5.fejezet

5.fejezet – káosz

/kedd este/

Még mindig döbbenten és dühösen néztem a csukott ajtót. Nem tudom mennyi ideje állhattam itt, de mintha magamhoz tértem volna. Egy utolsó pillantást vetettem az ajtóra, majd megfordultam. Utáltam a gondolatot, hogy az a nő, vagy csitri, a mellettem lévő szobában alszik, miközben ácsingózva kémlelte a legjobb barátom. Legszívesebben üvöltöztem vagy tomboltam volna, de persze ezt nem tehettem. Éreznem kellett a lüktető ereimet, és erősen verő szívemet.

Bementem a szobámba, az ajtót hangosan becsaptam. Nem akartam tudomást venni az ágyamban fekvő Robra, vagy arra, milyen tökéletesen elüt a rusnya kis szobámtól. Engem nézett, arcán, mintha mosoly játszott volna.

- Mi van? – förmedtem rá, mikor elnyomta kitörni készülő röhögését.

- Csak nem, morcos vagy? – kérdezte továbbra is vigyorogva. Szándékosan nem néztem rá, a komódom elé léptem és elővettem a pizsamám. Elképzeltem magamban ahogyan nézi a hátam, miközben a fejében kiröhög.

- Nem. – motyogtam neki. Leoltottam a villanyt, csak annyira, hogy felvegyem a pizsamám, majd visszakapcsoltam az éjjeli lámpát és bemásztam az ágyba.

Rob nem mozdult, továbbra is engem nézett, annyi különbséggel, hogy most egész testével felém fordult. Egy hosszú pillanatig belenéztem a szemébe, majd lekapcsoltam a villanyt. Számomra itt véget ért a beszélgetés.

Próbáltam koncentrálni arra, hogy elaludjak, vagy legalább az agyam kikapcsoljon, de folyamatosan azon töprengtem, vajon miért nézték így egymást, és vajon miért bosszant ez engem ennyire? Jobb esetben nem érdekelne, de persze az agyam mást mondott. Nem tudtam elaludni, bárhogyan is próbáltam.

- Az unokatestvéred a baj? – kérdezte Rob hirtelen. Meglepett rekedtes hangja a néma szobában.

- Csak egyszerűen annyira… utálom. – mondtam ki nagy nehezen.

- Azért mert…- próbált beszédre ösztönözni, nagy nehezen. Felé fordultam, de ezt ő nem láthatta a sötétben, csak az ágy recsegését hallhatta.

- Mert bosszantó a jelenléte, egy kis kurvának tartom, aki elveszi az embertől azt ami van neki. És ez baromi bosszantó. Most meg idejön, hogy jaj meghallgatás így, és úgy. Fúj, kiráz tőle a hideg. – daráltam egy szuszra.

A szobára ismét csönd telepedett, hallgattam Rob egyenletes légzését. Kezei hirtelen fogták meg az enyémet, és kulcsolta össze ujjainkat. Ez olyan megszokott volt, mégis annyira hihetetlen. Mindig így aludtunk el, most mégis kirázott egy pillanatra a hideg érintésétől.

- Ő volt az aki tavaly ellopta a barátodat? – kérdezte hitetlenkedve. Meglepetett, hogy ennyire emlékezett rá.

- Igen, ő.

- És most attól félsz, hogy engem is ellop tőled? – ez a kérdés annyira természetesen hagyta el a száját, hogy még válaszolni sem tudtam.

Tényleg ettől féltem, hogy Rob is egy lesz azok közül a pasik közül, akiket megkapott, de így, kimondva, annyira hihetetlennek tűnt. Hiszen felnőtt emberek vagyunk, saját akarattal és döntésekkel. Miért is érdekel ez engem ennyire?

Továbbra is döbbenten, de azért akadozva válaszoltam.

- Én nem… pontosan ettől félek, hanem, hogy… szóval, hogy csalódsz. – teljesen idiótának éreztem magam.

- Kristen, csak el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, nem? – bántott a hangja, de igazat adtam neki. – Nem megyek bele csak úgy dolgokba. Higgadtan átgondolom, mint egy példás felnőtt ember.

Hümmögtem egy sort. Megpróbáltam elnyomni a fejemben lévő gondolatot, de a kisördög énem felülkerekedett. Elnyomtam egy gonosz kis mosolyt, bár nem tudom minek. Most csak egy fekete foltot láthatott belőlem. Összekulcsolt ujjainkat most közelebb húztam magamhoz, egészen közel a mellemhez. Éreztem, hogy megdermed egy pillanatra, a légzése egy fokkal gyorsabb lett.

- Feküdj le velem. – vontam meg a vállam.

