6.fejezet

6.fejezet – túlélni

/csütörtök/

Mikor felnyitottam a szemeim, egy sötét szobában ébredtem. Egy pillanatig nem értettem hol vagyok, majd az ágyammal szemben lévő kép észhez térített. Kellemes ébresztés volt, olyannyira, hogy legszívesebben elhánytam volna magam. Összeszorítottam a szemeim, megpróbáltam nem felébreszteni a gondolataim. Szerettem volna, ha még egy kis ideig szunnyadnak, nem törnek fel, és békén hagynak engem.

De persze nem sikerült. Vettem egy mély lélegzetet, a gondolataimat fogva tartó cella feltört, és engem elöntöttek az emlékek és érzelmek. Próbáltam küzdeni ellenük, elnyomni őket, de csődöt mondott minden próbálkozásom. Tudtam, hogy ki kell kelnem az ágyból, élnem kell az életem, mintha mi sem történt volna. Nem adhattam meg azt az örömet senkinek sem, hogy szenvedni lássanak.

Túl kell élnem!

Ezzel a gondolattal, és csekély örömmel szálltam ki az ágyból. Egy másodpercre megszédültem, a kép ami a falon csüngött, és mintha szándékosan szuggerált volna, megdőlt, majd újra egyenesbe állt. Csak szakadna le onnan, de tényleg! Az ablakhoz léptem, egy sóhajtás kíséretében feltéptem a függönyt.

Odakint sütött a nap, minden békés volt. Láttam az utcán elfutni egy gyereket, a levelek a fákról szépen lassan hulltak le a földre.

Szóval az élet még mindig unalmas, és még mindig áll a világ.

Az órára pillantottam. Tíz perccel múlt dél. Mosolyogtam. Átaludtam a fél napot, így megszabadultam pár órától, amit valószínűleg végigszenvedtem volna. Kifújtam a levegőt és valamennyi boldogsággal felkaptam a törülközőmet. És szinte abban a pillanatban hullt ki a kezemből.

Egy tökéletes, mégis végtelenül ronda írás fogadott. Remegő kézzel nyúltam a cetliért és olvastam el az üzenetet.

Kellan elkísérte az unokatestvéred a meghallgatásra, én meg elfutottam a boltba. Üres volt a hűtőd. Sietek vissza. R.

Mintha ez lett volna a jelszó, eddig elnyomott érzelmeim feltörtek és hatalmukba kerített. Hagytam, hogy egész testemben remegni kezdjek, hogy a dühtől vagy a gyűlölettől attól a nőszemély iránt, azt nem tudtam. Képtelen voltam sírni, egy könnycseppet hullatni. Nem akartam, hogy győzzön, és ez a fajta gyengeségem egészen biztosan győzelemre vitte volna. A kísértés hatalmas volt, hogy a földre essek és zokogjak, de nem tehettem.

Levegőért kaptam. Újra és újra, míg a szívem le nem lassult. Hallottam, hogy odabent dübörög, mintha az életéért küzdene. Egyre halkabban ütött, egyre halkabban vert, de az agyamban a gondolatok nem tudtak halkulni. Néztem kezem remegését, a gondolataimat erősen kizártam a fejemből. Kívülről úgy nézhettem ki, mint egy most szabadul idióta. Még mindig a kis cetlibe kapaszkodtam. Mintha észhez tértem volna, vad dühvel téptem szét apró darabjaira. Nem akartam látni az írást, vagy érezni annak jelentőségét. Vagyis a semmit. Ez az üzenet olyannyira nem mondott semmit, hogy az megrémített.

Magamra parancsoltam. Egy kis hang a fejemben rám üvöltött. Összerezzentem, mintha tényleg hozzám szólt volna valaki. Felkaptam a földre hullt törölközőt és kisiettem a szobából. Képtelenség volt, hogy ott maradjak. Nem tudtam volna bent maradni. Úgy rohantam ki, mintha menekültem volna valami elől. Becsaptam magam mögött az ajtót, a hangja még visszhangzott a fejemben. A ruháimat villámsebességgel kapkodtam le magamról, és mint egy menekült ugrottam be a zuhany alá.

