Köszönöm szépen mindenkinek, aki támogatott a Forgotten Memories oldalán, hogy létrejöjjön a blog. Így csak titeket illet a köszönet, csak miattatok jöhetett létre a blog! Köszönöm!

Friss időpontja: ...

2012. július 22., vasárnap

15.fejezet - Befejezés



15. fejezet - befejezés

- dec. 24. -
/szombat/


Mielőtt meggondolhattam volna mit is teszek, beléptem a nappaliba.
- Meglepetés!
Egy hosszúra nyúló pillanatig, míg hagytam, hogy a hang, ami egy emberként hagyta el szájukat eljusson hozzám, döbbenten álltam. A szorításom a baseballütő körül nem gyengült, ha lehet még szorosabban fontam össze az ujjaim körülötte.
Éreztem az ereimben száguldó vért, a szívem vad, és hangos dobbanásait, ahogyan kapkodó lélegzetem is. Azt hiszem összeszorítottam a szemeim, bár ebben nem voltam biztos. Ahogy abban sem, pontosan mit is látok. Próbáltam arra koncentrálni, hogy a vércukrom ne essen le, és én ne ájuljak el, vagy arra, hogy a szívem végre egyenletesen verjen, de nem voltam rá képes. A látvány, ami elém tárult, egészen ledöbbentett.
Öt idegen alak, vagyis egy pillanatig idegen alak állt a nappalim kellős közepén, egy hatalmas, számomra ismeretlen karácsonyfát közrefogva. A fejem leghátsó zugában értelmet kaptak a piros és sárga fények, mégsem tudtam valahogy a hihetetlenül nagy és gyönyörű fára koncentrálni.
Egyetlen egy szempárba meredtem, abba a szempárba, ami már hetek, hónapok óta az életem részévé vált. A szívem, ami eddig egyeletlenül dobogott odabent, most félreütött, és egészen a torkom közepére csúszott. Éreztem a hihetetlen érzést, ami mindig elfogott, mikor a közelében voltam, éreztem, hogy az eddigi súly, ami a mellkasom nyomta, szépen lassan felszívódik. Éreztem a melegséget, ami végigszáguldott az ereimben, a kitörni készülő könnyeim. Érzelmek százai szakadtak fel bennem, elöntve az egész testem, végigjárva minden porcikám, minden millimétert a bőröm egész területén.
Valahol a boldogság, és a szabadság érzése között tudtam csak elengedni az ütőt, amit eddig szorongattam. Távolról hallottam, hogy koppan a földön, és gurulva továbbhalad, míg meg nem állította az egyik bútorom.
- Rob… - a hangom alig volt több suttogásnál, szinte csak magam elé leheltem.
Tökéletesen érzékeltem mindent, ami engem körbevett, mégis az egyetlen pont, amit nézni tudtam, ő volt. Ott állt, a karácsonyfa előtt, zsebre dugott kézzel, és engem nézett. Arcán ugyan az a mosoly ült, mint mindig, ha együtt voltunk. Szemei szinte felfaltak, mikor végigpillantott rajtam, mire arcom lángba borult, de éppen csak egy másodpercre. Valahogy annyira elütött ettől a környezettől, a hangulatos világítástól, az arany és piros fától, a bútoroktól, mégis tökéletesen beleillett az én unalmas, hétköznapi házamba.
Önkéntelenül léptem egyet előre, a kezeim előre lendültek, és mire észbe kaptam, már átszeltem a köztünk lévő távolságot. Felém lépett, egy gyors, de határozott mozdulattal magához húzott.
Az álmom, amit minden éjjel újraéltem, hogy valamikor újra a kezeiben lehetek, életre kelt.
Szorosan ölelt magához, de nekem ez kevés volt. Érezni akartam magam körül, hogy még ennél is jobban összepréselődünk. Kemény mellkasának feszültem, fejemet a szívén nyugtattam. Hallottam egyeletlenül dobogó szívét, ami szépen lassan, de egyszerre dobogott az enyémmel. Illata bekúszott a fejembe, az a tökéletes, Robos illat újra körbelengett. Beitta magát a képzeletembe, az orromba, a bőrömbe. Próbáltam még szorosabban ölelni, még jobban hozzápréselődni.
Az eddig elfojtott érzelmeim egy pillanat alatt felszínre törtek. A magány, ami a hétköznapjaim része lett, eltűnt, mintha soha nem lett volna. A felszabadultság, az a hihetetlen boldogság került a helyére, és nekem akaratlanul, de mosoly jelent meg az arcomon. Felnevettem, hetek óta először, de úgy igazán nevettem.
Hallottam, hogy Rob is így tesz. Így álltunk, összeölelkezve, nevetve, egymást szorongatva, egészen addig, míg egy mély, de annál kedvesebb hang meg nem szólított minket.
- Hé csajszi, rólunk ne feledkezz meg! - elhúzódtam Robtól, éppen csak annyira, hogy mellé álltam. Eddig nyakát ölelő kezeim a derekára simultak, és most először, a többieket is meg tudtam nézni.
Kellan mellett számomra három, valóban ismeretlen ember állt. Tudtam, hogy ők Rob munkatársai lehetnek, de mivel nem voltam olyan fanatikus őrült rajongó, a neveiket nem igazán tudtam. Hatalmas barátom mellett, aki eddig kényelmesen a falnak dőlt, most egyet előre lépett. Bármennyire is tiltakozott a szívem ellene, elléptem Rob mellől és Kellan nyakába ugrottam. Megpörgetett a levegőben, hallottam visszhangozni hangos nevetésem, ami az egész nappalit betöltötte, ahogyan a többiek nevetése eggyé válik az enyémmel.
Két lábra állított, magával szemben. Csillogó szemmel néztem először az ő szemébe, majd fordultam vissza szerelmem felé.
- Ez, ez annyira… - kerestem a megfelelő szavakat, le akartam írni, a tudtára akartam adni. Ki akartam kiabálni, azt akartam, hogy érezze azt, amit én. Szét akartam kürtölni boldogságom minden pillanatát, azt a pillanatot, mikor megláttam, de bármennyire is kerestem a szavakat, nem jött. Nem találtam megfelelő szót, ami jellemezhetné, vagy körül írhatta volna az érzelmeim.
A szemeim könnyel teltek meg, az arcomon lévő mosoly még szélesebb lett. Nem akartam sírni, de boldogságom könnyei akaratlanul, de utat törtek maguknak.
- Jaj, kicsim. - Rob hangja még csodálatosabb volt, mint ahogyan a képzeletemben hallottam. Karjával felém nyúlt, ujjainkat összekulcsolta, és szorosan magához vont. Fejét a hajamba fúrta, éreztem a csókot, amit fejem búbjára nyomott. Küzdöttem, nehogy ténylegesen felzokogjak, így nagyokat nyelve, de visszaszorítottam őket.