Ha lehet, most még jobban megdermedt, mintha a kezeiből is kifutott volna a vér. Vártam egy kicsit, de csak gyors légzését hallottam. Szerettem volna látni az arcát, vagy a szemeit, hogy most mire gondol, mit érez. Nagy sokára, legalábbis nekem nagyon sok időnek tűnt, megszólalt. De azt hiszem nem azt mondta, amire vártam.

- Rendben.

A szám szétnyílt, és hápogni kezdtem. Teljesen ledöbbenve feküdtem mellette.

- Nem, nem ezt kellett volna mondanod! – a hangom feljebb siklott. – Látod, túl hamar mentél bele. Ha Michelle rád mászna, hagynád neki?

- Kris, te magad mondtad, hogy nincsenek csajok, csak a házban van szex. Nem tudom most mi bajod van. – ha jól hallottam vigyorgott, és rajtam nevetett.

Éreztem, hogy megmozdul az ágy, az ujjai eltűntek az enyémekből, és az ágy is könnyebb lett. Felültem, szinte automatikusan kaptam a lámpáért. A szobában ismét világos volt. Rob egy alsónadrágban állt a szoba közepén, de most még ez sem tudta lekötni a figyelmem, sőt még az se, hogy a rajtam lévő felsőnek a pántja már nem volt a vállamon, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy lecsússzon rólam.

- Hova mész? – kérdeztem már majdnem sipákolva. Megpróbáltam magamra erőltetni valamiféle nyugalmat, kevés sikerrel. A tény, hogy Rob egy szál alsónadrágban indul útnak, miközben most ajánlottam fel magam, felbosszantott, és megrémített.

- Szexelni, szerinted? – ezt olyan könnyen mondta, hogy még megdöbbeni is elfelejtettem. Az ajtóhoz lépett, lenyomta a kilincset és kilépett.

- Robert! – halk, mégis fenyegető hang hagyta el a torkom.

- Nyugi, csak mosdóba megyek. – rám mosolygott, azon a csibészes mosolyán. Önelégült fejet vágott, és tudtam, vesztettem.

Vörös fejjel dőltem a párnák közé, és hunytam be a szemem. Csapdába csaltam magam, egy olyan csapdába, ahonnan nem nagyon volt kiút.

/szerda/

Azt hiszem, joggal jelenthetem ki, hogy ez volt a hétnek a legrosszabb napja. Legalábbis eddig. Mint egy füstölgő bomba, úgy éreztem magam, vagy valami olyan dolognak, ami bármikor, bármelyik pillanatban felrobbanhat.

A nappaliban ültünk mind a négyen, odakint szakadt az eső, tipikus őszi időjárás volt. Kellan a sarokban emelgette a súlyzókat már vagy két órája, de úgy tűnt, nem tudja megunni. Rob és Michelle a másik sarokban ültek, egy halom családi fotóalbum felett és azokat tanulmányozták nagy nevetések közepette. Valószínűleg rajtam nevettek, vagy azon mennyire nyomoréknak néztem ki kislány koromban, de valahogy nem tudott érdekelni.

Megpróbáltam lekötni a figyelmem, egy halom női magazin volt az ölemben és körülöttem, de még az idei őszi divat sem volt annyira izgalmas, hogy ne figyeljek fel az egyre hangosabb nevetésekre. Belül feszített az ideg, olyan volt, mintha szétszakadnék, egyenesen fájt, amit láttam és hallottam. Próbáltam kizárni a fejemből a hangokat, minden erőmmel azon voltam, de nem sikerült. A hangok, amik tőrül származtak, mintha minden egyes pillanattal felerősödtek volna, direkt engem bosszantva. A szemeimet már régen nem hagytam rajtuk, azt az első öt percben meguntam, de a hangokat képtelen voltam kizárni. És ahogyan jöttek, úgy kúsztak elém a lehetetlennél lehetetlenebb képek. Elképzeltem, hogyan simul Michelle keze Rob combjára, hogyan mosolyognak egymásra, és ezekre a gondolatokra a szívembe minden egyes másodperccel egyre erősebb szúrások hatoltak.

Néha magamon éreztem Kellan tekintetét. Rákaptam a szemem, de ő csak a fejével a sarokba bökött. Olyankor kénytelen voltam rájuk nézni. És olyankor elkaptam azokat a bizonyos pillantásokat. Mindig visszakaptam a fejem, de már késő volt. Láttam, és látnom kellett a nap többi részében is.

De erősnek kellett lennem. Én döntöttem így, én hoztam ezt a döntést, és vállalnom kellett a következményeit. Persze nem tudom mire számítottam. Robnak előbb utóbb úgyis találnia kellett volna valakit, mire számítottam, hogy majd egyedül hal meg? Már Rob életének része voltam, így ott kell majd lennem az esküvője napján, azon a napon, mikor megszületnek a gyerekei, és azokban a pillanatokban is, amelyekben nem akarok részt venni.

