13.fejezet

 

13.fejezet - Végső búcsú

/vasárnap este/

Némán álltam, meredve előre, lassan szedve a levegőt. Próbáltam erős maradni. Erős akartam lenni! Minden erőmmel azon voltam, hogy a tervem, miszerint nem gondolkodok, nem hagyom, hogy a fájdalmam és a gondolataim felülkerekedjenek rajtam, működjön. Persze amint elhatároztam, csődöt mondtam.
Képtelen voltam másra gondolni, mint a pillanatra, mikor az ajtóhoz kell lépnem. Magam előtt láttam a bőröndöket, amik még a szobámban pihentek. Szinte a fülemben hallottam a zár kattanását. A kísértet, ami már húsz perce üldözött, most erősebben lökött rajtam. A gombóc feljebb kúszott a torkomban, akaratom ellenére. Nyeltem egyet, ezzel visszagyűrve a gombócot torkom közepére. Nem akartam, hogy elérje a szám, hogy a számban legyen, és még annál is kijjebb csússzon. Azt akartam, hogy ez az egész csak egy álom legyen. Őrültként próbáltam ezt a mesét beadni magamnak. Csak álom az egész. Szerettem volna komolyan hinni ebben. Elhinni, hogy lehet még jobb, hogy mégsem annyira nehéz. De a szellem, ami továbbra is a hátam mögött süvített, újabb lökéseket intézett felém.
Így csak bámulni tudtam magam elé, nézve a hideg húsdarabokat a fa deszkán. Szánalmasan éreztem magam, ahogyan meredten bámultam a rózsaszín húsra, kezemben a késsel. Pontosan úgy éreztem magam, mint a hús. Hidegnek és eldobottnak. Tudtam, hogy csak pillanatok kérdése, és az életem olyan hamar fog véget érni. Szinte magam előtt láttam kicsi szívem, ahogyan darabjaira hull.
Felnevettem. Keserűen, szánalmasan. Csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy ezen nevetek. Idegesen túrtam szabad kezemmel a hajamba, majd csaptam a pultra. Hihetetlen, hogy ez az egész velem történik meg! Bárcsak valami más állna itt, valaki más létezne helyettem, valaki más érezne úgy, ahogyan én!
A gombóc tíz centivel feljebb csúszott, a szemem szinte azonnal reagált. Kezdetben csak a kellemetlen csípést éreztem, majd az égető érzést. Végül az orrom is csípni kezdett. Szorosan behunytam a szemem, de semmivel sem éreztem magam jobban. Emlékszem, anya mindig azt mondta nekem, mikor pici voltam, hogy csukjam be a szemem, és minden jobb lesz. Ez akkor működött, és valósággal könyörögtem az agyamnak, hogy most is így legyen. A felnőtt lét átka. Már nem hihettem ezeknek a szavaknak, nem parancsolhattam az érzelmeimnek, vagy a könnyeimnek.
Éreznem kellett a fájdalmat, ami egyre erősebben uralta a testem. Remegtek a végtagjaim, a kés pengéje fel-le bucskázott a kezemben. Erőt kellett vennem magamon. Felnyitottam a szemeim nagy küzdések árán, és a szendvicsekre néztem. Eléggé siralmasan festett, amit azokkal műveltem. A puffancsok a négy égtáj szerint szétszórva hevertek a pulton, a zöldségek összeaszalódva pihentek jobb kezem mellett, arra várva, hogy valaki végre felzabálja őket. És a húsok… továbbra is hidegek voltak.
Letöröltem egy kósza könnycseppet, mérgesen, hevesen, hogy képes voltam elgyengülni. Gyorsan kentem meg a puffancsok felét, nem is figyeltem a vaj mennyiségére. Rob nem szerette ha nagyon megvajazom a szendvicsét, de ebben a pillanatban nem tudott érdekelni. Határozott mozdulatokkal dobtam a húsokat a kenyérre, majd tettem rájuk a zöldséget. Ennél a pontnál a tudományom kifújt.
- Legalább titeket felzabál valaki. – morogtam a szendvicsek felé. Művészi pontossággal dobtam a kést a mosogatóba.
És akkor meghallottam. Összetéveszthetetlen volt a hang, amit hallottam. Tudtam, hogy nem a képzeletem játszik velem, szinte éreztem, hogyan jelenik meg a fejem felett a visszaszámláló.
