5.fejezet

5.fejezet – káosz

/kedd este/

Még mindig döbbenten és dühösen néztem a csukott ajtót. Nem tudom mennyi ideje állhattam itt, de mintha magamhoz tértem volna. Egy utolsó pillantást vetettem az ajtóra, majd megfordultam. Utáltam a gondolatot, hogy az a nő, vagy csitri, a mellettem lévő szobában alszik, miközben ácsingózva kémlelte a legjobb barátom. Legszívesebben üvöltöztem vagy tomboltam volna, de persze ezt nem tehettem. Éreznem kellett a lüktető ereimet, és erősen verő szívemet.

Bementem a szobámba, az ajtót hangosan becsaptam. Nem akartam tudomást venni az ágyamban fekvő Robra, vagy arra, milyen tökéletesen elüt a rusnya kis szobámtól. Engem nézett, arcán, mintha mosoly játszott volna.

- Mi van? – förmedtem rá, mikor elnyomta kitörni készülő röhögését.

- Csak nem, morcos vagy? – kérdezte továbbra is vigyorogva. Szándékosan nem néztem rá, a komódom elé léptem és elővettem a pizsamám. Elképzeltem magamban ahogyan nézi a hátam, miközben a fejében kiröhög.

- Nem. – motyogtam neki. Leoltottam a villanyt, csak annyira, hogy felvegyem a pizsamám, majd visszakapcsoltam az éjjeli lámpát és bemásztam az ágyba.

Rob nem mozdult, továbbra is engem nézett, annyi különbséggel, hogy most egész testével felém fordult. Egy hosszú pillanatig belenéztem a szemébe, majd lekapcsoltam a villanyt. Számomra itt véget ért a beszélgetés.

Próbáltam koncentrálni arra, hogy elaludjak, vagy legalább az agyam kikapcsoljon, de folyamatosan azon töprengtem, vajon miért nézték így egymást, és vajon miért bosszant ez engem ennyire? Jobb esetben nem érdekelne, de persze az agyam mást mondott. Nem tudtam elaludni, bárhogyan is próbáltam.

- Az unokatestvéred a baj? – kérdezte Rob hirtelen. Meglepett rekedtes hangja a néma szobában.

- Csak egyszerűen annyira… utálom. – mondtam ki nagy nehezen.

- Azért mert…- próbált beszédre ösztönözni, nagy nehezen. Felé fordultam, de ezt ő nem láthatta a sötétben, csak az ágy recsegését hallhatta.

- Mert bosszantó a jelenléte, egy kis kurvának tartom, aki elveszi az embertől azt ami van neki. És ez baromi bosszantó. Most meg idejön, hogy jaj meghallgatás így, és úgy. Fúj, kiráz tőle a hideg. – daráltam egy szuszra.

A szobára ismét csönd telepedett, hallgattam Rob egyenletes légzését. Kezei hirtelen fogták meg az enyémet, és kulcsolta össze ujjainkat. Ez olyan megszokott volt, mégis annyira hihetetlen. Mindig így aludtunk el, most mégis kirázott egy pillanatra a hideg érintésétől.

- Ő volt az aki tavaly ellopta a barátodat? – kérdezte hitetlenkedve. Meglepetett, hogy ennyire emlékezett rá.

- Igen, ő.

- És most attól félsz, hogy engem is ellop tőled? – ez a kérdés annyira természetesen hagyta el a száját, hogy még válaszolni sem tudtam.

Tényleg ettől féltem, hogy Rob is egy lesz azok közül a pasik közül, akiket megkapott, de így, kimondva, annyira hihetetlennek tűnt. Hiszen felnőtt emberek vagyunk, saját akarattal és döntésekkel. Miért is érdekel ez engem ennyire?

Továbbra is döbbenten, de azért akadozva válaszoltam.

- Én nem… pontosan ettől félek, hanem, hogy… szóval, hogy csalódsz. – teljesen idiótának éreztem magam.

- Kristen, csak el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, nem? – bántott a hangja, de igazat adtam neki. – Nem megyek bele csak úgy dolgokba. Higgadtan átgondolom, mint egy példás felnőtt ember.

Hümmögtem egy sort. Megpróbáltam elnyomni a fejemben lévő gondolatot, de a kisördög énem felülkerekedett. Elnyomtam egy gonosz kis mosolyt, bár nem tudom minek. Most csak egy fekete foltot láthatott belőlem. Összekulcsolt ujjainkat most közelebb húztam magamhoz, egészen közel a mellemhez. Éreztem, hogy megdermed egy pillanatra, a légzése egy fokkal gyorsabb lett.

- Feküdj le velem. – vontam meg a vállam.

Ha lehet, most még jobban megdermedt, mintha a kezeiből is kifutott volna a vér. Vártam egy kicsit, de csak gyors légzését hallottam. Szerettem volna látni az arcát, vagy a szemeit, hogy most mire gondol, mit érez. Nagy sokára, legalábbis nekem nagyon sok időnek tűnt, megszólalt. De azt hiszem nem azt mondta, amire vártam.