A meleg víz az arcomba csapott. Nem tudtam megkülönböztetni a forró vizet a könnyeimtől, de remegő testemből rájöttem, hogy sírok. Nem ismertem magamra. Menekültem, a saját házamban, a saját szobámból. Egy cetli miatt. De valójában tényleg egy üzenet miatt menekültem?

Összegömbölyödtem a víz alatt. Nem tudtam felfogni, hogy ez velem történik meg. Visszapörgettem a napokat a fejemben. Mintha nem két nappal ezelőtt lett volna, hogy Rob és én kéz a kézben sétáltunk volna a parkban, nézve a felhőket, nevetve, boldogan. Nem tudom hol ronthattam el, vagy hogyan tudnám visszacsinálni. Bármennyire is próbáltam rájönni, mi volt a baj, csak Rob arcát láttam.

Annyira hihetetlenül tökéletes volt. Babakék szemei, vékony ajkai, amik annyira gyengéden csókoltak, tökéletes felsőteste, ami első nap hozzám simult, és...

Felpattantam, a fejemet bevertem a zuhanyrózsába.

- Nem! Nem lehet! – zokogva kiabáltam a fehér csempének, de nem szólt vissza.

Nem lehet igaza Michelle-nek. Nem lehetek szerelmes a legjobb barátomba. Képtelenség, ez nem történhet meg, velem nem. Pedig mennyi könyvet olvastam a fiú-lány barátságról. És persze tudtam, hogy olyan nincsen. Valaki mindig többet érez, valakinek a szíve mindig megtörik. De az a valaki nem lehetek én! Miért pont én?

Magamra parancsoltam. Kristen Stewart, egy faszakalap balfasz vagy, úgyhogy térj észhez! Nem vagy belé szerelmes, bármennyire is fantasztikusan tökéletes, nem vagy belé szerelmes! Azt hiszem valamennyire sikerült, mert már nem remegtem annyira, és nem is éreztem késztetést az üvöltözésre.

Kiszálltam a forró víz alól és magamra csavartam egy törölközőt. Gyorsan megtöröltem az arcom, nem akartam, hogy a sírás bármi jele az arcomra legyen írva. Belenéztem a tükörbe, a látvány siralmas volt. De mielőtt a többiek ideérnek, kifacsarok valamit magamból. Kiléptem a folyosóra, a ház hidege szinte abban a pillanatban megcsapott. Remegtem a hidegtől, úgy éreztem a lábujjaim megfagytak, az orromból pedig jégcsap áll ki. Magamban morogtam, és jó messzire küldtem magam, amiért a fűtést elfelejtettem felkapcsolni.

Beléptem a szobámba, odabent korom sötét volt. Nem értettem, hiszen az előbb kihúztam a függönyt. De az is lehet, hogy csak ki akartam húzni a függönyt. Valami szitokfélét mormogtam el, kezeimmel a villanykapcsolót kerestem. Végigcsúsztattam ujjaim a falon, de sehol nem találtam. Ennyire nem ismerném a saját házam? Mielőtt még elérhettem volna, a szobában hirtelen felgyulladt a fény. A szemem elé kaptam a kezem, de szinte azonnal a lefelé zuhanó törölközőért kaptam. Még épp idejében kaptam el a csücskét, így nem álltam totálisan meztelenül a szoba közepén. Próbáltam hozzászoktatni a szemem a fényhez, de csak fényes foltokat láttam.

- Meglepetés! – hallottam egy morgó hangot valahonnan az ágyam felől. Csukott szememen keresztül megforgattam a szemem.

- Meg akarsz vakítani, vagy mi? – kérdeztem idegesen. Óvatosan felnyitottam a szemeim, a fény már nem is volt annyira éles. És akkor megláttam.

Az ágyamon feküdt, kezei szokásosan a feje alatt. Nem volt rajta felső, egy fekete farmerban feküdt az ágyamon, és mosolygott. Máskor oda-meg vissza lettem volna ettől a mosolytól, de most a kezeim bizseregni kezdtek, és legszívesebben lekevertem volna arra az édes kis pofijára egy hatalmas pofont. Még van képe nekem mosolyogni a tegnapiak után.

