Köszönöm szépen mindenkinek, aki támogatott a Forgotten Memories oldalán, hogy létrejöjjön a blog. Így csak titeket illet a köszönet, csak miattatok jöhetett létre a blog! Köszönöm!

Friss időpontja: ...

2011. szeptember 25., vasárnap

3.fejezet



3.fejezet – érzelmek és vallomások

/hétfő/


A nap hátralevő része, ami azért igen sok idő volt, nagyon lassan ment el. Mintha szándékosan engem akart volna bosszantani, a falon lévő óra kétszeresére nőtt, a másodpercmuató lassan kattogott, és iszonyat hangosan. Persze nem tudom melyik volt a rosszabb verzió. Ha lassan vonszolta magát az idő, vagy gyorsan. Mindkettő a halálom felé vitt, de tény, hogy a lassan telő idő bosszantott jobban. Szerettem volna már túl lenni rajta, átesni ezen az éjszakán. És Rob arca csak jobban bosszantott.
A fiúknak feltett szándékuk volt, hogy egész héten nem dugják ki az orrukat, mondván, ők most nyaralnak. Így a házban maradtunk, és ők még csak véletlenül sem léptek ki a házból. Még a boltba se, ami itt volt a sarkon. Kénytelen voltam kitalálni valami olyan programot, amit a házban lehet végezni, szórakoztat, és amivel gyorsan telik az idő.
- Megvan! – kiáltott fel Kellan hirtelen, mire én ijedtem ugrottam egyet a fotelban.
A szobámban voltunk mind a hárman, és már másfél órája próbáltunk rájönni mi lehet a legjobb időtöltés. Rob a földön feküdt, bámulva a plafont. Most feltámaszkodott a könyökére, és barátjára nézett. Kellan az ágyamon feküdt, feje lelógott, a lábai a falon voltak. Elég vicces látványt nyújtott.
- Kris, van társasod? – kérdezte, mint egy buzgó kisgyerek.
Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyogjak, vagy értetlenül bámuljak rá.
- Azt hiszem van Monopoly. – feleltem lassan.
- Szuper. – rámutattam egy nagy dobozra a sarokban, mire a mackótestű férfi felállt és előkotorta a játékot. Robbal a háta mögött néztünk össze. Az én arcomról szerintem még mindig a hitetlenség volt leolvasható, az övéről viszont a teljes kétségbeesés. Biztatóan rámosolyogtam.
Kellan leült a földre, és én is lecsúsztam a fotelból. A két fiú közé ültem be, hogy még véletlenül se tudják egymást megölni. Kellan arca felért egy ajándékkal. Mintha tíz évet fiatalodott volna, arcáról eltűntek a gondterhelt ráncok, teljesen kisimult volt, szemei gyerekesen csillogtak. Döbbenetes, hogy egy huszonhat éves férfi ült előttem. Rob felröhögött mellettem.
- Ne lepődj meg, nagyon sokszor ilyen. – magyarázta. Kezét a vállamra helyezte, közelebb húzott magához, és megölelt. Beszívtam az illatát, ami régi ismerősként üdvözölt engem.
Magamban elmosolyodtam. Tudtam, hogy most már minden rendben van közöttünk, mintha tegnap semmi nem történt volna. Újra Stew és Rpattz voltunk.
- Na srácok. – Kellan felnézett, arca fájdalmas fintorba torzult. Rob előtt ültem, a lábai között, egyik kezével átnyúlt az oldalam mellett. – Most ti így fogtok játszani?
- Miért, ezzel mi bajod van? – értetlenkedtem. Mérgesen ránéztem, de ő csak megcsóválta a fejét. – Inkább mondd meg melyik színnel leszel.
A fiúkkal sokkal rémesebb volt játszani, mint ahogy elképzeltem. Ha egy kívülálló benézett volna, egészen biztosan leesik az álla, vagy infarktust kap. Nem elég, hogy mind a hárman már rég elmúltunk húsz évesek, ráadásul ők világsztárok voltak, akik egy átlagos lány hálószobájában társasoztak. A röhejes már csak a viselkedésünk volt. A fél napunk elment erre a játékra, és olyanok voltunk, mint a gyerekek. Martuk egymást, vitatkoztunk és megsértődtünk egymásra. Jó volt nézni őket. Rob és Kellan elmélete a társasról egészen más volt, mint az enyém. Nekik ez háború volt. Kinek van több pénze, és több épülete.
