10.fejezet – örök kapocs
/péntek este/
Vártam. Tulajdonképpen egész életemben őrá vártam, ahogyan most is. Arra a csókra, amit már megkaptam hat napja, most újra kívántam. És így, csukott szemmel, kettesben a sötét szobában, még jobban akartam, mint bármi mást.
Éreztem hűvös leheletét arcomon minden egyes apró lélegzetvétellel. Élveztem, hogy simogat szabad kezével, hogy mellettem van, és engem fog. Egy egészen hosszú pillanatig boldognak éreztem magam, mintha minden kirepült volna a nyitott ablakon. Tudtam, hogy minden jobbra fordulhat.
Úgy éreztem magam, mint egy tini, aki élete első csókját készül megkapni. Remegtem az izgalomtól, a vágytól, hogy újra érezhessem Rob ajkait. Szinte sóvárogtam ezért a csókért. Csukott szememen keresztül is éreztem Robot, ahogyan azt is, hogy megmozdult. Apró mozdulat volt, de a szívem azonnal reagált. Mintha áramot vezettek volna belém, megremegtem, hagytam, hogy a szívem kétszeres ütemre váltson. Ujjaival közelebb vont magához, oldalammal egész testének dőltem, szinte az ölében feküdtem. Szabad keze most a derekamra siklott.
Éreztem, hogy nincs tőlem távol. Valami lágy suhant el előttem, levegőt sem mertem venni. Homloka az enyémhez dőlt, én pedig most először engedtem meg magamnak, hogy kinyissam a szemem. Csukott szemmel ült előttem, ujja még mindig az államon pihent. Arca végtelenül békés volt, ajkai kissé szétnyíltak. Elmosolyodtam, de ezt ő nem láthatta. Nem bírtam tovább várni, közelebb csúsztam hozzá, már amennyire ez lehetséges volt, ajkaimmal óvatosan közelítettem felé.
Mégis ő ért hozzám először. Ajkaival nagyon óvatosan érintette meg az enyémeket, mintha összetörhetnék a karjaiban. Sóhajtva adtam meg magam, és omlottam össze karjaiban. Nyelve bebocsátást kért a számba, amit szívesen adtam meg neki.
Még soha nem éreztem ennyire hangosnak szívem dobogását, ennyire intenzívnek semmit. Egészen máshogy csókolt, mint azon az estén. Ajka lassan és gyengéden mozgott az enyémmel, végtelenül óvatosan és szenvedélyesen. A szívem szinte torkomban dobogott, minden egyes pillanatban. A nyomás, ami már egy hosszú napja pihent mellkasomon, most feloldódott, eltűnt onnan, mintha soha nem is lett volna. Úgy éreztem magam, mintha felszabadultam volna görcsös köteleim alól. Mélyet sóhajtottam, olyan sóhaj volt, amit már rég nem engedhettem meg magamnak. Boldog és szabad.
Éreztem, hogy Rob felemelkedik, de nem tudtam elengedni, automatikusan emelkedtem vele én is. Képtelen voltam elszakadni tőle, ajkai édesen mozogtak szinkronban az enyémmel, nyelveink őrült táncot lejtettek. Minden egyes porcikám ujjongott, tombolt odabent, a szívem egyenesen ki akart szakadni a helyéről. Nem tudtam volna elengedni őt. Keze lesiklott a derekamról, de mielőtt hiányérzetem támadhatott volna, összekulcsolta ujjainkat, és még közelebb vont magához. Szabad kezemmel átkulcsoltam a nyakát, még közelebb vonva magamhoz.
Alig fogtam fel mit is csinálunk éppen, mennyire lélegzetelállítóan csókol, és mennyire lehetetlen ez az egész. Elengedte összekulcsolt ujjainkat és gyengéden hozzám ért. Összerezzentem érintésétől, úgy éreztem menten elájulok a karjaiban. Ajkaink elváltak egy pillanatra, egyszerre kaptunk levegő után, és egyszerre nyitottuk fel szemeinket. Még soha nem láttam őt ennyire édesnek. Szemeivel végigmért, valami ismeretlen csillant fel bennük. Rámosolyogtam, kezével kisimított egy tincset a szememből, és újra megcsókolt.