Azt hiszem délután kettő vagy három lehetett, mikor betelt a pohár. Michelle felnevetett, azon az igazi kurvás hangon, amit azok a csitrik adnak ki, közben a keze Rob combjára simult, műkörmeivel belemarkolt a lábába. Rob szemei lekúsztak a lányon, mintha felfalta volna a tekintetével. És rá kellett jönnöm, hogy rám is így nézett első nap. Hatalmas pofont éreztem az arcomon, mint mikor anya kiskoromban felpofozott. Csak ezt most az agyamtól kaptam. Hatalmas volt, és észhez tértem.

Túl nagyot lapoztam a magazinon, a lap kiszakadt, és Kellan rám nézett. Felálltam, de a páros nem nézett rám. Lecsaptam a földre az ölemben lévő lapokat és hangosan kifújtam a levegőt. Szemem sarkából láttam csak, hogy Kellan felém lép egyet.

- Michelle, kijönnél nekem segíteni a konyhába, összerakni egy pizzát? Megéheztem! – nem ismertem magamra, a hangom, mint egy dühös macskáé, úgy csengett.

Rob szinte azonnal rám kapta a szemeit, Michelle nem vette le róla a szemét, csak félig fordult felém, úgy válaszolt.

- Most nem érek rá, Kissy. – nyávogta felém.

- Michelle, éhen halok.

- Jól van na. – nyávogta tovább. Felállt, nem kerülte el a figyelmem, hogy végig simított Rob kezén, majd elindult felém.

Végigtrappoltam a nappalin, majd kicsörtettem a konyhába. Még pont elkaptam Kellan hangját, mintha ráförmedt volna Robra, de a többit nem hallhattam. Beértem a konyhába, de nem léptem a hűtőhöz, és nem is kezdtem el kaját csinálni. Szembe fordultam unokatestvéremmel, karba fontam a kezeimet és összehúztam a szemöldököm. Ő leült a konyhaasztalra, nem mintha nem lett volna ott a szék, vagy más ülőalkalmatosság, összefonta a lábait és a haját kezdte babrálni.

Undorító látvány volt!

- Michelle, le kell állnod! – nem kerteltem, talán még a hangom is erősebben csattant.

- Mégis mivel, Kissy? – kérdezte azon a mézes-mázos hangján. Kirázott tőle a hideg.

- Ne játszd a hülyét, most ne! Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! – majdnem kiabáltam, a hangom majdnem súrolta azt a határt, de még idejében visszafogtam magam. Nem akartam, hogy a fiúk bejöjjenek, ezt még le kellett játszanom. – Hagyd békén Robot, megértetted?

- De miért, Kissy? – kérdezte, szemeit kidüllesztetett, csak azt felejtette el, hogy én nő vagyok, és nekem cseppet sem jön be. Arca megváltozott, mintha meglepődött volna, egy pillanatra megijedtem. – Jaj, ti együtt vagytok?

- Úristen, nem! – hitetlenkedve néztem rá.

- Szóval ez egy ilyen nyitott kapcsolat féle? – kérdezte Michelle azon a nyávogó hangján, miközben lábait lóbálni kezdte és kilesett a konyhaajtón. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy biztos a családtagom e, majd feladtam.

- Nem, ez egy olyan… semmilyen kapcsolat. – nekidőltem a konyhapultnak, ő pedig rám emelte tekintetét. Volt benne valami ami nem tetszett, de nem tudtam rájönni mi.

- Szóval szabad? – és akkor leesett.

Legszívesebben nekibasztam volna egy vázát, vagy valamit, ami súlyos sérülést okoz, de a konyhában csak a mikróra számíthattam. Bár átfutott az agyamon, hogy előkapok egy kést és jól megszurkálom, de… nem tettem.

- Igen, szabad, de Michelle. – kezeimet felemeltem, könyörgőre akartam fogni, de nem akartam olyan mélyre süllyedni. – Nem akarom, hogy bántsd, vagy fájdalmat okozz neki. Ő nem olyan. Ha ő belemegy egy kapcsolatba akkor az vagy legyen komoly, vagy semmilyen. Te nem ismered, ezért kérlek, ne tegyél benne kárt.

Egy egészen hosszú másodpercig nézett a szemeimbe, majd megszólalt. Már sehol nem volt a szemeiben az a kislányos báj, mintha egy ravasz nagymacskával néztem volna farkasszemet.

- Csak akkor lépek, ha ő is, Kristen.

- Ő nem fog, verd ki a fejedből!

- Jézusom! – rám mutatott, műkörmével mintha szíven akart volna szúrni. – Te szerelmes vagy belé!