Nem tudnám megmondani mikor éreztem magam ennyire jól. Talán még soha nem nevettem ennyit egy huzamban, szinte soha nem kókadt le a mosoly az arcomról. És ezt Rob is észrevette. Kellan a mosdóban volt, ketten maradtunk, továbbra is abban a pózban.
- Jó mosolyogni látni téged. – mondta halkan. – Régen nem mosolyogtál ennyit.
- Sosem szoktam ennyit mosolyogni, csak egyszerűen örülök, hogy itt vagy. – belenéztem a szemeibe. Egy egészen röpke pillanatra tekintete lesiklott ajkaimra, majd vissza a szemeimbe. Melegem lett, és zavarba jöttem. Lesütöttem a szemeimet, és messzebb húzódtam tőle. Lábaimat magam alá húztam, már mellette ültem, és zavartan babráltam az egyik játékfigurát.
- Kris… - kezdett bele, de Kellan belépett a szobába.
Mintha bűnösök lettünk volna, vagy vétkeztünk volna valamiben, elhallgattunk, és zavartan rámosolyogtunk az érkezőre. Egy pillanatid még nézett minket, majd megvonta a vállát és visszaült a helyére.
És ez így ment egész nap. Kellant nem lehetett leállítani, állandóan pörgött. Csak akkor tudtam véget vetni a játékmaratonnak, mikor közöltem vele, hogy van egy kondigép a másik szobában. Ha lehet, még jobban felpörgött. Hurrikánként rontott ki a szobából, én meg hasamat fogtam a röhögéstől.
Odakint besötétedett, mire összepakoltuk a szobát. Fáradtan dőltem végig az ágyon. Kellan egészen lehúzta az agyi kapacitásom. Még az sem érdekelt, hogy koszosan fekszem az ágyamban, annyira jól esett a puha matracra dőlni. Nem hittem volna, hogy egy társasozás ennyire fárasztó tud lenni, de erre csak akkor jöttem rá, mikor az örvény maga felé kezdett húzni, és én elaludtam.
Az álmaim hihetetlenül valóságosak voltak. Egy sötét szobában voltam, ahol csak a holdfény volt az egyetlen fényforrás. Egyedül voltam, csak hangokat hallottam. Halk suttogások voltak, túl gyorsan és túl halkan beszéltek ahhoz, hogy megértsem. Masszaként folytak össze a hangok. És közben éreztem, hogy valami puha és kellemes simogatja a kezem. Gyengéd érintés volt, és rettentő ismerős. Lenéztem oda, ahol éreztem, de semmit nem láttam. Próbáltam rájönni mi lehet az, de a kép változott. Egy mesebeli világban voltam.
Dörmögő hangot hallottam. Megmozdultam, a szemeim felnyíltak. A szobámban sötét volt, a függönyök még mindig széthúzva, így láttam a holdat. Egy egészen hosszú pillanatig néztem a fehéren világító holdba, majd megmozdultam. Nyújtózkodtam, de a kezeim belebotlottak valamibe. Odakaptam a fejem. Rob mellettem feküdt, engem nézve, arcán a kedvenc mosolyommal.
Ásítottam egyet, közben még egyet nyújtóztam.
- Elaludtam? – kérdeztem rekedtes hangon. Ez annyira hülye kérdés volt, hogy fel sem fogtam a lényegét.
- Eléggé. Próbáltunk felébreszteni, hogy legalább egyél valamit, de te állandóan ellöktél minket. – jókedvűen felnevetett. Figyeltem ahogyan nevet. Annyira természetes volt, annyira Robos. Végignéztem rajta, és megdöbbenve vettem észre, hogy nincs rajta felső.
Automatikusan néztem magamra. A nadrágom nem volt rajtam, egy szál tangában feküdtem, és a felsőmben. Szerencsémre a szobában sötét volt, így Rob nem láthatta, hogy fülig pirulok. Ettől függetlenül felnevetett, mikor nyakig betakaróztam.