Könnyes szemmel pillantottam fel arcába, ami egészen közel volt az enyémhez. Ugyan azt a felhőtlen boldogságot láttam megcsillanni a szemében, ami az én lelkemben pihent. Rám mosolygott, azon az édes, mindent felülmúló mosolyán. Láttam, hogy arca közelít felém, elfelejtettem, hogy mások is vannak rajtunk kívül. Már nem hallottam a hangokat, nem hallottam semmit, csak egyenletes légzésem, és Rob kalapáló szívét. Ajkai lehelet finoman értek hozzám. Elmosolyodtam, mikor megéreztem, hogy karjait még szorosabbra fogja körülöttem.
Egy ismeretlen köhintésre váltunk el egymástól, és rebbentünk szét. Szemlesütve álltam Rob mellett, ujjait erősen szorítottam, és úgy pillantottam fel rá.
- Kris, had mutassam be neked a barátaimat. - a többiekre pillantottam, akik még mindig mosolyogva figyeltek bennünket.
Valahonnan ismerősnek tűntek, mintha már láttam volna őket, de a felismerés, csak egy másodperccel később jött. Legszívesebben felnevettem volna a gondolattól, hogy a mindenki által hőn imádott Twilight csapat, a nappalimban áll. Ha ezt valaki, bárki is megtudná, valószínűleg gyűlölködő üzenetek ezreit kapnám.
Kellan jobbján egy alacsony, és szélesen mosolygó lány állt, kezeit összefonta a mellette álló szintén barna hajú lánnyal. Mindketten mosolyogva intettek nekem szabad kezükkel. Félszegen visszamosolyogtam, és visszaintegettem.
- Ők Nikki és Ashley. – suhogta Rob a fülembe, mire bólintottam. Láttam, hogy felém lépnek egyet, így én is elléptem Rob mellől.
Egyszerre emelték fel karjaikat, így elengedve egymást és felém léptek. Bátortalanul öleltem meg őket, bár magam sem tudtam volna megmondani miért. Kissé frusztráló volt ennyi híres emberrel egy légtérben lennem. Tudtam, hogy ugyan olyan hétköznapi emberek, mint én, ráadásul ha Rob barátai, akkor biztos, hogy nagyon aranyosak is. Mégis kissé zavart a helyzet, amiben éppen voltam.
Annyira szépek voltak, sugárzott belőlük az önbizalom. Mindketten valami csodaszép ruhában voltak, és a mosoly az arcukon, az a természetes, mégis gyönyörű mosoly, nem segített abban, hogy ne érezzem magam kívülállónak. Egy pillanatra, de csak egy egészen kis pillanatra elfogott a féltékenység.
- Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. – mondta azt hiszem Nikki, és kibújt az ölelésből.
- Igen, Rob már kezdett az agyunkra menni. – forgatta meg a szemeit Ashley, és mögém pillantott. Követtem pillantását, és én is az említettre néztem, de Rob csak ártatlanul mosolygott.
- Nem tudom miről beszélnek. – vonta meg vállát szerelmem, mire rámosolyogtam. Olyan édes volt, ahogy ott állt, fél könyökkel a kandallóra támaszkodva.
- Persze. – egy ismeretlen hang felnevetett, de nem tudtam beazonosítani. Valahonnan a lányok mögül jött a hang. Ashley hátrafordult, így láthattam kitől is származik a nevető hang. Egy szőkésbarna hajú férfi állt, nem messze Kellantől, és engem nézett. – Nekünk elhiheted, állandóan nyavalygott, és soha, egyetlen napra sem volt jó kedve.
Két kéz ölelt át hátulról, az illata azonnal megcsapott. Jólesően dőltem bele a szorosan tartó kezekbe. Fejét vállamra tette, így hangja egészen közelről jött. Megborzongtam hűvös leheletétől, mély, morgó hangjától.
- Ez mostantól máshogy lesz, Jackson.
- Ajánljuk. – Kellan öblös nevetése rázta meg a nappalit, mire elmosolyodtam.
A két fiú valamiről beszélni kezdett, de hangjuk egybeolvadt számomra, mikor Rob ujjai a derekamat kezdték cirógatni. Láttam, hogy a lányok leülnek a kanapéra, és elmélyült beszélgetésbe kezdenek. Szembefordultam Robbal, kezeimet a nyaka köré fontam.
Szemeit mélyen az enyémbe fúrta, pillantása perzselte arcomat. Hihetetlennek tűnt, az egész annyira abszurd volt, nem ideillő. Ő volt az a személy, aki megbolygatta életem azzal az egy éttel, és most itt van, a semmiből tűnt fel, és újra belépett az én kis szürke hétköznapjaimba. A szívem minden egyes pillanattal egyre nyugodtabban vert, minden gondolatom, ami az elmúlt hetekben megkörnyékezett, eloszlott, és nem is jött elő többet, aminek magamban hálát adtam.
Rob szemei felfaltak, lézersugárként térképezett fel minden egyes négyzetmillimétert az arcomon. Lesütöttem a szemem, amint megéreztem, hogy arcom lángba borul.
- Nem tudod, hogy mennyire boldog vagyok. – mosolyogtam rá, és újra a szemeibe néztem.
- De igen, van egy sejtésem. – halkan felnevetett, pont, ahogyan szerettem. – Muszáj volt látnom téged. Mardosott a bűntudat, hogy nem tudtam hamarabb jönni, és féltem, hogy nem érek ide.
- De most itt vagy, és ez számít. – nem akartam hallani bűnbánó hangját, a negatív érzelmekből már éppen eleget kaptam az utóbbi időben.
- Soha többet nem hagylak egyedül, nem megyek el, amíg te nem kéred. – nézett hirtelen a szemembe olyan komolyan, ahogyan talán eddig még doha. Tudtam, hogy egy része ennek a mondatnak hazugság, bármennyire is szerettük volna, hogy igaz legyen. Rob élete nem az volt, amiben csak úgy velem lehetett. Most mégis hittem neki, valamiért elhittem szavait.
Szerettem volna mondani valamit, valamit, bármit, hogy megnyugtassam, de mire kinyitottam a szám, Ashley éles kiáltása betöltötte a nappali eddigi csendjét.
- Ajándékbontás!
Ijedtemben összerezzentem, de Rob kezei szorosan tartottak. Rám mosolygott, azon a minden tudó, édes mosolyán. Kellett egy kis idő, míg felfogtam a szavak jelentését. Egy hirtelen és gyors mozdulattal fordultam meg. Mind előttem álltak, ha lehet még szélesebb mosollyal, mint ahogyan eddig láttam őket. Ashley állt legelöl, kezében egy fehér borítékot szorongtatott.
 - Én… én nem készültem semmivel. – dadogtam zavaromban.
- Ugyan, nem kell semmi. – legyintett Nikki, és a szemembe nézett. – Bőven elég, hogy Rob mellett vagy.
Zavartan beletúrtam a hajamba, és hátralestem Robra. Biztatóan rám mosolygott, és kissé meglökött, így előre léptem.
- Ezt tőlünk kapod, így négyünktől. – mutatott körbe Ashley, arcán valami egészen gyermeki mosoly ült. Eddig egy ember szemében sem láttam ennyi csillogást, egyenesen remegett, mikor átvettem a borítékot.