- Rendben.

A szám szétnyílt, és hápogni kezdtem. Teljesen ledöbbenve feküdtem mellette.

- Nem, nem ezt kellett volna mondanod! – a hangom feljebb siklott. – Látod, túl hamar mentél bele. Ha Michelle rád mászna, hagynád neki?

- Kris, te magad mondtad, hogy nincsenek csajok, csak a házban van szex. Nem tudom most mi bajod van. – ha jól hallottam vigyorgott, és rajtam nevetett.

Éreztem, hogy megmozdul az ágy, az ujjai eltűntek az enyémekből, és az ágy is könnyebb lett. Felültem, szinte automatikusan kaptam a lámpáért. A szobában ismét világos volt. Rob egy alsónadrágban állt a szoba közepén, de most még ez sem tudta lekötni a figyelmem, sőt még az se, hogy a rajtam lévő felsőnek a pántja már nem volt a vállamon, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy lecsússzon rólam.

- Hova mész? – kérdeztem már majdnem sipákolva. Megpróbáltam magamra erőltetni valamiféle nyugalmat, kevés sikerrel. A tény, hogy Rob egy szál alsónadrágban indul útnak, miközben most ajánlottam fel magam, felbosszantott, és megrémített.

- Szexelni, szerinted? – ezt olyan könnyen mondta, hogy még megdöbbeni is elfelejtettem. Az ajtóhoz lépett, lenyomta a kilincset és kilépett.

- Robert! – halk, mégis fenyegető hang hagyta el a torkom.

- Nyugi, csak mosdóba megyek. – rám mosolygott, azon a csibészes mosolyán. Önelégült fejet vágott, és tudtam, vesztettem.

Vörös fejjel dőltem a párnák közé, és hunytam be a szemem. Csapdába csaltam magam, egy olyan csapdába, ahonnan nem nagyon volt kiút.

/szerda/

Azt hiszem, joggal jelenthetem ki, hogy ez volt a hétnek a legrosszabb napja. Legalábbis eddig. Mint egy füstölgő bomba, úgy éreztem magam, vagy valami olyan dolognak, ami bármikor, bármelyik pillanatban felrobbanhat.

A nappaliban ültünk mind a négyen, odakint szakadt az eső, tipikus őszi időjárás volt. Kellan a sarokban emelgette a súlyzókat már vagy két órája, de úgy tűnt, nem tudja megunni. Rob és Michelle a másik sarokban ültek, egy halom családi fotóalbum felett és azokat tanulmányozták nagy nevetések közepette. Valószínűleg rajtam nevettek, vagy azon mennyire nyomoréknak néztem ki kislány koromban, de valahogy nem tudott érdekelni.

Megpróbáltam lekötni a figyelmem, egy halom női magazin volt az ölemben és körülöttem, de még az idei őszi divat sem volt annyira izgalmas, hogy ne figyeljek fel az egyre hangosabb nevetésekre. Belül feszített az ideg, olyan volt, mintha szétszakadnék, egyenesen fájt, amit láttam és hallottam. Próbáltam kizárni a fejemből a hangokat, minden erőmmel azon voltam, de nem sikerült. A hangok, amik tőrül származtak, mintha minden egyes pillanattal felerősödtek volna, direkt engem bosszantva. A szemeimet már régen nem hagytam rajtuk, azt az első öt percben meguntam, de a hangokat képtelen voltam kizárni. És ahogyan jöttek, úgy kúsztak elém a lehetetlennél lehetetlenebb képek. Elképzeltem, hogyan simul Michelle keze Rob combjára, hogyan mosolyognak egymásra, és ezekre a gondolatokra a szívembe minden egyes másodperccel egyre erősebb szúrások hatoltak.

Néha magamon éreztem Kellan tekintetét. Rákaptam a szemem, de ő csak a fejével a sarokba bökött. Olyankor kénytelen voltam rájuk nézni. És olyankor elkaptam azokat a bizonyos pillantásokat. Mindig visszakaptam a fejem, de már késő volt. Láttam, és látnom kellett a nap többi részében is.

De erősnek kellett lennem. Én döntöttem így, én hoztam ezt a döntést, és vállalnom kellett a következményeit. Persze nem tudom mire számítottam. Robnak előbb utóbb úgyis találnia kellett volna valakit, mire számítottam, hogy majd egyedül hal meg? Már Rob életének része voltam, így ott kell majd lennem az esküvője napján, azon a napon, mikor megszületnek a gyerekei, és azokban a pillanatokban is, amelyekben nem akarok részt venni.