Levegőért kaptam. Újra és újra, az ujjaim elfehéredtek ahogyan a pultba kapaszkodtam. Csak azt éreztem, hogyan szorul össze a tüdőm, hogyan reked bent a levegő. A fájdalom elzsibbasztott, nem éreztem a végtagjaim, az fejem tompán lüktetett. És a gombóc, elérte a torkom.
A bőrönd kerekei a parkettához értek. Hallottam a görkőket, megtéveszthetetlen hangjuk volt, egyenesen rémisztő. Dermedtem hallgattam hogyan gurulnak el a lépcsőig. Magam előtt láttam a fiúkat, ahogyan emelik a bőröndöket. Egy lépést hallottam, majd a lépcső nyikorgását.
Újból levegőért kaptam, a szoba mintha összezsugorodott volna körülöttem. A melegség kiütött, olyan érzésem volt, mintha felgyulladna a szoba, és én benne égnék. A falak közelebb kerültek hozzám, összezárva engem a hangokkal.
Még egy lépés, majd még egy.
Őrültként ráztam a fejem a falnak. Nem akartam, nem akartam meglátni őket az ajtóban. Nem akartam észrevenni a bőröndöket, legszívesebben kihajítottam volna őket az útra. Nem, ez nem történhet meg! Ezer féle terv futott át az agyamon, hogyan marasztalhatnám itt őket. Tíz másodperc alatt vesztettem el az eszem. Tébolyultan fordultam körbe a konyhában, az agyam pörgött. Fuldokolva kapkodtam levegő után, némán tátogva.
Az első bőrönd a földre ért, majd a második. Ledermedtem, megálltam a mozgásban, a levegő egyenletesen áramlott a tüdőmbe. A meleg, ami az előbb körbeölelt, most eltűnt, mintha minden megfagyott volna. Végtelen lassúsággal néztem a boltívre, várva mikor látom meg őket. A lépések hangja tőrként hatolt belém, majd fordult meg bennem. Még sosem éreztem ennyire kínzó fájdalmat. El sem tudtam képzelni, hogy lehet még ennél is rosszabb.
A léptek sűrűsödtek, a bőröndök kerekei felverték a néma ház csendjét. Pontosan kétszer szívtam be a levegőt és fújtam ki, mikor Kellant megláttam. Rám mosolygott, azzal az igazi bíztató mosollyal. Mégsem tudtam őt nézni, csak a piros bőröndöt, amit pár nappal ezelőtt ugyan így néztem. Legszívesebben megrugdostam volna.
Mégis el tudtam vonni a figyelmem róla. Újra a szendvicsek felé fordultam, a kelletténél talán erősebben tépkedtem a szalvétákat.
- A húsos és sonkás szendvics jó lesz? – kérdeztem, a hangom egy robotéhoz hasonlított. Gépiesen csomagoltam be az első szendvicset, megpróbálva nem figyelni, a háttérben guruló bőröndökre.
- Már érzem is az ízét a számban. – hallottam hangját, majd a szék nyikorgását.
Csak egy pillanatra hunytam be a szemem, de ez is elég volt, hogy elegendő erőt gyűjtsek az elkövetkező másfél órára.
Hallottam a léptek zaját. Rob jellegzetes járása betöltötte a fülem, átvette a bőrönd hangjának helyét. Örültem, hogy nem hallom többet a gyilkos tárgyat. A második szendvicset csomagoltam mikor két kéz a derekam köré fonódott.
Nem tudtam volna megmondani mit is éreztem ebben a pillanatban. Szívem szerint felsírtam volna, a nyakába borultam volna, és könyörögve kértem volna, hogy maradjon. Mégsem így tettem. Nagyot nyelve vettem erőt magamon.
- Jól néz ki. – a hangja egészen lágynak tűnt, sokkal dallamosabbnak, mint eddig valaha.
- Remélem azért ehető lesz. – dünnyögtem, mire Kellan kuncogását kaptam ajándékba. – Tudom, hogy nem jobb, mint egy szállodai tíz csillagos kaja, de azért…
- Tökéletes, kicsim. – közelebb hajolt hozzám, állát vállamra helyezte, lehelete csiklandozta a nyakam.
A késztetés, hogy sírjak, tomboljak, zokogjak, erősödött. Éreztem, hogy gyengülnek a lábaim, és a szívemen lévő gyenge varratok lazulnak.
Becsomagoltam az utolsót is, és zacskóba tettem őket, majd a két nagy termosszal együtt betettem egy nagy táskába. Lassan lépkedtem a bőröndök felé, és tettem a táskát azok mellé. A látvány siralmas volt. Tipikus látványa annak, hogy valakik elmennek.