- Arra gondoltam, hogy mivel senki nincs itthon beszélgethetnénk. Csak mi ketten. – valami furcsa mosoly suhant át az arcán.

Vállat vontam és a komódomhoz léptem. Szándékosan álltam neki háttal, nem akartam látni az arcát. Az egész annyira de ja vu érzést keltett bennem, hogy kénytelen voltam elnyomni egy mosolyt. Mielőtt még kihúzhattam volna az egyik fiókot, két erős kéz karolt át hátulról. Ledermedve álltam a meleg kezek alatt, a mellkasom emelkedése kétszeresére váltott, a szívem vadul dübörgött az érintésre.

Valahogy most mégsem volt annyira kellemes az érzés.

- Vedd le rólam a kezed. – sziszegtem a fogaim között. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmok a kezén, majd szépen lassan lehulltak rólam bilincs kezei. Megfordultam, így csak pár centi volt közöttünk. – Nem akarok veled beszélni. Nincs mit megbeszélnünk.

- Kristen… - kezdett bele felemelt kezekkel.

- Csak… hagyj! – becsuktam a szemem, majd egy sóhajtással visszafordultam és elővettem egy nadrágot és felsőt. Nem érdekelt, hogy ott van, hogy néz és engem figyel. Felvettem egy fekete tangát, a törölközőt szorosan magamon hagyva.

Ismét éreztem magam körül a kezeket, de most sokkal erősebben, mint az előbb. Egy határozott mozdulattal fordított maga felé, az arcunk között alig volt pár centi. Innen tökéletesen meg tudtam számolni a pillákat a szemén. Felrémlett, hogy miket képzelődtem a zuhany alatt, és éreztem, az arcom lángba borul. Nem akartam tudomást venni emelkedő mellkasomról, vagy a szívemről, ami olyam megszokottan állt át a dübörgő ütemre. Teljesen elvesztem azokban a kék szemekben, ha akartam sem tudtam volna levenni róluk a szemem.

- Muszáj beszélnünk, érted? Egyszerűen nem bírom, hogy van közöttünk egy lyuk, és nem tudom miért! – a hangja kétségbeesett volt, a szorítás erősödött a kezemen, de én továbbra sem tudtam levenni a szemem az övéről. Hatalmasat nyeltem, de nem segített.

- Azt ne mondd, hogy nem tudod miért van! A hülye álszenteskedés nem jön be, Rob. – morogtam. Végre levettem a szemem az övéről, és most a köldökét néztem figyelmesen.

- Nem tudlak követni. Egyik nap ilyen vagy, máskor meg olyan. – elkapta a kezeit, és én majdnem orra buktam. Idegesen kezdett fel-le járkálni a szobában, ujjaival orrnyergét masszírozta.

- Te nem tudsz követni engem? – minden egyes szót jól megnyomtam. Rám nézett, szemeiből eltűnt a kétségbeesés, csak a dühöt láttam. Nos akkor az enyémben nem tudom mit látott. Ismét remegni kezdtem egész testemben, az sem érdekelt, hogy a törölköző leesik rólam, csípőre vágtam a kezeim. – Mintha nem két nappal ezelőtt lett volna, hogy megbeszéltük, barátok vagyunk, megöleltük egymást, tökéletesen elvoltunk. Azt hittem minden rendben lesz, erre jön Michelle, és te odadobod neki magad, vagy inkább fordítva, és kapva kapsz az alkalmon és csak a farkad után mész! És mond, már megvolt, vagy vársz a tökéletes pillanatra?

A végére már üvöltöttem, de úgy éreztem jogosan. Nem bántam meg, hogy nincs itthon senki csak mi, mert valószínűleg az egész ház tőlem zengett. Rob most egészen elképedten nézett engem, de a méreg egy szempillantás alatt visszatért a szemeibe.

- Csak nem féltékeny valaki? – kérdezte gúnyos hangon. Mintha pofon csaptak volna, úgy éreztem magam, de nem hagytam, hogy leterítsen.

- Ugyan már, egy olyan nőre, akiben több fasz volt, mint amennyi kilincset fogott?