Azt hiszem délután kettő vagy három lehetett, mikor betelt a pohár. Michelle felnevetett, azon az igazi kurvás hangon, amit azok a csitrik adnak ki, közben a keze Rob combjára simult, műkörmeivel belemarkolt a lábába. Rob szemei lekúsztak a lányon, mintha felfalta volna a tekintetével. És rá kellett jönnöm, hogy rám is így nézett első nap. Hatalmas pofont éreztem az arcomon, mint mikor anya kiskoromban felpofozott. Csak ezt most az agyamtól kaptam. Hatalmas volt, és észhez tértem.

Túl nagyot lapoztam a magazinon, a lap kiszakadt, és Kellan rám nézett. Felálltam, de a páros nem nézett rám. Lecsaptam a földre az ölemben lévő lapokat és hangosan kifújtam a levegőt. Szemem sarkából láttam csak, hogy Kellan felém lép egyet.

- Michelle, kijönnél nekem segíteni a konyhába, összerakni egy pizzát? Megéheztem! – nem ismertem magamra, a hangom, mint egy dühös macskáé, úgy csengett.

Rob szinte azonnal rám kapta a szemeit, Michelle nem vette le róla a szemét, csak félig fordult felém, úgy válaszolt.

- Most nem érek rá, Kissy. – nyávogta felém.

- Michelle, éhen halok.

- Jól van na. – nyávogta tovább. Felállt, nem kerülte el a figyelmem, hogy végig simított Rob kezén, majd elindult felém.

Végigtrappoltam a nappalin, majd kicsörtettem a konyhába. Még pont elkaptam Kellan hangját, mintha ráförmedt volna Robra, de a többit nem hallhattam. Beértem a konyhába, de nem léptem a hűtőhöz, és nem is kezdtem el kaját csinálni. Szembe fordultam unokatestvéremmel, karba fontam a kezeimet és összehúztam a szemöldököm. Ő leült a konyhaasztalra, nem mintha nem lett volna ott a szék, vagy más ülőalkalmatosság, összefonta a lábait és a haját kezdte babrálni.

Undorító látvány volt!

- Michelle, le kell állnod! – nem kerteltem, talán még a hangom is erősebben csattant.

- Mégis mivel, Kissy? – kérdezte azon a mézes-mázos hangján. Kirázott tőle a hideg.

- Ne játszd a hülyét, most ne! Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! – majdnem kiabáltam, a hangom majdnem súrolta azt a határt, de még idejében visszafogtam magam. Nem akartam, hogy a fiúk bejöjjenek, ezt még le kellett játszanom. – Hagyd békén Robot, megértetted?

- De miért, Kissy? – kérdezte, szemeit kidüllesztetett, csak azt felejtette el, hogy én nő vagyok, és nekem cseppet sem jön be. Arca megváltozott, mintha meglepődött volna, egy pillanatra megijedtem. – Jaj, ti együtt vagytok?

- Úristen, nem! – hitetlenkedve néztem rá.

- Szóval ez egy ilyen nyitott kapcsolat féle? – kérdezte Michelle azon a nyávogó hangján, miközben lábait lóbálni kezdte és kilesett a konyhaajtón. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy biztos a családtagom e, majd feladtam.

- Nem, ez egy olyan… semmilyen kapcsolat. – nekidőltem a konyhapultnak, ő pedig rám emelte tekintetét. Volt benne valami ami nem tetszett, de nem tudtam rájönni mi.

- Szóval szabad? – és akkor leesett.

Legszívesebben nekibasztam volna egy vázát, vagy valamit, ami súlyos sérülést okoz, de a konyhában csak a mikróra számíthattam. Bár átfutott az agyamon, hogy előkapok egy kést és jól megszurkálom, de… nem tettem.

- Igen, szabad, de Michelle. – kezeimet felemeltem, könyörgőre akartam fogni, de nem akartam olyan mélyre süllyedni. – Nem akarom, hogy bántsd, vagy fájdalmat okozz neki. Ő nem olyan. Ha ő belemegy egy kapcsolatba akkor az vagy legyen komoly, vagy semmilyen. Te nem ismered, ezért kérlek, ne tegyél benne kárt.

Egy egészen hosszú másodpercig nézett a szemeimbe, majd megszólalt. Már sehol nem volt a szemeiben az a kislányos báj, mintha egy ravasz nagymacskával néztem volna farkasszemet.

- Csak akkor lépek, ha ő is, Kristen.

- Ő nem fog, verd ki a fejedből!

- Jézusom! – rám mutatott, műkörmével mintha szíven akart volna szúrni. – Te szerelmes vagy belé!

- Sss! – felemelt kézzel léptem hozzá közelebb, visító hangját, mintha egy pillanat alatt elvágták volna. Szemei csillogtak, szája torz mosolyba futott. – Erről szó sincs, csak… féltem őt tőled.