-  Bocsi, Kellan ötlete volt. – megvonta a vállát, de nem lehettem biztos benne. Elképzeltem, ahogy a nagy mackó lehúzza rólam a nadrágom, és közben megbámul. Nyeltem egyet. – Nyugi, én öltöztettelek át. Nem engedtem volna meg neki, hogy lássa a formás feneked.
Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom vigyorgó arcát. Nem tudom miért zavart annyira, hogy ilyen nyílt. Hiszen mindketten láttuk egymást már meztelenül is. Kiskorunk óta együtt jártunk strandra, és szinte mindent együtt csináltunk. Most mégis zavarban voltam, és újból fülig pirultam.
Megmozdult, túl gyorsan ahhoz, hogy felfogjam. Felült az ágyban, egy párnát tett a háta mögé és az ölébe húzott. Már nem a kényelmes párnámon feküdtem, hanem az ő hasán, félig a combján. Átöleltem a derekát.
- Nyugi Kris, csak vicceltem. – felnevetett, halkan, de az ágy így is rázkódott alattunk. Mély levegőt vettem, végül én is elnevettem magam. Biztosan még kómás vagyok. – Igazán elengedhetnéd magad, legalább előttem. A legjobb barátod vagyok!
Egy pillanatra lefagytam, majd mosolyogva mellé ültem. A holdfény pont ránk esett, így láttam az arcát. Szemeiben valami furcsán csillogott, arcán bánatos mosoly. Nem értettem arckifejezését, teljesen összezavarodtam.
- Mi a baj? – kérdeztem halkan.
- Mióta itt vagyok, alig beszéltünk valamit. Egy éve nem hallottam rólad semmit. – belenézett a szemembe, olyan nyíltan, mint régen.
- De hát tudtuk, hogy ez lesz. – fakadtam ki túl gyorsan. Nem tehettem ellene, az érzelmeim előtörtek. Minden kétség, minden fájdalom, főleg az ő hiánya miatt, csak úgy kitört belőlem. Szomorúan leszegte a fejét. – Téged milliók imádnak, neked mindenhol ott kell lenned. Te választottad ezt az életet.
- Igen, de azt hittem többször láthatlak. – vallotta be halkan. - Azt hittem láthatlak egy hónapban legalább egyszer.
Ölembe húztam a párnát, hogy valamit szorongathassak. Mindketten elhallgattunk, a légzésünk eggyé vált. Nem zavart ez a csend, legalább összeszedhettem a gondolataimat. Szemem sarkából láttam, hogy megmozdul. Meleg kezét az enyémben éreztem, ujjainkat összekulcsolta. Visszaemlékeztem hány alkalommal csináltuk ezt, de most egészen megbabonázva néztem holdfényben megcsillanó ujjainkat.
- Mit vársz tőlem, Rob? – kérdeztem megtörve a beálló csendet. – Hogy veled menjek, ott legyek veled?
- Nem tudom, csak…
Nem folytatta, én pedig nem erőltettem. Fáradtan kifújtam a levegőt. Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. És nem akartam arra gondolni, hogy már csak pár nap, és megint mindennek vége.
- Néha azt kívánom, bárcsak te lennél velem minden nap ott a forgatásokon. Bárcsak téged kellene ölelnem a vörös szőnyegen, és veled kellene beszélgetnem annyi kamera előtt. Teljesen más lenne. Nem lennék feszélyezve annyira, és minden napunkat együtt tölthetnénk.
Zavartan összehúztam a szemöldököm, persze ő ezt nem láthatta. Túl nyílt volt, túlságosan sok gondolatát osztotta meg velem. Valamiért zavart ez a vallomása.
- Rob… - tétován elhallgattam. Kinéztem az ablakon, de odakint semmit nem láttam, így visszanéztem összekulcsolódó ujjainkra.
Lecsúszott ülő helyzetéből, és oldalára dőlt. Egy pillanatig néztem fekvő alakját, majd mellé feküdtem. Szembefordultam vele, arcunk egy magasságban volt. Továbbra is összekulcsolt ujjainkat most közénk rakta.
- Minden nap arra gondoltam, hogy vajon most mit csinálhat Kris? Elképzeltelek ezer féleképpen, de ez most semmihez sem fogható. – elengedte az ujjaimat és megsimogatta az arcom. Aztán elengedte a kezét, és kettőnk közé rakta. – Itt vagyok és látlak, és nem csak elképzelem mit csinálsz.