De ez most egészen más volt. Sokkal érzékibb és szenvedélyesebb, kezei külön utat jártak rajtam. Próbáltam visszafogni magam mikor rálökött az ágyra, de egy apró nyögés még így is kiszaladt a számon. Végigsimított oldalamon, majd a nyakamon is, hagyta, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Egész testsúlyával rám nehezedett, teljes testével hozzám préselődött.
Boldognak éreztem magam, egész testemben remegtem a vágytól, azt akartam, hogy hozzám érjen és egész este egymást csókoljuk. Éreztem, hogy nemsokára elvesztem az agyam.
A következő pillanatban szobám ajtaja hatalmas erővel vágódott ki és mi azonnal szétrebbentünk. A szobában kigyulladtak a fények, elvakítva engem egy pillanatra.
- Robby! – visította egy hang.
Az agyam kitisztult, a vágy köde eltűnt szemeimről, és csak azt a pontot néztem. Michelle semmit nem változott tegnap óta, csak én láttam szörnyként. Szemeivel Robot nézte, de mintha csak hozzá szóltam volna zöld szemei rám siklottak, az arca egészen eltorzult. Szája vad, fenyegető mosolyba váltott, szemei ravaszul csillantak meg. Képtelen voltam levenni róla a szemem, hagytam, hogy az agyamra az ismerős vörös függöny ereszkedjen, és a dühön keresztül ne lássak semmit.
- Kissy, micsoda meglepetés! – hangja gúnyosan csattant, jelszóként felnyitva egy rejtett ajtót a fejemben.
Tudtam, hogy hibát követek el, de nem tudtam ellene tenni. Az érzés, ami Rob közelében eltűnt, újra feléledt, átvéve fölöttem az irányítást. Dühödt vadként pattantam fel az ágyról. Alig éreztem valamit a külvilágból, csak a hangot hallottam a fejemben, ami hangosan ordibált velem.
Elé álltam, minden határozottságot magamra erőltettem és meglendítettem a kezem. Éreztem, hogy a kezem keményen és élesen csattan az arcán. Egy pillanatig visszhangzott a csattanás hangja.
- Azt akarom, hogy tűnj el innen, és soha többet ne lássalak! – köptem felé a szavakat. Döbbenten állt előttem, egyik kezével az arcát fogta. Szemeiben gyilkos düh játszott, száját vad fintorba torzította.
- Jól van, már úgyis megkaptam amit akartam. – egy pillanatig nem értettem, nem fogtam fel, de mikor Robra kacsintott, mintha megvilágosodtam volna.
A nyomasztó érzés, a düh és a temérdek fájdalom egyszerre csapott fel. Az egyik hang a fejemben, a hang, ami boldog énemet képviselte megsemmisültem tört össze a fejemben, míg a másik, aki szinte sóvárgott a fájdalomért, egyre csak azt üvöltötte, én megmondtam. Meginogtam, éreztem, hogy darabjaira fogok hullani. Csak egy másodpercre siklottak a szemeim Robra. Felcsapott bennem a hitetlenség érzése, és a bűntudaté, hogy hittem neki.
- Kris, ne higgy neki, hallod? – Rob elém lépett, eltakarva előlem Michelle örömittas fejét. Éreztem, hogy egész testemben megfeszülök, a szemeim üveges módba váltanak, de nem tehettem róla. Rob kezei elkapták az enyémeket, szorosan tartva tenyerében.
- Ugyan már, mit kell itt tagadni? – a hangja bárdként vágott ketté. Szemeim lesiklottak Rob kétségbeesett arcáról, és a nőre estek. Keresztbe font kezekkel állt előttem, győztesen és büszkén.
- Na jól van ebből elég! – Rob hangja megijesztett. Megfordult, egy kicsit hátratántorodtam, egészen az ágyig hátráltam, ott lerogytam rá. – Azonnal menj innen!