- Na jól van, nem teszek úgy, mintha nem láttam volna az első pillanatban. – leugrott az asztalról, és elém lépett egyetlen nagy lépéssel. Egészen közel kellett préselődnöm a pulthoz, hogy ne jöjjön nekem. Fenyegetően emelkedett felém, szemei most vadul csillogtak, arcán gonosz mosoly játszott, és nagyon elszánt tekintete volt. – A vak is látja, hogy odáig vagytok egymásért. Nem tudom mit műveletetek ebben a házban, míg nem jöttem, de nem is érdekel. Volt lehetőséged lépni, Kristen, de te elszalasztottad. Vállald a következményeit! Robertnek olyan parti kell, aki mindent meg tud neki adni, és tudod, én százszor olyan tapasztalt vagyok ebben, mint te. Neki nem egy kezdő kell, hanem egy… mester. Szóval állj félre, és hagyd, hogy megkapjam. Még soha nem volt ilyen jó pasim, és nem te fogsz ebben megállítani. Világos voltam?

Hápogtam egy sort, nem tudtam szóhoz jutni. Még hang sem tudta elhagyni a torkom, a döbbentség ledermesztett. Minden végtagom, minden szervem, mintha megfagyott volna. Nem tudtam levenni a szemeim azokról a szemekről, jéggé dermesztett. Csak egyvalamit éreztem, a feltörni készülő sírásom. A szemeimet már csípték a sós könnyek, egyre gyorsabban szedtem a levegőt, de még mindig nem tudtam megszólalni.

Lépteket hallottunk, Michelle ellépett tőlem. Rob és Kellan estek be, de én még mindig nem mozdultam. Mintha a levegő megfagyott volt, el tudtam képzelni a látványt. Itt álltam a konyhapultnak préselődve, kapkodó lélegzettel, szemeimet a földre szegezve.

- Kris, minden rendben? – ez a hang magamhoz térített, de csak annyi időre, hogy a sírásom kontrollálni tudjam. Elléptem a pulttól, és belenéztem Rob szemeibe.

- Hát persze, minden rendben.

- Jól van. Michelle indulhatunk? – kérdezte most a lányhoz fordulva.

Még utoljára a szemembe nézett figyelmeztetően, fenyegetve majd odalépett Robhoz és összekulcsolta a kezeiket. Bólintott, nem tudom, hogy nekem vagy neki, majd kiléptek a konyhából. Hallottam csapódni a bejárati ajtót is.

És nekem abban a pillanatban végem lett. Lezuhantam a padlóra, Kellannak már nem volt ideje elkapni, és belőlem kitört a sírás. Átölelt engem, kezeim rongyként tekeredtek hatalmas teste köré, és csak sírtam. Nem tudom meddig, vagy egyáltalán milyen szavakkal próbált meg engem csitítani. Semmit nem hallottam a külvilágból, csak a sírásom érzékeltem.

Még a gondolataim is kusza ködként kergették egymást, nem hagyva nekem épeszű gondolatot. Minden egyes képek, hangot és pillanatot visszajátszottam magamnak, és annál jobban fájt. Kínzott, és gyötört a tudat, hogy Michelle-nek igaza volt. Én nem érhettem fel egy olyan nővel, mint ő. És abban is igaza volt, hogy elszalasztottam. Rob adott nekem egy utat, választhattam volna, de én nem éltem vele. Elszalasztottam és vállalnom kell a következményeit. Rob már nem volt az enyém, kicsúszott a kezeim közül. Egyszerűen… elszalasztottam.

Akkor tértem magamhoz, mikor hallottam a szobám ajtaját csukódni. Nem tudom hogyan, vagy mikor kerültem az ágyamban, de benne voltam, egy hatalmas takaró vett körbe, és a nedves párnám, amit már eláztattam. Tudtam, hogy Rob lehet az. Érzetem, hogy megreccsen az ágy, és a takaró alá bújik. Nem mertem kinyitni a szemem, nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok.

Vettem egy mély lélegzetet, de nem lett könnyebb.

Az illata az orromba kúszott, elképzeltem ahogyan mellettem fekszik. És  így csak nehezebb lett.

Köszönöm, hogy eddig vártatok a fejezetre, remélem nem csalódtatok, most, hogy megkaptátok. Tudom, hogy nem érdemlem meg, ennyi kihagyás után, de azért kérhetnék pár kommentet? Érdekelne a véleményetek, hogy hogyan látjátok most a történetet, hiszen már régen nem kaptatok frisst. Köszönöm!

Milli:)

4.fejezet

4.fejezet – meglepetés

/kedd/

- Egészen biztos, hogy elleszel nélkülünk itthon? – kérdeztem meg újból.

Zavart, hogy házigazda lévén itt hagyjuk őt, egyedül egy vad idegen házban. Én is rosszul érezném magam valaki más lakásában. De Kellan csak mosolygott, fél vállal az ajtófélfának dőlve, arcán végtelen nyugalommal. Rob mögöttem morgott, de nem foglalkoztam vele. Biztos akartam benne lenni, hogy el lesz itthon.

- Nyugi már, Stew, nagyfiú már, csak nem gyújtja magára! – Rob nyugtalan hangjától picit feloldódtam. Hallottam, hogy kopog a lábával, de én a szürkéskék szempárt kémleltem.