- Ha nem mentél volna el arra a válogatásra, most is minden nap együtt lehetnénk. – nyíltan kimondtam mit gondolok. Előtte úgysem fogok titkolózni. – De tudod mit? Most aludjunk, és holnap minden megbeszélünk. Kellant itthon hagyjuk és elmegyünk valahova. Kettesben. Na?
- Oké. – sóhajtotta.
Kikászálódtam az ágyból, és behúztam a függönyt. A szobára azonnal sötétség borult, sehol egy fénycsík, vagy bármi amitől láthattam volna. Szerencsére már eléggé kiismertem magam a szobámban így visszataláltam az ágyhoz. Visszabújtam a takaró alá, de egy kemény testbe ütköztem.
Nem tudtam elmenekülni az átölelő kezek elől. Vaskapocsként ölelte át a derekam, és húzott magához egészen közel. Kezemet a mellkasához érintettem, hogy legalább ennyi legyen közöttünk. Éreztem a leheletét, simogatta az arcom, de látni nem láthattam őt. A néma szobában a szívdobogásom volt az egyetlen zaj. Vagy csak én hallottam ennyire erőteljesen, de mintha ki akart volna ugrani a testemből.
- Így nem fogunk tudni aludni. – zavartan felnevettem, de szinte azonnal elhallgattam. Most mit parázok a legjobb barátomtól?
- Ki mondta, hogy aludni akarunk? – hangja csábos volt, és huncut. Velem még sosem beszélt ilyen hangon, de tetszett amit hallok.
- Jó, akkor mit akarsz csinálni? – ideges hangomon csak kuncogott.
Azonnal megértettem, hogy mit akar csinálni. Derekamat fogságban tartó keze most még közelebb húzott magához, testünk tökéletesen összepréselődött. Meglepődtem mennyire odaillek, mennyire könnyen simulok hozzá. Felnyögtem mikor megéreztem kemény férfiasságát. Pedig még hozzá sem nyúltam. Mellkasán támaszkodó kezemmel most megpróbáltam eltolni magam tőle, de csak gyenge próbálkozás volt, az ő kezeihez képest.
Felemeltem a fejem, de semmit nem láttam továbbra sem. Meleg leheletét most egészen közelről éreztem. Szaggatott légzésem nem segített az épeszű gondolkodásban.
- Rob… Ilyet nem csinálnak a legjobb barátok! – tiltakoztam halkan.
- És mi van, ha már nem akarok a legjobb barátod lenni? Ha nem csak az akarok lenni? – huncut hangja megrészegített.
- Szóval ezért jöttél? – meglepődtem mennyire dühösen cseng a hangom. – Hogy megdönthesd a legjobb barátodat?
- Nem, egyáltalán nem ezért.
- Akkor miért jöttél?
Nem válaszolt egyből. Mintha enyhült volna a szorítás a derekamon. Már el tudtam húzódni tőle, így ágyékunk nem ért össze, és a szívem sem ugrott már ki a helyéről. Megpróbáltam elnyomni kitörni készülő dühömet, míg vártam a válaszára.
- Nem azért jöttem, hogy lefeküdjünk. – ennyit mondott végül, és ez az a válasz volt, amit nem tudtam elfogadni.
- Akkor miért csókoltál meg, és miért van most… ez? – kérdeztem értetlenül. Kétségbeestem a lehetőségtől, hogyha reggel felkelünk már nem leszünk a régiek. A régi barátok.
- Milyen ez? – kérdezett vissza. Az egész beszélgetés annyira frusztráló volt, hogy legszívesebben elsírtam volna magam.
- Amikor megcsókoltál nem reagáltam normálisan. Nem szabadott volna visszacsókolnom, sem… hagynom magam. És főleg nem szabadna most így lennünk. Mindketten éreztük, hogy mit tett veled a kis összebújásunk, és hogy velem mit tett. – úgy hadartam, mintha az életemért küzdöttem volna.
Pedig csak egy barátságot próbáltam életben tartani.