- Ugyan már Robby! – kezei felsiklottak Rob mellkasán, de nem tudtam reagálni. Csak Rob megfeszülő hátát tudtam nézni, azt ahogyan felemelkednek a kezei. Még a fájdalmat sem tudtam érezni, ami belülről szétfeszített. Megragadta Michelle kezeit, és egy erős, határozott mozdulattal rántotta le őket magáról.
- Húzz már a fenébe! – üvöltött rá. – Nem történt közöttünk semmi, úgyhogy jobb, ha ezt kivered a fejedből!
Még soha nem hallottam őt ennyire kikelni magából. A szemei szikrákat szórtak, egész testében felé emelkedett. Félelmetes volt. Nem szívesen lettem volna a túl oldalon.
- De…
- Nem érted, takarodj innen! Nem akarunk itt látni! – üvöltött rá újból. Összerezzentem a hangtól, némán ültem az ágyon. Nem mertem megmozdulni, vagy kifújni a levegőt. Féltem megmoccanni, hangot kiadni.
Néztem Michellet, amint kivágtat a szobából és becsapja maga mögött az ajtót. Rob egészen lassan fordult meg, de én még mindig az ajtót figyeltem. Nem tudtam felfogni, hogy Rob, most tényleg elküldött egy nőt a fenébe és előttem tette. Csak a hangját hallottam, azt a védelmező hangot.
Láttam, hogy elém lép, és letérdel elém, kezeimet megfogva, rám mosolyogva. Minden kétségem elpárolgott, mikor ránéztem. Butának éreztem magam, hogy képes voltam hinni a kis szajhának. Bűntudatom támadt, hogy megkérdőjeleztem Robot. A kis hang a fejemben, a negatívabb hang lassan halványult el, eltemetve magával a fájdalmam.
- Fáj a kezed? – kérdezte megsimogatva azt, miközben lassan ajkához emelte.
Még mindig a történtek hatása alatt álltam, nem tudtam megszólalni, csak Rob erős hangját hallottam a fejemben, és Michelle dühös arcát.
Megráztam a fejem.
- Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett. Soha többet nem fogok így kiabálni, főleg nem előtted. – halványan mosolygott rám, kezemet visszafektette ölembe.
- Csak meglepett, hogy így kiálltál értem. – vallottam be halkan.
- Ha kell többször is megteszem, akárhányszor, csak bízz bennem újra.
Rámosolyogtam, végre szívből jövően tehettem. Kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, és mélyen a szemébe néztem. Azt akartam, hogy mindent lásson ebből a pillantásból, megpróbáltam mindent belevinni.
- Bízok benned, Robert Pattinson.
Halkan felnevetett, lágyan és édesen, úgy mint régen. És ez a hang, a gondolat, hogy mostantól minden úgy lesz, mint régen, bizalommal töltött el. Arca felém közelített, mosolygó ajkai elértek engem és boldogan hagytam, hogy megcsókoljon.
Melegnek éreztem az ajkait. Nyelve most sem tétlenkedett túl sokat, izgatóan rítta a köröket a számban, viaskodva az enyémmel. Kezei a derekamra simultak, feltolva engem az ágyban, a párnák közé. Egész testével hozzám préselődött, kezei nem engedtek el egy pillanatra sem, lágyan cirógattak és védelmezően öleltek. Minden egyes porcikám őt kívánta, érintéseire összerezzentem. Totálisan elfelejtettem mi zajlott az imént a szobámban, csak arra tudtam gondolni, hogy újra engem csókol és ölel. Az örömöm és boldogságom határtalan volt, főleg akkor, mikor ujjai besiklottak felsőm alá, simogatva a hasam, apró rezdüléseket kiváltva belőlem. Ujjaimmal végigszántottam a haján, le a nyakán míg el nem értem ingének gombjait. Még éreztem, hogy nedvesek az esőtől, de ebben a pillanatban nem tudott érdekelni, hogy valamelyikünk megfázik az esőtől. Éreztem, hogy keze lesiklik a combomon, majd megmarkolja a fenekem.
Felnyögtem, ebben a pillanatban kitisztítva a fejem.