- Nem lesz semmi baj, érezzétek jól magatokat. – felém nyúlt, hatalmas tenyerével megdörzsölte a vállam, majd belecsípett az arcomba. Kuncogtam. – Ennyi a minimum a reggeliek után.

- Oké. – nem akartam tovább húzni az időt.

Rob felé fordultam, akinek az arca abban a pillanatban felderült. Átfonta a derekam, és mielőtt meggondolhattam volna magam, az utcára terelt. Hallottam csapódni az ajtót, így már nem fordulhattunk vissza.

Alig léptünk kettőt, az egész rossz ötletnek tűnt. Szerettem volna rendezni a kettőnk közti zavart, de az, hogy kettesben töltsek vele egy egész napot, nem tűnt jó ötletnek. Főleg nem akkor, mikor ilyen közel húzott magához. Próbáltam nem törődni azzal, hogy a gyomrom merő görcs, és rágom a szám, de a némaság és a kettőnk közti nulla távolság csak jobban idegesített.

Nem tudom mennyi idő alatt, de elértünk egy hatalmas parkot, tele emberekkel. Mindenhol vígan kacagó gyerekek futkostak, a padokon szerelmes párok bújtak össze, és majdnem minden fánál láttam egy kutyát. Álmélkodva lépkedtem Rob oldalán. Az ősz színei uralták a fákat, a parkot. Minden sárgában és pirosban úszott, valami mesebeli hatást adva a parknak.

Mosolyogva fordultam Robhoz, hogy elmondjam neki mennyire szép itt minden. De a távolság meglepett. Észre sem vettem, Rob már nem ölelt engem, kezei a zsebébe mélyesztve, arcán bánatos mosoly. Felvontam a szemöldököm.

- Bocsi, csak… Nem akarok magyarázkodni. – megvonta a vállát, mintha ez ennyire természetes lenne. Kellett egy kis idő míg leesett, miről is beszél.

- Félsz, hogy meglátnak minket együtt? – kérdeztem, enyhe sértődöttséggel a hangomban.

- Nem azzal van a baj. Veled bármikor szívesen mutatkoznék, butus. – elém lépett, ujjaival eltűrte a szememből a kósza tincseket. A szám résnyire szétnyílt, ahogyan csodáltam arcát. Robban mindig volt valami természetfelettien szép, ami most valahogy felerősödött. – Csak egyszerűen nem akarom, hogy letámadjanak téged az utcán, minden lépésedet kövessék. Ez az én életem, és nem akarom tönkretenni a tiédet.

Kedvesen rám mosolygott. Bólintottam, nem tudtam, hogyan kellene erre reagálnom. Tudtam, hogy igaza van. Tegnap még én voltam kiborulva. Nem tudnék úgy élni, ahogyan ő. Nem tudnék beleszokni abba, hogy nincsen magánéletem. Rob ezeket mind tudta rólam, és hálás voltam neki, amiért figyelmeztetett engem. Képes lettem volna kitenni magam ennek, csak miatta.

Körbenéztem. Többen minket bámultak, összesúgtak, és ujjal mutogattak ránk. Szemeim most a mellettem sétáló férfira siklottak. Arcán mosollyal, fejét az égnek emelve sétált. Már csak annyi hiányzott, hogy kitárja karjait, és filmbe illett volna. Nem volt rajta napszemüveg, sem sapka, így arca fedetlen maradt a kíváncsi szemek előtt. Ijedten léptem elé.

- Rob, mindenki minket bámul. – a hangom ijedten, és halkan csengett.

- Az lenne a nem normális, ha nem bámulnának minket. – értetlenül néztem rá, de nem magyarázta meg rögtön. Újból megindult előre, én pedig lemaradva követtem őt. Kis idő után lerogyott a fűbe és végigdőlt rajta. Megint azzal az álmodozó tekintettel nézte az eget. Leültem, de nem feküdtem mellé. Néztem az arcát, figyeltem egyenletes légzését. – Különben is. Amerika kedvence, a „szívtipró” Robert Pattinson, egy gyönyörű, ismeretlen lánnyal sétál mosolyogva a parkban. Ez az elég nagy szenzáció nem gondolod?

Megrágtam a szavait. Volt benne igazság, azért lássuk be. Én is megbámultam volna őt, ha történetesen nem lenne a legjobb barátom. És akkor még nagyobbat néznék, ha egy idegen csajjal flangálna fel alá. Megráztam a fejem, és újból őt néztem. Szemeit behunyta, kezeit a feje alatt nyugtatta.

- Egyébként nem vagyok gyönyörű. – mondtam halkan.

- Alábecsülöd magad. – felelte unottan.

- Te pedig bosszantasz! – mérgesebb lett a hangom, mire Rob csak mosolygott. Utáltam mikor ennyire nyugodt volt, ennyire higgadt. Mindig tűz és víz voltunk, de legjobban akkor utáltam ezt a helyzetet, mikor így viselkedett. Mikor ennyire emberi volt.