- Köszönöm, de nem kellett volna. – igazából furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet a borítékban. Elképzelni nem tudtam, hogy mi lehet az, amiért ennyire izgatott. Talán csak képzeltem, de mikor ujjaimmal feltéptem a ragasztót, mindenki közelebb hajolt. Ha lehet még nagyobb zavarban nevettem fel, ami kissé érdekesre sikerült.
Óvatosan húztam ki a benne lévő valamit, de amikor megláttam, döbbenten és értetlenül meredtem rá. Először azt hittem, hogy rosszul látok. Két repülőjegyet tartottam a kezemben, és mindkettő New Yorkba szólt. Köpni nyelni nem tudtam, csak meredtem a két lapra, és próbáltam rájönni mi döbbentett meg a legjobban. Az egyik az én nevemre szólt, a másik Robéra, és bárhogyan próbáltam rájönni, nem jutott eszembe semmilyen épeszű gondolta, hogy ez mégis mit jelent.
Felnéztem, továbbra is értetlenül, keresve valamelyikük szemében a magyarázatot.
- Ez… öhm… nem egészen értem. – motyogtam, közben beharaptam a szám.
Rob kezei lesiklottak derekamról és elém lépett, kezében egy kis dobozt tartva. Gondolatok százai csapták meg a fejem, mire kissé megszédültem. Már nem tartottam annyira érdekesnek a repülőjegyeket, a dobozt néztem Rob kezében, amit annyira erősen szorított. Felpillantottam, végre fel tudtam szakítani a pillantásom arról a fekete, bársony dobozról, és Kellan szemébe néztem.
Ahogyan vártam, vigyorgott, mint a tejbe tök, és rám kacsintott.
Mielőtt még a legrosszabbra gondolhattam volna, Rob felpattintotta a doboz fedelét, de amit láttam, nem egészen az volt, amire számítottam. Eddigi döbbenetemet is felülmúló érzés tört fel bennem. Ha lehet még bambább képet vágtam, mint eddig, és ezt a többiek is észrevették. Hallottam, hogy valaki felnevet, de nem tudtam azzal vesződni, ki lehetett az.
Figyeltem Rob ujjait ahogyan kiveszi az ezüst kulcsot a dobozból, emeli fel egyik kezem, és ejti bele. A kulcsra néztem, majd újra fel, abba a gyönyörű szürkéskék szempárba.
- Nem vagy kíváncsi, hogy mit nyit? – hallottam meg Kellan hangját messzebbről, mint gondoltam. A gondolataim még mindig üvöltöttek, a szívem hangos zakatolásától alig hallottam valamit, minden egy maszlaggá olvadt össze.
Bólintottam, de nem vettem le a szemem Rob arcáról. Mosolygott, de volt benne valami más. Mintha zavarban lenne, kissé esetlenül, és félszegen nézett rám.
- Szerintem mi kimegyünk a konyhába valami kaja után nézni. – Nikki hangja mosolygott, nem kellett ránéznem, hogy tudjam.
- De… - Kellan méltatlankodó hangja egy pillanatra kiszakított gondolataim ködéből.
- Azt mondtam, hogy megyünk. – vágta rá rögtön Nikki. Oldalra néztem, és láttam, hogy mindkét lány kell hozzá, hogy kivonszolják őt a nappaliból.
Robot néztem továbbra is, és a felismerés, hogy ketten maradtunk, visszarángatott a valóságba. Mindketten leültünk a kanapéra, lábaimat magam alá húztam, de a tenyerem még mindig nem zártam össze.
- Amikor az előbb azt mondtam, hogy soha nem akarlak egyedül hagyni, komolyan gondoltam. – kezdeti bizonytalansága eltűnt, végtelen komolysággal és szeretettel nézett rám. – Nem tudtam, hogyan kellene feltennem a kérdést, és talán még túl korai, de te vagy a legjobb barátom, és az a nő, akiért bármit megtennék. Kiskorom óta ismerlek, minden egyes pillanatod a múltadban, ismerem, ahogyan téged is. Ezért…
Egy ideig figyeltem míg beszél, és szavai közben arcomra mosoly ült ki. Tökéletesen tudtam, hogy mit akar kérdezni. Félbeszakíthattam volna félúton, de annyira édesen kereste a szavakat, hogy képtelen lettem volna leállítani. Magam mellé tettem a repülőjegyeket, a kulcsra szorosan rázártam a tenyerem.
Mielőtt befejezhette volna mutatóujjammal elhallgattattam.
- Rob! – összezárta száját és rám nézett. A nyakába borultam, kezeimmel szorosan átfontam a nyakát. Mélyen beszívtam bódító illatát, éreztem, hogy az ő kezei is lassan megtalálnak engem. A füléhez hajoltam, és halkan, suttogva beszéltem hozzá. – Szívesen hozzád költözöm.
Hallottam, hogy kifújja az eddig bent tartott levegőt. A szívem vad iramban kezdett odabent dobogni, a lelkem mintha felszabadult volna. Soha ekkora öröm nem járta át a testem, mint abban a pillanatban. Szemeimet összeszorítva küzdöttem a könnyeim ellen, ma már sokadjára.
- Istenem, annyira szeretlek. – elhúzódott tőlem mikor ezt mondta, szemei lesiklottak ajkamra, mire elmosolyodtam.
Nagyon lassan hajoltam hozzá közelebb, nem akartam semmit sem elkapkodni. Arra gondoltam, ami körbevett minket, és ami az elmúlt egy órában történt velem. Az életem, az a mély gödör, amiben eddig feküdtem, eltűnt, a felszínen voltam, a fellegekben, és tudtam, ezt csak neki köszönhetem.
Még utoljára összekapcsolódott a tekintetünk, majd behunytam a szemem, és vártam, hogy elérjen. Ajkai nekem végtelenül hosszúnak tűnő idő alatt ért el engem. Mézédes ajkai először gyengédes súrolták az enyémet. Mire meggondolhattam volna magam érte kaptam, és szorosan magamhoz húztam. Végigsimítottam először felső, majd alsó ajkán, csak utána tört magának utat a nyelvem. Megremegtem mikor ujjai kissé megmozdultak rajtam. Ajkaink ütemesen mozogtak egyszerre, mintha soha nem ment volna el, mintha egy pillanatot sem töltöttünk volna külön.
Percegik becézgettük egymást, a vérem egészen felforrt, minden pillanattal egyre jobban pezsgett bennem. Hallottam, hogy a kulcs koppan a földön, ahogyan a papír suhogását is hallottam. Az ölébe tornásztam magam, de egy pillanatra sem voltam hajlandó elengedni őt. Még szorosabban tartott, mint eddig bármikor. Csak néha szakadtunk el, hogy egymásra nézhessünk.
Életemben nem szerettem még ennyire soha senkit. A legjobb barátomnak hitt ember lett a szerelmem, a személy, aki a levegőt jelentette számomra ebben a világban.
- Happy end! – kiáltotta egy ismerős hang.
Rob ajkai eltávolodtak az enyémektől, de arcunk továbbra is közel maradt a másikéhoz. Megfordult a kanapén, fordítva engem is, így láthattuk őket, ahogyan az ajtóban állnak, egymásba kapaszkodva, mosollyal az arcukon, minket figyelve.
Egy pillanatra összenéztem Robbal, majd felnevettem.