Vadul szedtem a levegőt, mikor elváltam tőle. Apró csókokat nyomott még az ajkaimra, majd a nyakamat kezdte cirógatni, ami nem volt túl nagy segítségemre az épeszű gondolkodásban. Még mindig a gombokat fogtam, most óvatosan eltoltam magamtól, mire abbahagyta a csókolgatásom.
- Baj van? – kérdezte aggódva.
- Nem csak… - behunytam a szemem egy pillanatra, majd újra ránéztem. Még soha nem tudtam megfigyelni mennyire tökéletes metszése van ajkainak. Magamban megráztam a fejem. Nem lehetek ennyire gyenge! – Nem kellene mindent ilyen gyorsan. Érted…?
Úgy tűnt nem érti, de hamar kapcsolt. Megrázta a fejét, majd rám mosolygott, de mielőtt megszólalt volna nyomott egy puszit a homlokomra.
- Ha szólsz leállok. De nehéz, ha egy ennyire gyönyörű nő fekszik a karjaimban.
Megforgattam a szemem, de ajkaimra még így is rákúszott egy boldog mosoly.
- Tiszta dilis vagy. – mosolyogtam rá, ujjammal megböktem mellkasát.
- Dilis, mert megőrülök érted. – vonta meg a vállát.
- Oké. – megpróbáltam elnyomni a nevetésem, sikertelenül. Kuncogva másztam ki karjaiból és sétáltam a szekrényemhez. Kihúztam a legalsó fiókot, miközben Robhoz beszéltem. – Nehogy azt hidd, hogy már nem vagyok mérges. Bár kaptál pár jó pontot, hogy elküldted Michelle-t, de az egy napos szenvedésem nem váltotta ki.
Hallottam, hogy recseg az ágy, majd a halk léptek zaját is. Felálltam a földről, kezemben az ágyneműkkel és megfordultam. Rob túlságosan közel állt hozzám, ajkain valami egészen különös mosollyal. Szemei huncutul csillogtak, és ez sehogy sem tetszett.
- És még mivel kapnék plusz pontot? – kérdezte és még közelebb lépett hozzám. Arca a nyakam felé közelített, de még időben ki tudtam bújni mellőle. Még hallottam Rob morgását, ahogyan kifejezi nem tetszését, majd elnevettem magam.
- Segíts megágyazni. Azok ott kint már úgyis használhatatlanná aszalódtak. – böktem fejemmel az ablak felé.
Még soha nem éreztem magam ennyire felszabadultnak Rob közelében. Még akkor sem, mikor csak barátok voltunk. Ez most egészen más volt. Néztem őt ágyazás közben, ahogyan pár kósza tincs a szemébe lóg, szemei kissé összehúzva, miközben bajlódott a gombokkal, és valami egészen szokatlan érzés fogott el.
A fájdalom helyét, ami már egy napja töltötte ki egész lényemet, most ez a különös érzés foglalta el. Nem tudtam volna megmondani pontosan mi, de akárhányszor ránéztem, meghallottam mély hangját, csak erősödött, felerősítve érzékszerveimet. Még éreztem csókjainak helyét, ahogyan gyengéden hozzám értek lágy ajkai, ujjai cirógatását a testemen. És a szokatlan érzés, alakot öltött a fejemben és a belsőmben is.
Rá kellett döbbennem, hogy tényleg beleszerettem Robba. Valóságos volt, valódi érzelmekkel. Magamban mosolyogtam ezen a képtelen helyzeten. Idejött egy év után, és az életem felfordult, felforgatott engem is. Az érzelmeimtől kezdve mindent. Az érzés, a szerelem érzése szokatlan volt, mégis annyira hétköznapi. Mintha mindig éreztem volna, csak nem ennyire erősen.
Végre boldognak éreztem magam.
- Kris? – felkaptam a fejem a hangra. Rob az ágyban feküdt, nem tudom hogyan került oda, én meg az ágy másik oldalán álltam.
- Hm? – zavartan néztem szét a szobában, mintha nem tudnám hol lennék.