Kifújtam a levegőt, és mellé dőltem. A fehér pamacsokat néztem az égen, amik gyorsan haladtak, újabb és újabb formákat festve az égen. Eszembe jutott egy emlék, ami most lávaként öntötte el a fejem. Robbal rengetegszer feküdtünk ki a fűbe és néztük a felhőket, azt játszva, ki mit ismer fel benne. Ő mindig látott valamit. Virágot, házat, nőt, gyereket, állatokat, még olyan lehetetlen dolgokat is, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. És én mindig ugyan azt a hatalmas fehér vattapamacsot láttam, amit most is.

Akaratlanul mosolyodtam el, a pillanatnyi haragom elszállt.

- Most arra gondolsz, mikor kiskorunkban játszottuk a felhős játékot? – kérdezte halkan. Elfordítottam a fejem. Szemei nyitva voltak és a eget nézte. Visszafordítottam a fejem, próbáltam nem arra gondolni, mennyire nyugodt ez a mostani helyzet. Talán túl nyugodt is volt.

- Igazából arra, hogy hogyan tudtál olyan dolgokat beleképzelni ezekbe a felhőkbe. Nekem még most sem mondanak semmit.

- Egyszerű. – egyik kezét a fejem alá csúsztatta, így közelebb vont magához. A szívem üteme az egyekbe szaladt, akaratlanul gondoltam arra mennyire kellemes az illata. Másik kezével, a szabad kezével az égre bökött. – ha gondolsz valamire, azt látod benne. Például az, nézd. Elképzelek a fejemben egy hatalmas virágot. Vársz egy kicsit, és… máris hasonlít rá, látod?

Figyeltem egy pillanatig az eget, egy egészen hosszú pillanatig, de a fehér pamacs, ami nekem még most is egy hatalmas vatta volt, nem változott át virággá. Sem semmi mássá.

Elnevettem magam.

- Nem, nem látom. Szerintem csak te látod.

- Annyira idegesítő vagy, Kristen! – mordult fel, de én csak tovább nevetettem. Vicces volt nézni, hogyan idegeskedik, és sajnos nem bírtam magammal.

Még percekig nevettem, míg ő csak morgott az orra alatt. Közben emberek sétáltak el előttünk, egyre többször, egyre gyakrabban. Engem bosszantott, de Rob megnyugtatott, hogy nem lesz semmi, egészen addig, míg fel nem bukkan egy kamera. És ez idáig nem is készültek rólunk képek. Így nyugodtan beszélhettünk bármiről.

Megnyugtatott a tudat, hogy minden rendben van közöttünk. Mióta itt volt, most először tudtunk rendesen beszélni, határok nélkül. Most először voltunk kettesben. Mesélt nekem a filmezésről, a bosszantó emberekről, és a társairól, akikkel nap, mint nap együtt van. Akik most már az élete. Nem akartam volna beismerni neki, hogy féltékeny vagyok, amiért velük van. Ez idáig, pontosabban négy évvel ezelőttig, minden idejét velem töltötte, én voltam az első, aki megtudta mi történt vele. És most, most én voltam az utolsó ember.

Kérdések ezreit zúdította a nyakamba, nem hagyva ki egyetlen részletet sem az életemből. Töviről hegyire kikérdezte az elmúlt egy évemet, kötelező volt mindenről beszélnem. És a válaszadás elől nem térhettem ki. Mindent kiszúrt. Ha hazudtam, ha csak megpróbáltam egy kicsit is ferdíteni a valóságon. Így kénytelen voltam tényleg mindent elmondani neki.

- Van barátnőd? – kérdeztem félvállról. Megpróbáltam nem túl sok érdeklődést belevinni ebbe a kérdésbe, de a Rob szája szegletében bujkáló kis mosoly tudatta velem, hogy a próbálkozásom sikertelen volt.

- Ha lenne, nem próbálkoztam volna be nálad. És ha jobban figyeltél volna tegnap, akkor tudnád, hogy egy éve csak te jársz a fejemben. Minden egy pillanatban. – jól kihangsúlyozta az összes szót.

Összeugrott a gyomrom, megmagyarázhatatlan idegesség kerített hatalmába. Felültem, ujjaimmal a hajamat babráltam. Ő is felült mellém, egyik kezét a hátamra simította. Összerázkódtam az érintéstől, bár ezt a tényt próbáltam elnyomni magamban.

Ott voltunk, ahol kezdődött ez az egész. Minden egyes pillanata ennek a beszélgetésnek, csak ehhez az egyhez vezetett. A tényhez, hogy köztem és Rob között már régen több van, mint barátság. Csak tudtam volna, hol alakult át ennyire. Mikor csúszott ki a kezeim közül. Hazudhattam volna azt magamnak, hogy akkor, mikor visszacsókoltam, de tudtam, hogy már régen azelőtt volt. Talán akkor, mikor elengedtem, mikor hagytam, hogy elmenjen, és élje az életét.