Mindhárman a nappaliba mentünk. Kellan a fotelba ült, míg mi a kanapéra vackoltuk be magunkat. Némán ültünk, bambulva magunk elé. Kínos csend ült ránk, az a fajta csend, amit senki sem tör meg szívesen. Most először éreztem úgy, hogy nem akarok a közelükben lenni. A teraszajtón át figyeltem a kinti viharfelhőket, ahogyan a szél tépte a fákat, és hullottak a levelek.
- Khm… Kris. – Kellan hangja gyengén jutott el hozzám, mintha több méterről szólt volna hozzám. Rákaptam a tekintetem. Bátortalanul nézett rám, láttam, hogy valamit szorongat a kezében.
- Igen?
- Szerettem volna megköszönni, hogy vendégül láttál, és befogadtál erre az egy hétre. – csillogó szemekkel állt fel és lépett elém. Rob arcára mosoly ült ki, a ritka mosolyok egyike, amit csak azok láthattak, akik igazán ismerték. – Nem hittem volna, hogy találkozni fogok valaha egy ennyire klassz csajjal. Csodálatos lány vagy, nagyon örülök, hogy megismerhettelek.
- Jaj, Kellan… - szerettem volna tiltakozni, mikor egyik kezét felém nyújtotta és megláttam benne a fehér dobozt.
- Nem tudtam minek örülnél, úgyhogy Rob segített nekem választani. – remegő kézzel nyúltam a kis dobozért, és fogtam a kezembe.
Apró volt és rosszat sejtő. Tudtam, hogy csak egy valami lehet a dobozban, és az valószínűleg nem tíz dollár volt. Először a dobozra néztem, majd Kellanra. Izgatott arcot vágott, arcán mosollyal. Nem tudtam nem mosolyogni, bármennyire is fakadtam volna inkább sírva. Rob bíztatóan combomra tette a kezét, amitől cseppet sem lett jobb.
- De remélem nem költöttél rám túl sok pénzt. – morogtam, és leszedtem a vörös masnit a dobozról.
Kissé félve nyitottam fel a tetejét. Egy pillanatra döbbenten meredtem kezemben lévő tárgyra. Még levegőt is elfelejtettem venni, a látvány annyira ledöbbentett. A dobozban egy arany gyűrű volt, közepén egy hatalmas vörös kővel. Még soha nem láttam ennél gyönyörűbb gyűrűt, szinte elvakította szememet a kő csillogása. Megbabonázva meredtem a kis tárgyra, próbálva felfogni mit is tartok a kezemben.
A következő pillanatban az érzelmeim, amiket eddig elrejtettem, most feltörtek. Hagytam, hogy a melegség, ami ma már oly sokadjára ellepje a szemem, a csípő érzést újra érezzem. A fátyol gyorsan lepte el a szemem, a könnyek szabad utat nyerve törtek a felszínre. Kellan nyakába borultam, kezeimmel szorosan öleltem a nyakát. Ledöbbent, hallottam, hogy tüdejéből kiszakad a levegő. De azért visszaölelt, fejét eltemette a hajamban.
- Köszönöm! – leheltem hálásan, és megszorítottam.
- Igazán nincs mit, Stew! – éreztem, hogy végigsimít a hátamon, és ez a fajta közelség megnyugtatott.
Nem tudom meddig ültünk így, de végül elengedtem. Rob illedelmesen elfordult, mikor megérintettem visszafordult felém, és rám mosolygott. Láttam a boldogsággal vegyített keserűséget a szemében.
- Felhúzod? – kérdezte Kellan, mint egy buzgó kisgyerek.
Bólintottam, és felhúztam a gyűrűt az ujjamra. Mintha csak rám öntötték volna. Újból rámosolyogtam az előttem ülő férfira, akit most már az egyik legközelebbi barátomnak mondhattam.
- Kris, kijönnél velem egy percre? – Rob hangja kissé feszülten csengett, de azért felálltam.
- Ugyan srácok, maradjatok. Majd kimegyek én. – Kellan felállt, kezét Rob vállára helyezte. Hirtelen úgy éreztem nem kellenék ide, kívülállónak éreztem magam. Olyan fajta kapcsolat szemtanúja voltam, amit én soha nem adhattam volna meg Robnak. Egy férfi támogatása és bátorítása. Értettem az érintést, értettem a pillantást, amit váltottak. Tudtam, hogy a pillanat, amitől egészen eddig rettegtem, eljött. – Ideje hívnom a taxit.