A boldogság furcsa dolog. Egy olyan világban, mint amilyenben mi élünk, kincsnek számít, ha csak egy kicsit is meglelünk belőle. Ott várhat ránk az utca végén, talán mérföldeket kell majd utaznunk, de valahol kint vár ránk a személy, akiért bármit képesek lennénk megtenni, aki megtanít minket szeretni, akiért képesek leszünk szeretni.
Talán egy barátban leljük meg, talán egy idegenben, de a gondolat, hogy ott van valahol kint a világban és ránk vár…
… ezért érdemes élni!

Sziasztok!
Mint látjátok, véget ért a történet, DE mielőtt mindenki elszomorodna, szeretném megemlíteni, hogy a történet Rob szemszögéből is meg fog íródni. Jó, tudom, nem nagy dolog, de legalább még egy kis ideig olvashatjuk, nem igaz? Bár a kis agyszüleményemnek így is befejeződik.
Köszönöm szépen mindenki támogatását, a 46 rendszeres olvasót, és azt a sok hozzászólást, amit írtatok. Nélkületek nem tudott volna továbbfejlődni a képzeletemben megszületett dolog. Köszönöm, hogy kitartóak voltatok, hogy mindig elolvastátok, amit éppen írtam. Hát... több minden nem jut eszembe, de azt hiszem elég annyi, hogy NAGYON hálás vagyok nektek. :)
A Rob szemszögéből megírt történet ugyan itt lesz olvasható, szóval majd nem is kell messzire mennetek.

Mindenkinek hatalmas puszi!!!!

Milli :)