- Azt kérdeztem nem jössz e? – értetlenül nézett rám, szemei mosolyogtak.
Bólintottam, de mielőtt beszálltam volna mellé leoltottam a villanyt, és ledobáltam magamról a vizes cuccokat. Hallottam, hogy a szoba másik felében is cuppogva érnek földet Rob ruhái, és éreztem, hogy elpirulok a sötétben.
Ez lesz az első éjszaka így. Hogy már tudjuk, nem vagyunk barátok, hanem valami sokkal több annál.
Megpróbáltam nem túl idegesen bemászni mellé, de mikor nyakig felhúztam a takarót, egészen biztos voltam benne, hogy rettentő zavarban vagyok. Éreztem Rob kezét hozzám érni, csak egy suhintás volt, mégis kirázott a hideg tőle. Ujjainkat összekulcsolta a sötétben, megbabonázva figyeltem a pontot, ahol ujjaink lehetnek. Elképzeltem mennyire összeillenek ujjaink, milyen természetesen kulcsolódnak össze. Minden éjszaka így aludtunk el, annyi különbséggel, hogy most magához húzott, hátammal mellkasának dőltem.
Nagyokat kellett nyelnem, nehogy egész testemben felgyulladjak.
- Jó éjt, Kris! – ajkaival fülem mögé csókolt, mire végigfutott rajtam valami kellemes bizsergés.
Tudtam, hogy ő is érezte.
/szombat/
Végtelenül kipihenten kinyitottam fel szemeim. Egy pillanatig nem tudtam hol vagyok, minden annyira világos és békés volt, majd rá kellett jönnöm, a szobámban vagyok, mint minden reggel. Kinyújtóztattam a karjaim egy ásítás közepette, majd oldalra néztem, de csak az üres ágyat láttam magam mellett. Kezdeti jókedvem alább szállt, arcomra valami szomorú mosoly ült ki. Kómásan ültem fel az ágyban, majd kászálódtam ki belőle. Csoszogva jutottam el az ajtóig, lassan vánszorogtam le a lépcsőn is.
Először a hangokat hallottam meg, amik a konyhából lassan jutottak el még ébredező fülemig. Halk és gyors hangok voltak, néha egy-egy nevetés megszakította a békés csendet. Megálltam a lépcső aljában és hallgatóztam, de semmit nem tudtam kivenni belőlük. A következő amit érzékeltem az a végtelenül finom illat volt. Nem tudtam volna megmondani pontosan mi is volt az, csak az édeskés illatot éreztem egy kevés csokival a levegőben. Mintha madzagon húztak volna, indultam el a konyha felé. Az ajtóban még megnyaltam a szám, a gyomrom abban a pillanatban korgott fel.
Bepillantottam a konyhába, és a látvány ami fogadott, jobban ledöbbentett, mint bármi más. Kellan és Rob a konyhában forogtak, egymást lökdösve, nevetve. A fél konyha lisztben és valami különös trutymóban úszott. Egy másodpercig még levegőt sem kaptam rendesen, csak tátogtam és a pusztítást néztem. Próbáltam valami hangot kiadni, de csak nyöszörgés hagyta el a torkom.
- Mi a… ? – kérdezni akartam valamit, agy inkább rájuk pirítani, de csak ennyi futotta tőlem.
Ekkor vettek csak észre engem. Mindketten leálltak és rám néztek. Kellan arcára hatalmas mosoly ült ki, mikor megpillantott, rám kacsintott, és visszafordult a sütő felé. Döbbenten néztem, hogyan dobja a levegőbe a tésztát és hogyan kapja el szinte profi módon. Megráztam a fejem, tátott számat becsuktam, szemeim Robra siklottak.
Minden mérgem elpárolgott mikor a szemeibe néztem. Féloldalasan mosolygott rám, a kedvenc mosolyommal és felém lépett. A gyomrom szinte azonnal görcsbe ugrott, éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem, és zavartan kezdtem el pislogni. Elém lépett, maszatos kezével óvatosan érintette meg a derekam, majd felém hajolt. Ajkai gyengéden érintették a homlokom, majd rám mosolygott.