Kellan lassan sétált ki, mintha minden lépése nehéz lett volna. És mi ketten maradtunk.
Nem tudom pontosan mitől rémültem meg. Attól, hogy a képzeletbeli visszaszámláló megállt, vagy a szembesüléstől? A félelem rémületté változott, mikor Rob a kezei közé fogta az enyémeket. Lepillantottam összefonódó ujjainkra, és a köd, amely csak fájdalommal volt teli, rám ereszkedett. Hagytam, hogy átjárjon, hogy maga alá temessen. Képtelen voltam tovább védekezni, bármennyire is küzdöttem. Nehezen vettem levegőt.
- Rob. – a hangom távoli volt, mintha nem is én szólaltam volna meg. Nyeltem egyet, csak, hogy bíztassam magam. – Mi lesz velünk?
Felnéztem rá, a látvány, ami fogadott cseppet sem segített. A szemeit mintha fátyol lepte volna, nem az a fajta, amit szívesebben láttam volna. Keserű félelem ült a szemében, a vállai megrogytak a súlytól, ami őt is nyomta. Rettegve kerestem a pillantását, amit végül megtaláltam. Egymásba fúrtuk a tekintetünk, és nem eresztettük. Szerettem volna mondani valamit, beszélni, megnyugtatni. De akkor hazudtam volna.
Felcsuklottam. Pedig nem akartam.
- Gyere velem. – egyszerű kérés volt, a hangja esdeklő volt, mintha az életemért kapott volna.
- Nem tehetem, te is tudod. – a szavak fájtak, égették a torkom.
- Nem tudlak itt hagyni, képtelen vagyok elmenni, és inteni neked. Kérlek szépen, gyere! – megszorította az ujjaim, bennem pedig valami összeomlott. Éreztem a gyomromban keletkező űrt, a fájdalmas űrt, ami húzott maga felé. Nem akartam ezt, el akartam futni, menekülni akartam. Nem akartam hallani a szavakat, nem akartam kiejteni őket.
- Nekem itt van az életem, nem hagyhatom csak úgy itt. Egyszerűen… nem lennék képes abban a világban élni, amiben te. – fakadtam ki. Kitéptem a kezeim az övéből, és a kezembe temettem az arcom. – Szétszednének minket, tudom.
- Nem tudhatod…- gyenge próbálkozás volt, és hitetlen. Még ő sem hihette el amit mondott.
- De igen, tudom. És mégis mi lenne, hm? – felnéztem rá, dühösen. Nem akartam végigjárni ezt az utat, el akartam kerülni ezt a beszélgetést. De tehetetlen voltam, és a fájdalom lassan dühé változott. – Te elmennél forgatni, és én egyedül maradnék. Most sincsenek barátaim, ott sem lennének. Az nem az én világom. Én nem illek bele.
- Igazad van. – a sóhaj kiszakadt a mellkasából.
- Bárcsak hamarabb jöttél volna. – a nyakába borultam, fejemet eltemettem a vállában. Gyorsan szedtem a levegőt, nem voltam képes lenyugodni. Olyan rézésem volt, mintha üldöznének. A kísértet üldözött, aki egész nap a nyomomban volt. Csak most már elért engem, és értem nyúlt.
- Bárcsak maradhatnék.
- De nem teheted. – elemelkedtem a válláról, az arcunk csak pár centire volt.
- Nem, nem tehetem. – halványan rám mosolygott, majd megcsókolt. Apró csók volt, éppen hogy hozzám ért. De nekem ennyi is elég volt. Talán nem fájt annyira. – Megoldjuk, igaz? Mint mindig.
Bólintottam.
Néztük egymást, néztünk egymás szemébe. És ennyi elég volt. Mindent láttam. Láttam a szerelmet, a fájdalmat és a félelmet. De mindnél erősebb volt a szerelem. Tudtam mit érez, éreztem azt amit ő. És ez a kapcsolat erősebb volt mindennél. Mégsem voltam képes harcolni. A forró láva kitört, felemésztette a szerveim, és lassan ölelte körbe a szívem. Mintha kitépték volna a helyéről, a fájdalom mindennél erősebb volt. Az arcom megrándult, a vállam ugrott egyet.