2012. július 19., csütörtök

14.fejezet



14.fejezet – nélküle

/három héttel később/
- dec.7. -


Vannak dolgok, amiket legszívesebben elfelejtenénk, pillanatok, amiket kitörölnénk. A gondolat, hogy bezárhatnánk őket egy dobozba, és a semmibe hajíthatnánk azokat, hívogató. Mint egy kisgyerek az el nem tűnő rémálmot.
Van, amikor képesek vagyunk rá. Képesek vagyunk túljutni, továbblépni. És olyankor az agyunk egyszerűen csak… kitörli. Mintha soha nem lett volna.
Én képtelen voltam erre. Az agyam vastag és erős falakat vont fel, elzárva a külvilágtól, bezárva a világba, amit én teremtettem. A keserűség világába. Minden pillanattal újraéltem, végigjártam az utat, ami idevezetett. Szenvedtem, és bármennyire is fájt beismerni, valahol jól esett. Jól esett a szenvedés, az érzés, ami lassan szedett darabokra, szétcincálva minden porcikám, minden érzelmem. Valahol jól esett. Mert így legalább láttam Őt. Ha csak a gondolataimban is, de láttam őt.
Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Éreztem a fájdalmat, a kegyetlen, igaz fájdalmat, de ott volt bennem a boldogság, hogy legalább ennyit kaptam az élettől. De ott volt bennem az érzés, az üresség érzése. Bármennyire is küzdöttem, hogy egyiket se érezzem, az üresség tátongott bennem a legjobban. Uralta minden érzelmem, minden gondolatom, minden mozdulatom. Ezt akartam a legkevésbé érezni, mégis ez uralkodott fölöttem. És ez volt a legrosszabb mind közül.
Szerettem volna felejteni, érezni valamit, de nem ment. A hatalmas, tátongó lyuk, ami bennem volt, minden nap nőtt, elhatalmasodva felettem. Kínzóbb volt mindennél. Mert nem hagyott felejteni, nem hagyott élni. Mintha szándékosan nőtt volna bennem a seb, a hatalmas kráter. Emlékeztetve minden pillanatra.
Szánalmasan éreztem magam. Mindenki más túllépett volna, elment volna a barátaival és túljutott volna. Én mégsem voltam rá képes. Mert valahol mélyen, legbelül vágytam erre a fájdalomra. És ezzel a gondolattal szánalmasnak éreztem magam. Egy lány a nagyvilágból, aki egy olyan emberről álmodik, aki soha nem lehet az övé. Hülye libának éreztem magam. Mert elhittem magamnak, hogy ez több volt.
A második naptól már nem éreztem magam szánalmasnak. Dühös voltam magamra. Mert hittem valami olyanban, ami valószínűleg nem létezett. Egy olyan férfiba szerettem bele, aki sosem lehet igazán az enyém. Mert mindig lesz egy éne, ami felülkerekedik rajta. Az igazi oldalát csak én ismeretem. És senki nem hinne nekem, ha elmesélném. Egy fantazmagória volt. Az elmúlt egy hét. A képzeletemben élt.
Ezzel a gondolattal ébredtem és aludtam el, éltem a napjaimat. Nem tudom mikor, talán az ötödik, vagy hatodik napon vágtam magam fejbe. Amiért képes voltam hinni a keserű, végtelenül boldogtalan oldalamnak. Tudtam, hogy az elmúlt napokban hazudtam magamnak. Hiszen megváltoztatta az életem. Jobb emberré tett, egy olyan emberré, aki képes volt szeretni. Ő volt a mindenem, az élet, amire mindig is vágytam. A férfi, akinek bármit megtettem volna. És talán ez borított ki a legjobban. Hogy képes voltam elengedni, hagyni, hogy kilépjen a világba, ahol én nem lehetek ott. És hagytam, hogy mást szeressen. Hiába hallottam minden nap a hangját, hiába beszéltünk minden nap két órákat, kevés volt. Látnom kellett őt, tudnom kellett, hogy minden rendben van vele. Szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem láthattam őt. Minden beszélgetés alatt magam elé képzeltem az arcát, a testét, a pillantását. De minden nappal egyre halványabban emlékeztem. Legalábbis nekem úgy tűnt.
Gyűlöltem magam. Az érzéseimet, a gondolataimat. Mindent, ami tőlem vagy belőlem származott.
De az üresség soha nem tűnt el. Mindig ott volt, árnyékként ölelte körbe a napjaim.
- Oké, megígérem. – mondtam mosolyogva, szorosan tartva a kis készüléket a kezemben.
- De komolyan ígérd meg, ne csak úgy, ahogyan szoktad! – a komoly, mégis mosolygó hang a vonal túlsó felén most még édesebben hangzott, mint amúgy minden pillanatban.
- Rob, komolyan megígérem, elhiszed végre? – a szokásos feszültség kezdett belém visszatérni, de még tartottam magam.
- Jól van. – sóhajtott, mintha ő is idegesebb lett volna. – Már csak pár nap, és minden rendben lesz.
- De karácsonyra hazajössz, ugye? – már tudtam a választ, de még egyszer hallanom kellett.
- Remélem. – nos ez a válasz nem úgy hangzott, mint az előző napokban.
Levegő után kaptam, alig hallhatóan. Nem akartam kiborítani, vagy inkább magamat kiborítani. A pulzusom már így is az egekben volt, de most a szívem még gyorsabban kezdett el verni. Nekidőltem a konyhapultnak, szabad kezemet a számhoz emeltem és harapdálni kezdtem az ujjaim.
- Ezt most nem egészen értem. – halkan beszéltem, közben minden erőmmel azon voltam, nehogy hisztériába kezdjek, és a három hét ebben a pár percben törjön fel belőlem.
- Két nap múlva indulunk Japánba, utána pedig egy európai útra megyünk, hogy a filmet promózzuk.
Vártam. Semmi nem hallatszott a vonal túlsó feléről, talán egy nagyon halk zörrenés. Még a légzését is alig hallottam, és ez nyugtalanító volt. Nagyot haraptam az ujjamba, szemeimet szorosan összezártam, és próbáltam nem túl hangosan kapkodni levegő után.
- Kris, ott vagy? – aggódó hang.
- Igen, csak… meglepődtem. – lecsaptam kezem a konyhapultra, ami nem segített.
- Tudom, de kicsim… Ígérem, sietek, én leszek az első, aki kiszáll a gépből, és sietek hozzád. Mindenképpen veled töltöm a karácsonyt, ebben biztos lehetsz.
- Jó. – ennyit mondtam, mert ennyire voltam képes.
Ha jobban visszagondolok erre a beszélgetésre, lehet, hogy jobb lett volna, ha megértőbb vagyok. De nem telt tőlem több. Már így is a padlón voltam, nem éreztem magam önmagamnak, legszívesebben felrobbantam volna attól a feszültégtől, ami bennem volt. Minden nap egyre közelebb kerültem a végső kiboruláshoz, szinte éreztem, hogy a fejem felett egy hatalmas piros felkiáltójel villog, ami jelzi mennyi időm van még.
Most mégis sikerült mély levegőt vennem, és magamban magamra parancsoltam. Hiszen nem lehet olyan vészes az a maradék idő, nem? De titkon tudtam, hogy az a pár hét karácsonyig vészesen hosszúra fog nyúlni, és bármennyire is küzdöttem a kis gonosz hanggal a fejemben, nem tudtam legyőzni azt. Egyre hangosabban és biztatóbban kiabált nekem. Rob nem fog ideérni, és egyedül maradok!
Nem! Nem hagyhattam, hogy legyőzzön énemnek rosszabbik fele. Bíznom kellett Robban. Ha eddig kibírtam, kibírom addig is. És tudtam, menni fog.
A háttérben hangokat hallottam, az egyiket mintha fel is ismertem volna. Tudtam, hogy idő van.
- Mennem kell. – Rob hangja szomorú volt, mint ilyenkor mindig. Magam elé képzeltem bánatos arcát, és a késztetést, hogy odarepüljek, bárhol is legye az az oda, legyűrtem.
- Rendben. – nem tudtam mit kellene mondanom. Telefonbeszélgetéseink alatt már igazán megtanulhattam volna elköszönni, de mint mindig, most sem sikerült.
- Felhívlak holnap, hátha megtudok valamit. Addig is foglald el magad valamivel, és kérlek szépen, ne szomorkodj. Tudod, hogy nem szeretem a bús oldalad.
Megforgattam a szemem, de azért válaszoltam.
- Azt hittem úgy szeretsz, amilyen vagyok. – most először mosolyogtam, de most jól esett.
- Buta. – hallottam, hogy Rob is felenged valamennyivel, így boldogabban tudtam letenni a telefont.
Amint hallottam a jellegzetes pittyegő hangot, a komorság újra körbeölelt, mintha csak arra várt volna, hogy letegyem a telefont. A magány érzése újra rám tört. Egyedül éreztem magam ebben a házban, bármennyire is ismertem minden zegét-zugát. Valahogy mindig eszembe jutott valami, ami rá emlékeztetett, és ez nem segített könnyebbé tenni a hétköznapjaim.
Körbenéztem az üres konyhában. Csak egy pillanatra engedtem meg magamnak, hogy odaképzeljem a fiúkat, amint nevetve, püfölve egymást esnek neki a vacsorának. Magamban elmosolyodtam. Körbeöleltem magam a kezeimmel, és egy végtelenül hosszú másodpercre behunytam a szemem, de éppen csak annyira, hogy erőt gyűjtsek. Elrugaszkodtam a pulttól és a nappaliba sétáltam. Leültem a kanapéba, pont úgy, ahogyan minden nap szoktam. Kezembe vettem a távirányítót, és bekapcsoltam a TV-t. Az eddig színtelen képernyő életre kelt, emberek futkostak ide-oda.
Pár percig néztem, próbáltam rájönni mi is történik, majd meguntam, és tovább kapcsoltam. Muszáj volt lekötnöm magam valamivel, nem tudtam volna megbirkózni üvöltő, és vegyes gondolataimmal. Egyre jobban utáltam a kis hangot a fejemben, egyre jobban utáltam az erejét, amivel hatott rám. Azzal a hihetetlenül erős érzéssel rontott rám, amikor csak tudott. És már kezdett nagyon elegem lenni belőle. Nem akartam hallani. Szerettem volna egyedül lenni, üres lenni, hogy a gondolataim ne mondjanak semmit.
Mint egy elmebajos, komolyan, gondoltam. Megáll az ész!
Kifújtam a levegőt, eddig felhúzott lábaimat a földre ejtettem. Nem kapcsoltam ki a készüléket, a hangja megnyugtatott. Kisétáltam a nappaliból, úgy mint negyed órája a konyhából és egy újabb szobát kerestem, ahol nyugtom lehet. Lassan sétáltam fel az emeltre, ujjaimmal lassan simítottam végig a korláton, a cseresznyefa minden milliméterét érezni akartam. Azt akartam, hogy valami ideragasszon. Bármilyen lassan is mentem, felértem.
Magányosan álltam meg a folyosón. Egy pillanatig gondolkodtam hova is mehetnék, majd automatikusan odaugrottam az egyik ajtó elé, és lenyomtam a kilincset. A vendégszoba olyan állapotban volt, mint minden átlagos napon. Személytelen volt az egész, sehol egy személyes holmi. Ezen felnevettem.
Mégis kinek lehetnének is a cuccai?
Dühösen fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és magamban leszidtam magam, amiért a gondolataim újra erre kanyarodtak. Unaloműzésnek végigsétáltam a szobában, megkerültem az ágyat, a kanapé előtt egy pillanatra megálltam, de onnan is tovább mentem. Egy ideig elidőztem az ablak előtt, ami az utcára nézett ki, de innen is tovább álltam. Hangtalanul léptem vissza a folyosóra, és csuktam be magam mögött az ajtót. Ujjaimat tördelve haladtam a nyitott dolgozószoba felé. Inkább mondtam volna egy pihenő szobának, mint dolgozónak. Egy kondi gép állt a sarokban, két fotel ami az ablak felé nézett, egy könyvespolc, és pár virág.
Egy röpke másodpercre elmosolyodtam, mikor bekúszott elém Kellan gyermeki mosolya a gép hallatán. De meg kellett ráznom a fejem.
Hihetetlen voltam! Két percet sem bírtam ki a gondolataik nélkül.
Hát ennyire az életem része lett volna? Ennyire beitták volna magukat a hétköznapjaimba? Hogyan változtathatja meg az ember életét egy hét? Hogyan történhet, hogy az eddigi nyugalmas, kissé unalmas hétköznapjaimat felváltsa valami más, valami egészen új? És miért vagyok képtelen az óta az egy hét óta úgy élni, mint korábban?
Kérdések ezrei lepték el egy pillanat alatt eddig üres agyam. Fejembe belenyilallt a fájdalom a hirtelen jött gondolatok miatt. Ujjaimat a halántékomhoz szorítottam, ahogyan a szemeimet is behunytam.
- Gratulálok, Kristen! – morogtam magam elé. – Sikeresen elbasztad a mai napodat is!
Nem hagyhattam, hogy leterítsen egy idióta, és valószínűleg fölösleges gondolatmenet, így 180 fokos fordulatot vettem és visszasétáltam a lépcső felé. De a helyett, hogy lementem volna, ahol valószínűleg nyugodtabb lehettem volna, a szobámba nyitottam be. Ügyet sem vetve a bútorokra, lerogytam az ágyamra, és végignyúltam rajta. A plafont kezdtem bámulni.
És magamban újra felnevettem.
Szokásos szerdai program. Vagyis szokásos hétköznapi program.
Morogva hunytam be a szemem.