- Miért, mit tett veled? – megint olyan közel volt az arca. Nem tudtam felelni a kérdésre, féltem ha megszólalok, a hangom remegni fog. Így csak megütöttem a mellkasát. Felnevetett, lágyan, halkan. Mindkettőnk teste rázkódott miatta. Elhallgatott, szerintem megpróbált a szemembe nézni. – Hogy miért csókoltalak meg, hm…
Ajkait most az arcomon éreztem. Összerezzentem. Ajkai tovább siklottak, megcsókolta az állam, majd a szám sarkát. Nem akartam ezt érezni, de kívántam a csókját. Sóvárgásomnak végül ő vetett véget.
- Azon még nem gondolkodtál, hogy okkal csókoltalak meg? Talán akartam azt a csókot. Kristen! – olyan lágyan ejtette ki a nevem, mint eddig még senki. – Az elmúlt egy évben csak te jártál a fejemben. Nem tudom mi ütött belém, de minden egyes gondolatom te voltál. Mikor múltkor elköszöntünk, akkor is majdnem megcsókoltalak, emlékezz vissza. Azóta csak te jársz a fejemben.
Megdermedtem a karjaiban. A szavak lassan jutottak el az agyamig, ahol aztán vad tiltakozásba kezdtem ellenük. Nem, ez nem lehet. Összezavarodva próbáltam meg kiutat keresni, vagy csak más felé terelni a gondolataimat, de egyre csak ugyan oda lyukadtam ki. És kénytelen voltam szembenézni vele.
Akkor és ott, abban a pillanatban kellett eldöntenem, hogy mit akarok. Egy legjobb barátot, aki mindig mellettem állna, és bármi történjék is mellettem maradna, vagy egy kapcsolatot, aminek semmi jövője nem lenne. Talán egy távkapcsolat, de hosszú távon nem működne.
- Ne tedd ezt velem, Robert! – éreztem a lüktető fájdalmat, és a könnycseppet, ami végiggurult az arcomon. – Ne kényszeríts választás elé!
- Én nem akarom, hogy válassz. Csak azt akarom, hogy gondold át. Én… - elvettem a kezem a mellkasáról, és befogtam a száját vele.
- Ne mondd ki! – suttogtam dühösen, majd elvettem a kezem és leejtettem a matracra. – Nem fogok választani, mert egyértelmű lenne mit választanék.
- Ugyan már Stew! – most rajta volt a kifakadás sora. Olyan hévvel kezdett el beszélni, amit már rég hallottam tőle. – Jobban ismerjük a másikat, mint saját magunkat, megvan közöttünk a kémia is, minden működne.
- Ez nem kémia kérdése. – feleltem szaggatottan.
- Túlbonyolítod.
- Nem, egyáltalán nem!
- De igen, ez csak egy egyszerű feltételezés volt.
- Oké, feltételezzük, hogy belemegyek. – mondtam idegesen. – Elleszünk egy hétig, minden tök happy lesz, aztán elmész. Én itt maradok, egy ideig működne, aztán az egyikünk megcsalná a másikat, és valószínűleg te lennél az. Szupersztár vagy, azt kapsz meg akit akarsz, és neked pont a legjobb barátod kell, akit egy éve nem láttál?
- Igen. – megvonta a vállát.
- Én nem mennék veled. Itt van az egész családom, az egész múltam. És nem kockáztatnék egy olyan kapcsolatért, ami nem biztos. – feleltem végül.
Mindketten gyorsan szedtük a levegőt kis szócsatánk után. Én a lehető legharagosabban néztem, persze tudtam, hogy nem látja. És valóban így éreztem. Nagyon mérges voltam rá, hogy akár csak a gondolatával is eljátszott, hogy mi ketten. És tudtam, hogy ő is haragszik rám, amiért ennyire makacs vagyok. Percekig nem szólaltunk meg, így feküdtünk, ölelve egymást, haragudva a másikra.
- Most kaptalak vissza. Nekem egy legjobb barátra van szükségem. És mindig is arra lesz szükségem. – szólaltam meg végül halkan. – Sajnálom.
Éreztem, hogy bólint. Keze elengedett, így elfordulhattam tőle a fal felé. Ő is megmozdult, az ágy nyikorgott alattunk. Mindketten fészkelődtünk még egy ideig, de végül elaludtunk.
Most először életemben aludtam el ennyire feszélyezetten Rob közelségétől.