- Jól aludtál? – kérdezte, kezeivel a szék felé terelt.
- Igen, de… mi ez? – kérdeztem most már mosolyogva. Eléggé felébredtem már ahhoz, hogy ne legyek rájuk mérges, érdeklődve figyeltem mit művelnek a konyhámban.
- Reggeli a hercegnőnek. – hallottam meg Kellan hangját.
Kuncogtam, szemeim Robra estek. Néztem, hogyan önt egy tálba lekvárt, és kaparja ki egy kanállal a bent maradtat. Valami egészen borzasztó látvány volt, mennyire ügyetlenül csinálta. A szívem mégis megtelt melegséggel, mikor őt néztem. Ugyan az a furcsa érzés fogott el, mint tegnap éjszaka, csak sokkal erősebben. A fejembe akartam vésni ezt a pillanatot, azt akartam, hogy soha ne felejtsem el, és soha ne legyen vége.
- És kész! – Kellan boldog hangja hirtelen csattant fel a konyhában. Összerezzentem, fejemet felé kaptam. Vigyorgó arccal fordult felém, kezében egy nagy tállal, teli palacsintával.
A nyál összefutott a számba, mikor letette elém. Mindkét fiú mellém ült. Mint egy éhes vad ugrottam rá a palacsintára. Hihetetlen sebességgel kentem meg magamnak és haraptam bele. Még a szememet is behunytam, hogy jobban élvezzem ahogyan a lekvár és a palacsinta íze keveredik a számban. Széles mosoly ült ki az arcomra, mikor rájuk néztem.
- Ez fantasztikus lett! – néztem rájuk. Rob felé hajoltam, aki kitalálhatta a gondolataimat és szintén felém hajolt. Félúton értük el egymást, és csókolt meg. Ebben a pillanatban még az sem tudott érdekelni, hogy Kellan is itt van.
- Fúj, reggelinél? Menjetek szobára! – eltakarta a szemeit, de még időben kaptam el boldog mosolyát.
- Jól van, majd oda is megyünk. – Rob nevetve vágta oldalba barátját. Éreztem, hogy fülig elpirulok, mire a fiúk újabb nevetésben törtek ki.
Az egész olyan volt, mintha semmi nem történt volna az elmúlt öt napban. Úgy éreztem magam, mint az első nap, mikor Kellan belépett hozzám. Ugyan úgy ültünk, ugyan úgy nevettünk, és ugyan úgy felhőtlenül boldognak éreztem magam. Jó volt nézni, hogyan szakadnak ki az életükből, hogyan lesznek ők is átlagos emberek. Most láttam először Robot annak a Robnak, akit én ismertem.
Kócosan, vigyorogva, nevetve.
Számhoz emeltem a bögrémet, pont akkor mikor a szemem a naptárra siklott. A meleg folyadék végigcsurgott a torkomon, megégetve a nyelvem, de nem érdekelt. Csak a piros számot néztem ami a falon virított, és az alatta lévő napot. Képtelen voltam felfogni, többször is pislogtam, de nem tűnt el. A piros betűk az arcomba virítottak, üvöltöttek felém.
Szemem sarkából láttam csak, hogy Kellan és Rob is arra néznek. Láttam, hogy felém fordulnak, arcukról eltűnt a mosoly. Rob keze a combomra simult, de nem segített.
Szombat volt.
Sziasztok! Köszönöm szépen azt a sok komit, amit kaptam, nagyon jól estek, hogy ennyire tetszett nektek! Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszésetek, és nem fogtok csalódni!
A következő fejezet sajnos másfél hét múlva érkezik. :( Addig remélem kárpótol titeket ez a feji is.
Puszi: Milli
U.i.: Ja igen, eszembe jutott egy új történet, ami nem Robsten lenne, hanem kitalált szereplős, és arra lennék kíváncsi, hogy olvasnátok e egy olyan történetet tőlem? Amikor hozom a frisst felraknám az ismertetőjét, ha látom, hogy érdekel titeket! :)