***
A zajra riadtam fel, ami lentről szűrődött fel. Ziháltam, és éreztem a nedvességet, ami a homlokom két oldalán csordogált a nyakam felé. Nagyokat pislogva ültem fel. A szobámban sötét volt, csak a hold fénye világított be, de az is elég gyéren. Ruhában voltam, és pont ugyan abban a pózban, mint mielőtt elaludtam volna. Az órára néztem. Majdnem négy órán át aludtam.
Titkon büszke voltam magamra, mert így megúsztam egy újabb napot. Ez mosolyt csalt az arcomra, bár nem derített fel. Felálltam, közben próbáltam rájönni mi lehet az a hang, mit hallok. Azonban mielőtt lementem volna, a fürdő felé vettem az irányt. Hideg vizet engedtem, egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy a tükörbe nézzek, majd a vízsugár fölé hajoltam.
A hideg jól esett, lehűtött, és valamennyire éberebb lettem. Az agyam életre kelt. Az érzés, a jól megszokott érzés lassan sújtott le rám, ahogyan a gondolat is, hogy ma ismét egyedül megyek el aludni. Két kézzel kellett kapaszkodnom a csapba, hogy ne dőljek el. Szédültem, az agyam tombolt odabent, tiltakozott a rám törő érzelmektől.
Nem tudom hogyan, vagy miért engedtem meg magamnak, de éreztem, elgyengülök. A tükörképemet bámultam, mikor a szemeim elhomályosultak. Idegenként néztem farkasszemet önmagammal, a lánnyal, akinek a szeme könnybe lábat. Éreztem, hogy megmozdul a szám, ahogyan remegni kezd. Összeszorítottam a szeme és szám, mielőtt a nyögés, ami egyre csak nyomult felfelé a torkomon, feltörhetett volna.
Hatalmasat nyeltem, de valami hangot így is kiadtam.
Nem tehetem ezt, nem tehetem ezt magammal! Magamra parancsoltam, a hangot, ami a fejemben most tombolt elnyomtam, és egy sötét, kis zugba zártam. A kezeim remegése egy pillanat alatt alább hagyott, ahogyan a szemeim is száradni kezdtek.
Újra kinyitottam a szemem, és bólintottam a tükörképemnek.
- Képes vagy rá! – suttogtam magamnak.
Egyenesen kivágódtam a fürdőszoba ajtón, úgy menekültem saját magam elől. Sietve mentem le a lépcsőn, közben ügyetlenül felfogtam a hajam egy lófarokba. A hangok, amik eddig ismeretlenek és érthetetlenek voltak, értelmet kaptak. A Tv üvöltött, pont úgy, hogyan hagytam. Felismertem az egyik kedvenc sorozatom főcímdalát, és ennek örültem. Dúdolni kezdtem.
Beléptem a nappaliba, és a lábam a földbe gyökerezett. Anya ideges tekintettel meredt rám, kezeit csípőre vágva meredt rám. Elkaptam róla a szemem, de azon nyomban megakadt a nappali látványán. Mintha hurrikán söpört volna végig, az újságjaim a földön, a kanapé párnái szintúgy.
Kérdőn pillantottam fel, enyhe dühvel.
- Az ablak nyitva volt, mikor jöttem, nyilván a szél volt. – magyarázta, mintha gondolatolvasó lett volna. Lehajolt az egyikért, de az én kezemben addigra már egy kisebb kupac gyűlt össze.
- És a párnák? – kérdeztem, miközben kivettem a kezeiből azt a pár újságot ,amit szorongatott és ledobtam az egyik sarokba. Szemem sarkából láttam csak, hogy felveszi az egyik párnát, és a helyére teszi, majd kényelmesen leül a szemben lévő fotelba.
Persze, minek is kérdezd meg, hogy szabad e, morogtam magamban.
- Ja az én voltam. – vonta meg a vállát, mire hitetlenkedve pillantottam fel rá. Kiegyenesedtem és rámeredtem. – Nem találtam a távirányítót.
- Itt van az orrod előtt, anya. – majdnem kiáltottam, de tudtam, annyit nem ér meg. Így csak sóhajtva meglóbáltam előtte, és kinyomtam a Tv-t. – Kérsz valamit?
- Nem, csak beugrottam, hogy megnézzem jól vagy e.
A szemébe néztem. Az utóbbi három hétben elég sokszor nézett csak úgy be hozzám, amit sehova sem tudtam tenni. És azt hiszem ebben az egy hétben jobban megismertük egymást, mint eddig bármikor.
- És mi a valódi ok? - kérdeztem, enyhén felvont szemöldökkel. Leültem vele szemben, közben megpróbáltam rájönni, mi olyan furcsa ebben az egész helyzetben.
- Hát ne tudom, hogy mennyire fogsz tőle kiborulni, de apáddal azt tervezzük, hogy karácsonykor elutazunk Párizsba. - vallotta be halkan, közben egyik kezét a térdemre csúsztatta.
Nem tudom melyik ténytől vert ki jobban a víz. Attól, hogy anya és apa valahova tényleg együtt mennek, vagy attól, hogy a karácsonyt egyedül kell majd töltenem.
Ahogyan azt sem tudtam volna megmondani, meddig ültünk ebben a döbbent és hideg csendben.
A gondolataim, amik eddig szunnyadtak, most szépen, lassan életre keltek, és a magány érzése lassan rám tört. Mélyet lélegeztem miközben hátradőltem, így anya keze lehullott a lábamról. A szemeit néztem, amik bűnbánóvá váltak.
Aztán észhez tértem. Anya azért félt, hogy én mit szólok. Hogy mit szólok ahhoz, hogy egyedül kell lennem. Ennél is magányosabban. Az önzőség bűne a nyakamba borult, a három hét, amit eddig valahogy magam mögött tudtam, értelmet nyert. Semmi másból nem állt ez a három hetem, mint a magányból, amit néha anya vagy apa megtörtek, néha még a bátyám is. Végtelenül önzőnek éreztem magam, egy dögnek, ha úgy jobban tetszett. Képes lette volna az egész családot magammal rántani.
Rendben van, semmi baj. - rámosolyogtam.
Láttam a szemeiben felcsillanni a megkönnyebbülés. Visszamosolygott rám, majd az órájára pillantott.
- Biztos, hogy nem baj, hogy mi…? - kérdezte, de mielőtt befejezhette volna közbevágtam.
- Tényleg, komolyan, nem lesz baj. - megszorítottam kezét, miközben mindketten felálltunk.
Az ajtóhoz sétáltunk, ahol még egyszer utoljára megölelt. Becsuktam utána az ajtót. Hallottam, hogy kattan a zár, ezzel egyidejűleg valami mély kiszakadt a tüdőmből. Levegőért kaptam, nehogy a magány érzése, amit eddig valahogy visszaszorítottam maga alá terítsen.
Összegyűjtöttem minden erőm, mikor felsétáltam az emeltre. Lassan kapcsolgattam le magam mögött a villanyokat, a sötét éjszakát a nyakamba borítva. Odafent halkan csuktam be magam mögött a fürdőszoba ajtót, és ugyan olyan csendesen vettem le a ruháimat. Hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen, bedugtam a fejem a vízsugár alá. A hajam a szemembe lógott.
Összegömbölyödtem a zuhanykabinban, szorosan összefontam a kezeimet a lábaimon.
Egy magányos karácsony, futott át az agyamon.