/kedd/

Az első amit érzékeltem, az egy hatalmas test volt, irdatlan súllyal egyenesen magamon. Levegő után kapva nyitottam ki a szemeimet. Egy vigyorgó arcba botlottam.
- Kellan, esküszöm kinyírlak! – kiabáltam, miközben megpróbáltam lerúgni magamról a testét. Nagy küszködések közepette, és pár körmöm elvesztése után, ledobtam magamról. Elégedetten dőltem vissza a párnák közé
- Hogy az a… - kiáltott fel ekkor egy másik hang.
Mérgesen emelkedtem fel, keresve a hang forrását. A következő pillanatban mintha Kellant egy kötéllel rántották volna fel repült le Rob testéről. A srác a földön kötött ki, arcán még mindig ott virított az a levakarhatatlan vigyor.
- Mi a fene ütött beléd? – rivallt rá Rob, miközben dühösen meredt barátjára. Felültem, beletúrtam a hajamba, és elnyomtam egy ásítást. Kómásan néztem, hogyan veti rá Rob magát barátjára.
Egy darabig elnéztem még a verekedő párost, aztán meguntam. Kimásztam az ágyból, megálltam a földön fekvő két alak előtt, aztán lecsaptam. Ezt még anya tanította, mikor egyik nyáron egy óvodában segítettem. Elkaptam őket a fülüknél fogva, és felemeltem őket a földről. Szemükbe könny szökött, arcukon fájdalmas fintor.
- Abbahagytátok? – kérdeztem unottan.
Egyszerre bólintottak. Elengedtem őket, és visszamásztam az ágyamba. Kellemes kis mosollyal az arcomon húztam magamra a takarót. Hallottam a nyüszítésüket, de nem érdekelt. Én aludni akartam.
- De azt mondta nyolc után felébreszthetem. – nyafogott Kellan. Kinyúltam a takaró alól és bemutattam neki.
- Későn feküdtünk le. – magyarázta Rob.
Csak elképzelni tudtam Kellan képét, és azt hiszem jobban is jártam, ha csak elképzeltem. Egy tompa puffanást hallottam, majd egy kisebb dulakodást, végül az ajtó csapódását. Elégedetten sóhajtottam. Az ágy megnyikordult. Elfordítottam a fejem és kilestem a takaró alól. Rob mellettem feküdt, fáradtan rám mosolygott, majd kitárta karjait.
- Aludjunk még egy kicsit. – javasolta. Elfelejtettem az éjszakai mérgelődésem, mert odabújtam hozzá. Fejemet a vállára fektettem, miközben Rob ránk húzta a takarót.
Azonnal eltűnt az álom a szememről, mikor megéreztem Rob egyenletes légzését. Képtelen voltam akár csak egy pillanatra becsukni a szemem. Még feküdtem egy ideig, nem akartam felébreszteni. Óvatosan csúsztam ki a karjai alól, majd gyengéden betakartam.
Annyira édesen szuszogott, hogy a mérgem és dühöm elszállt. Nem tudtam rá haragudni. Figyeltem kócos haját, nyugodt arcát, és enyhén szétnyílt ajkait. Legszívesebben ráhajoltam volna, és megcsókoltam volna, de az ellenkezett volna éjszakai döntésemtől.
Kelletlenül másztam ki az ágyból.


Remélem mindenkinek tetszett, és mindent jónak találtatok, vagy elnyerte a tetszésetek. Ha nem lenne túl nagy kérés, kérhetnék pár komit? És egyúttal szeretném megköszönni, hogy annyian írtatok eddig, nagyon jó látni, hogy van akit érdekel, és ír nekem. Így tudom, hogy jó úton haladok, és semmi rosszat nem írtam le. De ha esetleg valami nem tetszen, írjátok le nyugodtan, és kijavítom! Milli :)

6 megjegyzés:

  1. Szuper lett a fejezet!!:) Rob annyira cuki volt!:) Én megértem Krist,hogy miért nem akarja "félretenni" a barátságukat és belevágni egy kapcsolatba de köztük már szerintem nem lesz csak barátság!Szóval remélem Kris meggondolja magát és összejön Robbal!! RobSten<3 Remélem Kris unokatestvére nem fog bezavarni a kialakuló képbe! :) Várom a következő fejezetet!!:)
    Puszi:Pixy

    VálaszTörlés
  2. Uristen.. imádom <3
    milyen kis makacs kris :D bár teljesen megértem :/
    nagyon jól írsz. :) és hát a kedvencem kellan.. mindig a legjobb helyen van :D jöjjön hamarabb most a feji :) anii

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Fantasztikus lett :D Kris tényleg milyen makacs...jó megértem az érveit, de akkor is..a szerelem az szerelem..és egyre fogynak a napok..
    Nagyon várom a kövit:D
    Netty

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Nagyon tetszett a fejezet!
    Kris nagyon makacs és fél hogy elveszíti Robot mint legjobb barátját. De szerintem nem bírják sokáig egymás nélkül.
    Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    ismét fantasztikusat alkottál.Annyira aranyosak együtt.Érthető Kris döntése ,de ha annyira szeretik egymást,úgyis találnának megoldást!nagyon várom a hétvégét,gondolom,az új lakóval,újabb bonyodalmak jönnek!
    szia
    a.n

    VálaszTörlés
  6. Nagyon tetszett!Lécci a következő fejiben történjen már velük valami!Köszike!

    VálaszTörlés