- Sss! – felemelt kézzel léptem hozzá közelebb, visító hangját, mintha egy pillanat alatt elvágták volna. Szemei csillogtak, szája torz mosolyba futott. – Erről szó sincs, csak… féltem őt tőled.

- Na jól van, nem teszek úgy, mintha nem láttam volna az első pillanatban. – leugrott az asztalról, és elém lépett egyetlen nagy lépéssel. Egészen közel kellett préselődnöm a pulthoz, hogy ne jöjjön nekem. Fenyegetően emelkedett felém, szemei most vadul csillogtak, arcán gonosz mosoly játszott, és nagyon elszánt tekintete volt. – A vak is látja, hogy odáig vagytok egymásért. Nem tudom mit műveletetek ebben a házban, míg nem jöttem, de nem is érdekel. Volt lehetőséged lépni, Kristen, de te elszalasztottad. Vállald a következményeit! Robertnek olyan parti kell, aki mindent meg tud neki adni, és tudod, én százszor olyan tapasztalt vagyok ebben, mint te. Neki nem egy kezdő kell, hanem egy… mester. Szóval állj félre, és hagyd, hogy megkapjam. Még soha nem volt ilyen jó pasim, és nem te fogsz ebben megállítani. Világos voltam?

Hápogtam egy sort, nem tudtam szóhoz jutni. Még hang sem tudta elhagyni a torkom, a döbbentség ledermesztett. Minden végtagom, minden szervem, mintha megfagyott volna. Nem tudtam levenni a szemeim azokról a szemekről, jéggé dermesztett. Csak egyvalamit éreztem, a feltörni készülő sírásom. A szemeimet már csípték a sós könnyek, egyre gyorsabban szedtem a levegőt, de még mindig nem tudtam megszólalni.

Lépteket hallottunk, Michelle ellépett tőlem. Rob és Kellan estek be, de én még mindig nem mozdultam. Mintha a levegő megfagyott volt, el tudtam képzelni a látványt. Itt álltam a konyhapultnak préselődve, kapkodó lélegzettel, szemeimet a földre szegezve.

- Kris, minden rendben? – ez a hang magamhoz térített, de csak annyi időre, hogy a sírásom kontrollálni tudjam. Elléptem a pulttól, és belenéztem Rob szemeibe.

- Hát persze, minden rendben.

- Jól van. Michelle indulhatunk? – kérdezte most a lányhoz fordulva.

Még utoljára a szemembe nézett figyelmeztetően, fenyegetve majd odalépett Robhoz és összekulcsolta a kezeiket. Bólintott, nem tudom, hogy nekem vagy neki, majd kiléptek a konyhából. Hallottam csapódni a bejárati ajtót is.

És nekem abban a pillanatban végem lett. Lezuhantam a padlóra, Kellannak már nem volt ideje elkapni, és belőlem kitört a sírás. Átölelt engem, kezeim rongyként tekeredtek hatalmas teste köré, és csak sírtam. Nem tudom meddig, vagy egyáltalán milyen szavakkal próbált meg engem csitítani. Semmit nem hallottam a külvilágból, csak a sírásom érzékeltem.

Még a gondolataim is kusza ködként kergették egymást, nem hagyva nekem épeszű gondolatot. Minden egyes képek, hangot és pillanatot visszajátszottam magamnak, és annál jobban fájt. Kínzott, és gyötört a tudat, hogy Michelle-nek igaza volt. Én nem érhettem fel egy olyan nővel, mint ő. És abban is igaza volt, hogy elszalasztottam. Rob adott nekem egy utat, választhattam volna, de én nem éltem vele. Elszalasztottam és vállalnom kell a következményeit. Rob már nem volt az enyém, kicsúszott a kezeim közül. Egyszerűen… elszalasztottam.

Akkor tértem magamhoz, mikor hallottam a szobám ajtaját csukódni. Nem tudom hogyan, vagy mikor kerültem az ágyamban, de benne voltam, egy hatalmas takaró vett körbe, és a nedves párnám, amit már eláztattam. Tudtam, hogy Rob lehet az. Érzetem, hogy megreccsen az ágy, és a takaró alá bújik. Nem mertem kinyitni a szemem, nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok.

Vettem egy mély lélegzetet, de nem lett könnyebb.

Az illata az orromba kúszott, elképzeltem ahogyan mellettem fekszik. És  így csak nehezebb lett.

Köszönöm, hogy eddig vártatok a fejezetre, remélem nem csalódtatok, most, hogy megkaptátok. Tudom, hogy nem érdemlem meg, ennyi kihagyás után, de azért kérhetnék pár kommentet? Érdekelne a véleményetek, hogy hogyan látjátok most a történetet, hiszen már régen nem kaptatok frisst. Köszönöm!

Milli:)