- dec. 23. -

Valahonnan hangokat hallottam. Suttogások voltak. Gyorsak, de halkak. Egészen biztos voltam benne, hogy hallom őket.
Felnyitottam a szemem, a szoba képe lassan bekúszott a szemeim elé. Semmilyen fényforrás nem volt, csak a piros számok, amik egyenesen az arcomba világítottak.
23:54
Leolvastam az időt, és hangosan felsóhajtottam. Egy újabb álom, ami nem hagy nyugodni. De mikor megpróbáltam visszagondolni semmi nem jutott az eszembe. Hogy mi volt, ki volt benne, vagy esetleg valóban álmodtam e?
Kinyújtottam a kezem, és tapogatózva megtaláltam a villanykapcsolót. A fény, ami hirtelen világított a szemembe kellemetlen volt. Párszor felnyögtem, mikor megpróbáltam a takarót a szemem elé kapni.
Mekkora egy hülye vagyok!
A hátamra fordultam, egyik kezem a homlokomra simítottam. Mielőtt újra gondolkodni kezdtem volna, a hangok amiket hallottam ismét felerősödtek.
Ijedten ültem fel az ágyamban. Akkor nem álmodtam?
Ezer meg ezer kép pergett le a szemeim előtt. Elképzeltem minden lehetséges menekülő útvonalat, de az egyetlen lehetséges, és amiben nem törhetem ki a nyakam, az a lépcső volt. A hangok egyre sűrűbbek lettek, néha hangosabban. Egészen biztosan emberi volt, és egészen biztosan az én nappalim felől jött. Az ajtóm résnyire nyitva volt, és így pont kiláthattam a lépcső felé.
Odalentről fény szűrődött fel. Egészen kevés, és egészen gyér, de biztos voltam benne, hogy látom.
Összegyűjtöttem minden erőm, és minden tudásom az ilyen esetekről. balszerencsémre még a mobilom is lent volt, így a rendőrség hívását is kiiktattam a tervemből. Nesztelenül csúsztattam ki a lábaim az ágyból. Nem bújtam bele a papucsomba, még csak véletlenül sem akartam zajt csapni. Az ágy megnyikordult alattam.
Összeszorítottam a szemem és a szám, de a lenti hangok nem haltak el. Csak remélni tudtam, hogy nem hallottak meg.
Felálltam, és az ajtóhoz léptem. Kinéztem rajta, de mielőtt kitártam volna azt, a kezembe fogtam egy baseball ütőt, ami a komódom mellett pihent. A gondolat, hogy Rob leszólta, most valamennyire felvillanyozott. Szorosan fontam össze körülötte az ujjaim.
Magamban elszámoltam háromig, és kitártam az ajtót. Magamhoz képest hangtalanul lépkedtem lefelé a lépcsőn. Mikor leértem semmit nem láttam, csak a kiszűrődő piros és halvány sárga fényeket. Nem törődtem a gondolattal, hogy nekem ilyen lámpáim nincsenek, valahogy nem e körül járt az agyam. Csak arra tudtam gondolni, hogy kijussak innen és elérjem a telefonom.
A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy a fát szorító ujjaim izzadnak, ahogyan a lábaim remegését is. A félelem egészen gyorsan vette át az irányítást a testem felett.
Mielőtt meggondolhattam volna mit is teszek, beléptem a nappaliba. 