- Tudod ő nem olyan, mint egyesek, hogy elveszti a szüzességét egy olyan férfival aki utána kidobja. – kegyetlenül döfte belém a szavakat.

- Te… - rácsaptam a mellkasára, amjd minden egyes szónál így tettem. Nem érdekelt a kínzó fájdalom a kezemben, sokkal rosszabb volt amit belül éreztem. – Hülye, beképzelt, paraszt!

- Mióta vagy ilyen nagyszájú nagykislány, Kristen?

- Te meg mióta vagy olyan, mint a legtöbb sztár? – kérdeztem vissza, de már sikerült nem üvöltenem. – Azt hittem megbeszéltük, mikor elmentél, hogy te nem válsz olyanná. Hogy te nem leszel olyan, mint a legtöbb nagymenő. De úgy látszik tévedtem.

- Nem tudsz te semmit sem, Kristen! – morogta. Az ajtóhoz lépett, de mielőtt kimehetett volna elkaptam a kezét.

- Nem mehetsz most el, Rob.

- Mégis miért nem? – rám üvöltött, láttam, hogy az erek kidagadnak a homlokán. Hátrahőköltem a hirtelen jött hangtól. – Tudod mennyi ideje várok már rád? Amikor idejöttem azt hittem valami megváltozott köztünk, mikor megcsókoltál, de tévedtem. Eléggé nyilvánvalóan adtad a tudtomra, hogy nem akarsz tőlem semmit, mégis mit tehettem volna, hm? Idejött ez a nő, és tudod eléggé elegem volt. Kristen a világ egyik legnagyobb sztárja vagyok, miért nem használhatnám ki? Azt teszek amit akarok, a tetteimnek nincsenek következményei, maximum lehozza egy újság, nagy dolog megbirkózom vele. De nem fogok rád örökké várni. Az én türelmem is véges.

Döbbenten meredtem Rob arcára, a lélegzetem bent maradt, mintha a szívem is megállt volna. A kezem lehullt az övéről és elléptem tőle.

- Ki vagy te? – kérdeztem suttogva, meredve azokba a szemekbe.

- Még mindig ugyan az, csak te változtál. – lenyomta a kilincset.

- Ha most kilépsz azon az ajtón, garantálom meglesz az első következménye a sztárságodnak. – fenyegettem.

A szemembe nézett. Ismeretlen volt ez a pillantás, még soha nem nézett rám így. Eltartott egy hosszú másodpercig míg rájöttem, itt fog hagyni. És igazam lett, de bár ne lett volna. Kinyitotta az ajtót, kilépett a szobából, majd az ajtó az orrom előtt csattant.

Meredtem a szobám ajtajára, a gondolatim mintha ledermedtek volna velem együtt. Levegő után kaptam, de csak nagy nehezen jutott el hozzám. Az ágyhoz tántorodtam, majd lerogytam rá. Kezeim az ölembe hulltak, szemeimet szorosan behunytam, de Rob jelenléte még mindig belengte a szobát. Magamra kellett parancsolnom, hogy ne kapjon el egy hisztérikus roham. A kezeim önkéntelenül kezdtek vad remegésbe, a lábammal dobolni kezdtem. Összegömbölyödtem az ágyon, lábaimat szorosan a mellkasomhoz vontam.

Nem tudtam felfogni, nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Nem érdekelt, hogy kiabáltunk egymással, az sem, hogy megütöttem, csak a szavait hallottam a fejemben. Azt hittem erre sosem kerül sor, hogy a fejemhez vágja a múltat. Ő volt ott velem, mikor az megtörtént, támogatott engem, és most hátba szúrt. Nem tudtam felfogni, túl sok volt ez az én fejemnek. Még az okát sem tudtam elképzelni, hogy mivel érdemeltem ezt ki.

Nem tudom mennyi idő kellett, míg a remegésem alább hagyott, de felálltam. Odaléptem a ruháimhoz és mint egy robot bújtam bele. Kikapcsoltam az agyam, nem akartam hallani a külvilágot, érezni az emberek jelenlétét. Egyedül akartam lenni, de három vendéggel ez nem jöhetett össze. Tudtam, hogy már csak pár nap, és akkor újra egyedül leszek. Csak azt vártam, semmi mást.