- Rob… - kezdtem halkan. Éreztem, szinte fizikailag éreztem, hogy megfeszül mellettem. Egy apró, éles lélegzetet vett. – Azt hittem ezt már megbeszéltük.

- Igen, meg is. De az nem azt jelenti, hogy nem érezhetek így. – ideges volt a hangja, sürgető.

- Nem érezhetsz sehogyan sem irántam.

- Hazudjak? – rákaptam a fejem, a tekintetünk találkozott.

Nem tudom melyikünk nézett mérgesebben a másikra. Rob pillantásában volt valami sürgető, amit sehogyan sem tudtam értelmezni. Én pedig mérges voltam, amiért hagyná elveszni a barátságunkat. Megpróbáltam jobban belelátni, tudni akartam mit gondol most, de akárhogyan erőltettem magam, annál jobban bizonytalannak éreztem magam. Tényleg azt akarom, hogy csak barátok legyünk?

- Ezt… el kell felejtenünk, hogy mi… - össze-vissza dadogtam, és teljesen idiótának éreztem magam. – Hogy mi egyáltalán csókolóztunk, és éreztünk egymás iránt valamit.

- De én nem akarom elfelejteni! Nem mondhatod meg nekem hogyan érezzek, hogyan gondoljak rád. – egy pillanat alatt történt az egész. Kezeit a vállamhoz érintette, és már a fűben voltam, ő pedig felettem. Elfelejtettem, hogy egy parkban vagyunk, és egy eléggé korhatáros pózban fekszünk. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen gyönyörűen csillognak a szemei, és még a düh is jól áll neki. Éreztem a leheletét, ami már kellemes bizsergésként ért. Hatalmasat nyeltem, de nem segített. Észrevette. – ha el akarnád felejteni, nem reagálnál most így.

- Robert! – csak ennyi telt tőlem. Láttam a szemeiben, hogy rosszul esik neki amiért a teljes nevén hívom, és amiért ennyire feszült a hangom. – Élned kell az életed, és nélkülem kell azt élned. Én nem akarom ezt!

Amint kimondtam, megbántam. Mintha egy világ dőlt volna össze benne, a szemei nem hazudhattak nekem. Láttam, hogyan kapcsol át hűvösbe a tekintete, hogyan szorítja össze a száját. Elengedett, és visszaült mellém, de azért még láttam, hogy elhúzódik tőlem. A szívem irdatlan tempóban vert odabent, mintha ki akart volna szakadni. Nagyokat lélegeztem, a könnyeim, amik már csípték a szemem készültek előtörni.

- Nem akarsz kapcsolatot, vagy velem nem akarod? – kérdezte halkan, megtörten. Szerettem volna hozzáérni, megértetni vele, amiket érzek, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.

- Én… - nem tudtam pontosan a választ. Még magamban sem tudtam tisztázni, nemhogy neki elmondani. Nem hagyott nekem időt, össze voltam zavarodva. – Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, és éld az életed. Szeretkezz azzal akivel csak akarsz, vigyél rózsát annak a lánynak, aki tetszik neked! De Rob, mi… Mi mások vagyunk. Mindent tudok rólad, tényleg mindent. A múltunk egy és ugyanaz, így nagyon nehéz lenne. Azt szeretném, ha… boldog lennél.

- Csak ne veled, igaz? – rám emelte hatalmas, fájdalmas szemeit. Össze kellett szednem minden bátorságom és erőm, hogy válaszolhassak neki.

- Igaz.

Ez volt az utolsó, hogy egymáshoz szóltunk volna. Némán figyeltük, hogyan ereszkedik le a nap, hogyan festi az eget vörösre. Sikerült elnyomnom feltörni készülő sírásom, de nem segített, hogy összeölelkezve feküdtünk a fűben. Legszívesebben elrohantam volna, futottam volna amíg csak bírok, de nem tehettem. Itt kellett lennem, szemben az érzéseimmel és gondolataimmal. Tudtam, hogy időre van szükségem, míg összeszedem a gondolataim, de képtelen voltam rá, amíg egymás mellett fekszünk.

Aztán Rob hozzám szólt. Mindenről beszélt, mindenről ami nem mi voltunk, vagy a múltunk. A jövőjét sem említette, sem azt mit szándékozik tenni a hét második felében. És én megértettem. Tudtam, hogy így könnyebb neki feldolgozni. Mindig ezt csinálta, ha valami bántotta. Soha nem fordult szembe az érzéseivel, mindig elkerülte azokat. Ő volt az én Robom, az a Rob, akit hagytam elmenni. Így feküdtem mellette, zakatoló szívvel és lélekkel, és hagytam, hogy kibeszélje magát.