Sziasztok!
Nos ki tudja már mennyi kihagyás, de újra életre kelt a blog.
A fejezetről annyit, hogy tudom, hogy kicsit unalmas lett, vagy nem igazán történt semmi, de úgy éreztem ennek ilyennek kell lennie. Azt akartam hangsúlyozni, hogy Kristen mennyire egyedül van, hogy milyen magányos. Azzal, hogy konkrétan semmi nem történt, hogy nem beszélt senkivel, szerintem a legjobban tudta átadni mennyire üres is az élete. Ne tudom nektek mennyire tetszett, de szerintem ennek így kellett történnie.
Remélem azért elnyerte a tetszésetek. :)
A kis "versennyel" kapcsolatban annyit, hogy tényleg számítok rátok. Persze én is gondolkodom, hogy milyen új történetet hozhatnék, de jelenleg semmi nem jut eszembe, és tudom, hogy a ti fejetekben sokkal több ilyen gondolat kering. Azt írjátok le, amit szívesen olvasnátok, amilyen történet még nem volt.

Köszönöm a figyelmet, és hogy olvastatok!

Puszi: Milli

2012. július 18., szerda

Csak NEKTEK a fejezet előtt :)


Sziasztok!

Eszembe jutott valami, és szerintem mindenkinek tetszeni fog, de előtte egy gyors helyzetjelentés:
Jelenleg a fejezettel küszködöm. Ne értsetek félre, nem azzal van a baj, hogy nem megy. Sőt, talán túlságosan is beleélem magam a visszatérésbe. Mert folyamatosan a történeteimmel álmodok. Tegnap éjszaka A tússzal, de előtte folyton ezzel a történettel álmodtam. Látom a végét, tudom, hogy mit akarok, de nem megy. Nem tudom befejezni, annyira a szívemhez nőtt. Három féle 14.fejezet íródott meg eddig, és ehhez tartozóan három féle befejezés is. De nm igazán tudom eldönteni, hogy melyiket tegyem fel. Na mindegy, ez legyen az én gondom :)

De addig is... pontosan holnapig, de ha minden jól megy ma estig, itt van nektek valami, és remélem tetszeni fog nektek. Igazából nem nagy dolog, de azért mégis. Ha befejezem ezt a történetet, tudom, hogy van a másik is, de annyira belelendültem. (Komolyan nem tudom honnan van ennyi szabad időm :D) Na szóval. Basszus hol is tartottam...? Ja igen...
Szóval. indig eszembe jut, hogy jó lenne egy újabb történet, de semmi nem jut eszembe. Gondolkodtam egy saját, külön álló történeten, ami nem Robsten és nem is Edward-Bella páros, de semmi nem jut eszembe, pedig szívesen írnék valamit, tényleg. Úgyhogy...

/Dobpergés/

Meghirdetek egy ilyen verseny szerű valamit, vagy nem tudom. A feladat a következő:

Írjatok nekem egy elképzelést, hogy mit olvasnátok szívesen és én megvalósítom azt. :) Bármilyen lehet, tehát lehet Robsten, vagy kitalált szereplős, tényleg bármi. Írjátok le, hogy mit képzeltek el benne, hogyan képzelitek el, mit látnátok benne szívesen. Egyszóval azt írom majd meg, amit TE látnál az internet kusza világában.

Nem tudom, hogy mennyire nagy, vagy jó ötlet, de nekem nagyon tetszik, és tényleg foglalkoztat a dolog. Ha szerintetek hülyeség akkor kattintsatok a TRÁGYA gombra, ha meg szerintetek jó ötlet akkor a SZUPER-re.

Kommentben is megírhatjátok nekem, de jobban örülnék egy privát üzenetnek, mert így sokkal izgisebb (gondolom én).

Még nem tudom, hogy mit kapna az aki megnyeri, de mindenképpen szeretném neki meghálálni valahogyan.

Nagyon számítok rátok, tényleg. Szeretnék nagyon egy új történetet, de abszolúte nincs ötletem. Csak RÁTOK számíthatok!


Köszönöm a türelmet, és remélem nem gondoltok teljesen idiótának. :)

Milli

2012. július 17., kedd

I CAME BACK!!!

SZIASZTOK!

Nem tudom mit kellene mondanom...
Sajnálom, hogy nem üzentem nektek mi van velem, hol vagyok, mit csinálok, de egyszerűen nem volt időm leülni a gép elé. Most már tudom, hogy hiba volt, és ezt nem rajtatok kellett volna levezetnem, vagy veletek kicsesznem. De tanultam a hibámból és most már tudom, hogyha bármi is közbejön, akkor üzenek.

Az utolsó két fejezetet mindenképpen megírom. Ha nem talál szemekre akkor sem baj. Megírom és befejezem ezt a történetet, mert a szívemhez nőtt. Egy álmomból született, és nem hagyhatom, hogy feledésbe merüljön, hogy így elvesszen. Befejezem. Ha valaki látja, vagy most itt van, akkor kérem, olvasd el, és adj egy esélyt, hogy a történet eljusson hozzád!

Két napot kérek, ahogyan a másik oldalamtól is, és ígérem, befejezem!

Köszönöm a türelmet!!

Milli!