Lassan lépkedtem a nappali felé, ahonnan a hangokat hallottam. Megálltam az ajtóban. Kellan a szoba közepén állt, de amint meglátott elhallgatott. Láttam Robot, a kanapén ült, nekem háttal. Szerencsére Michelle nem volt sehol.

- Szia Kellan! – mosolyogtam rá. Leültem a kanapéval szemközti fotelba és felvettem egy újságot.

Az egész annyira monotonnak tűnt, vontatottnak. Mintha nem is én lettem volna, automatikusan lapozgattam az újságban, a képekre csak egy pillantást vetettem. És a velem szemközt ülő férfira még ennyit sem. Éreztem, hogy a mellkasomban valami nagyon feszít, de nem akartam, hogy kitörjön. Visszatartottam a kitörni készülő érzelmeimet, és lapoztam.

- Hé, Kris, minden rendben? – egy kéz megérintett és én összerezzentem. Ijedten néztem körbe a szobában. Rob engem nézett, meglepetten, de mikor szemünk találkozott, elnézett. Követtem a kéz vonalát, és Kellanba botlottam. Halványan rámosolyogtam, az ijedtségem eltűnt. – Olyan furcsa vagy.

- Kérdezd Robot, ő tudja mi bajom. – futólag a férfi felé böktem, és újra az újságba mélyedtem.

- Rob? – Kellan hangja tétova volt.

- Kérdezd őt. Nem az én bajom.

A flegma hangja, az arrogancia a hangjában hányásra késztetett. Azt hiszem morogtam, vagy valami furcsa öklendezés hagyta el a szám. Hogy lehet, hogy egy ember, akivel majd’ az egész életed leéled, nem is ismered? Az a négy év megártott nekünk, mert ő már nem az a Rob volt, akit megismertem.

A feszítő érzés visszatért, a torkomat valami kaparni kezdte. Behunytam a szemem egy pillanatra, mikor kinyitottam egy hatalmas könnycsepp hullott a papírra. Megbabonázva néztem a szétfolyó cseppet, ami lassan felszívódott. Néztem hűlt helyét és nem értettem. Képes volnék sírni e miatt? Egy tapló miatt?

Levegőért kaptam, pont mikor unokatestvérem megjelent az ajtóban. Nem akartam ránézni, nem akartam látni az arcát, gonosz mosolyát. Felálltam, kezemben az újsággal. Elsétáltam mellette, nem akartam hozzászólni, vagy azt, hogy ő szóljon hozzám. Leakasztottam a kabátom a fogasról és gyorsan felvettem.

- Kissy képzeld. Nem sikerült a meghallgatás. – nyafogta azon a hülye hangján.

Megengedtem magam, hogy felnézzek. Rob és Kellan is kiléptek az előtérbe, de nem érdekelt. Végignéztem a lányon, aki előttem állt, és legszívesebben a szemébe köptem volna, vagy megtéptem volna.

- Ó, te szegény. Csak sajnálni tudlak. – mondtam gúnyos hangon. Zsebre vágtam a kezem, miközben elé léptem, így alig volt közöttünk pár centi. Szemem sarkából láttam, hogy Kellan megmozdul. – Mivel nem sikerült, itt nincs több dolgod. Húzz el Michelle!

Kiléptem az őszi hidegbe, az ajtót minden erőmmel magam után húztam. Nagyot csattant, és elképzeltem a mögötte álló döbbent arcokat. Mosoly jelent meg az arcomon, de amint kifordultam az utcára, mintha odafagyott volna. Próbáltam elnyomni az érzelmeim, de itt már nem védhettetek meg a házam falai.

Elsírtam magam, és így lépkedtem az utcán, jó pár ember szemét magamra vonva.

MEGLEPETÉS! Gondoltam megleplek tieteket egy fejezettel, mert nagyon hálás vagyok a sok kommentnek és kis pipáknak is! :) Nagyon szépen köszönöm! :) Ettől függetlenül a következő fejezet SZOMBATON érkezik! :) Puszi mindenkinek!

Milli ;)