Bármennyire is fájt a tudat, hogy volt egy lehetőségem a barátságunk visszahozására, és én elszalasztottam, félre kellett tennem, míg vele voltam. Sétáltunk a városban, egymást ölelve. Lassan lépkedtünk az utcán, jó hosszúra húzva ezt a délutánt.

- Kris? – szólított meg. Szembefordított magával, kezeim a zsebembe mélyesztettem. Egy ajándékbolt kirakata előtt álltunk, nem kevés ember figyelmét magunkra vonva. – Azért még bírsz engem, nem?

Egy egészen hosszú pillanatig néztem a szemeibe. Annyira aranyosan állt, megrogyott vállakkal, kerekre tágult szemekkel, érdeklődő tekintettel, hogy nem tudtam uralkodni magamon, elnevettem magam. Nézte, hogyan nevetek rajta, majd arcán megjelent a szokásos, kedvenc mosolyom. Átöleltem a derekát, és jó szorosan hozzábújtam.

- Tiszta hülye vagy! Még mindig te vagy az az ember, akinek bármit elmondanék. – nevettem tovább.

- Jó, csak ezt akartam tudni.

Mosolyogva léptünk fel a házam verandájára. Még mindig rettentő furcsa volt őt a küszöböm előtt látni, de már kezdtem hozzászokni. Látta, hogy nézem, és rám mosolygott. Szívből mosolyogtam vissza rá, és nyitottam ki az ajtót.

Az első ami megcsapott, az a nevetés volt. Egy öblös férfi nevetés rázta meg a házat, majd egy csilingelő női kacaj. Megtorpantam egy pillanatra, így Rob nekem csapódott. Már láttam, hogy nyitja a száját, de felemeltem a kezem, így elhallgatott. Figyeltem még egy pillanatig. Valahogy annyira ismerős volt ez a nevetés, mégis annyira ismeretlen. A nevetés újra felharsant, és én azonnal felismertem. Átfutott rajtam a düh, amit hamar elnyomtam. Nem értettem miért érzek így. Ledobtam a kabátom és berobbantam a nappaliba.

- Michelle! – kiáltottam fel. A nekem háttal ülő nő, most megfordult.

A szép, kreol arc, és azok az ismerős zöld szemek mosolyogtak. A haja, mint mindig most is lágy hullámokban omlott le a vállán, és én megint irigykedve figyeltem mennyire gyönyörű. Mindig ő volt a család szépsége, a lehető összes szépségversenyt ő nyerte. Volt benne valami mű, ami nekem egyáltalán nem tetszett, de minden férfi tekintetét magára vonzotta. Rám mosolygott, és nekem megint átfutott az agyamon, hogy a mosolya olyan, mint a rókáé. Alattomos és veszélyes.

- Kissy! – visította. Utáltam, mikor így hívott, de számára ez volt a nevem. A nyakamba borult, majdnem megfojtott, de azért visszaöleltem. Nem tudom mennyi idő után engedett el, de kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok. – Annyira hiányoztál! Remélem nem zavarok, de itt lesz meghallgatásom, és csak rád számíthatok!

- Ugyan, semmi baj. – legyintettem.

Egy pillanatig figyeltem a róka tekintetet, majd elléptem előle, pont Rob mellé. Ránéztem. Valami szíven szúrt, olyan érzés volt, mintha átdöfték volna egy tőrrel. Rob szemei az unokatestvéremen csüngtek, már csak a nyál hiányzott a szájából. Szinte azonnal elkaptam róla a tekintetem, de nem tudtam kiverni a fejemből a pillantását. Michelle is őt nézte, kezei a csípőjén, arcán kaján mosoly.

Hülye kurva!

Kellanra néztem, aki engem nézett, de nem voltam hajlandó a szemébe nézni.

- Michelle, ők a barátaim Robert, és Kellan. – rájuk mutattam, de ő csak Robot nézte. Azt hiszem túl hangosan fújtam ki a levegőt, mert Rob ekkor rám kapta a szemeit. – Azt hiszem jobb lesz, ha felkísérlek. Biztosan fáradt vagy.

Egy szó nélkül ragadtam karon unokatestvérem és vonszoltam felfelé. Hatalmas magassarkújában tipegett mellettem, és el tudtam képzelni a különbséget. Magam elé engedtem a lépcsőn, hogy eltakarjam Rob elől, de még így is láttam, hogy utánunk néz. Kitártam előtte a vendégszoba ajtaját, de ő szembefordult velem.

- Nem is mondtad, hogy ennyire helyes barátaid vannak. Jobb lesz, ha vigyázol rájuk. – kacsintott rám unokatestvérem, majd belibbent a szobájába.

Az ajtó csapódott.

A torkomat morgásszerű hang hagyta el.

Bocsánat a késésért, de mostanában elég zűrös időszakom van a suli és a magánéletem miatt. Jövő héten biztos lesz friss, utána még nem tudom. Remélem tetszett a fejezet, és megdobtok pár komival! Puszi, Milli :)