Nem akartam sírni, nem akartam előtte összeomlani. Tartani akartam magam, azt akartam, hogy lássa, boldog leszek. Harcolni akartam, küzdeni. Érte. Miértünk. De nem ment. Összeszorítottam a szemeim, el akartam zárni a könnyeim előle. Mégis áttörték a gátat, amit építettem. Az első könnycsepp gyorsan és ridegen gurult le az arcomon. A másik kíméletlenebb volt, mint az előbbi. Majd jött a harmadik és a negyedik, egyre keményebben és fájdalmasabban hullva az ölembe. Szándékosan emésztett fel engem ilyen lassan.
Rob ujjai az arcomhoz értek, és abban a pillanatban összeomlottam. Felzokogtam, kitört belőlem, maga alá terítve. Összegömbölyödve dőltem a mellkasának, biztonságban akartam érezni magam.
- Kérlek, ne sírj! – hallottam a hangot, akartam rá hallgatni, mindenemmel rá figyeltem, de nem ment.
Zokogva borultam a nyakába, kapaszkodtam belé, de a mélységes űr, ami húzott magával erősebb volt.
- Kris… - és akkor, abban a pillanatban megtört. Éreztem a súlyt, amivel rám nehezedett. Hallottam a csukló, elfúló hangot. Zokogott, talán erősebben, mint én. – Te jó ég…
Kapaszkodtam belé, nyúltam utána, hogy megmentsen az örvény elől. Nem tudom melyikünknek kellett volna megmentenie a másikat. Egymásba kapaszkodtunk, próbálva fenntartani a másikat a víz felett. De az örvény erősödött, jobban húzott minket. A gondolati vad hurrikánként cikáztak bennem, nem tudtam hol van az eleje, melyik ép, melyik normális. Csak a pokoli kínt éreztem, azt, amelyik felemésztett.
- Itt van a kocsi, mennünk kell! – Kellan kiabálása betöltötte a fülünket. Egyszerre engedtük el egymást, és néztünk felé. Megtorpant a küszöbön, szemeit ránk emelte. Az arca egy pillanat alatt változott át. – Rob…
Éreztem, hogy elgyengül alattam, és erőt vesz magán. Kicsúszott gyenge karjaim alól, amik rongyként estek az ölembe. Felállt, magával húzva engem is. Nem éreztem a végtagjaim, nem éreztem semmit a külvilágból. Csak a tompa fájdalmat, ami lassan mardosta minden porcikám. Képtelen voltam moccanni erről a helyről. Rob elindult az ajtó felé, de én nem tudtam követni.
Valahogy mégis elindultam. Lassan lépkedtem, próbáltam bíztatni magam. A bőröndök már nem voltak az előtérben, a bejárati ajtó hatalmasra tárva. Kellan felénk nézett. Rob megállt előttem, szólásra nyitotta a száját, de hang nem hagyta el a torkát.
- Kris… - kezdte. Az agyamban valami elszakadhatott.
- Nem! – suttogtam megsemmisülten, és a nyakába borultam. Újra kitört belőlem a zokogás, éreztem, hogy alattam Rob is megremeg.
- Muszáj mennem. – halk, gyenge suttogás volt.
- Nem mehetsz el, nem mehetsz! – zokogtam.
- Kris, így lesz a legjobb. – Kellan hangja bátortalanul, gyengén jutott el hozzám. Lépett felénk egyet, Rob pedig a kezeimért nyúlt.
Egy végtelenül hosszú másodpercig nézett rám, majd megcsókolt. Kétségbeesetten csókolt, szenvedélyesen, mint még soha. Szerettem volna elveszteni a fejem, de nem tehettem. Sós nedvességet éreztem a számban, a könnyeim eláztatták a csókunkat. Nem érdekelt, őt akartam érezni, utoljára.
Nem tudom meddig csókoltuk egymást, de Rob ujjai megtalálták a csuklómat. Egy határozott mozdulattal szedte le magáról azokat. Megcsókolt, újra, majd ajkaink elváltak.
- Szeretlek! – suttogta. Megcsókolta a homlokom, és ellépett tőlem.
Darabokban álltam előtte, a zokogásom csillapodott, csak a könnyeim hulltak a földre. Még egyszer utoljára néztem Kellan szemeibe, majd Robéba. Nem akartam elfelejteni a pillantását, a szemeit, az ajkait. Örökre az eszembe akartam vésni.
Megfordultak, és bármennyire is szerettem volna utánuk menni, nem tudtam megmozdulni. Rob rám mosolygott, azon a féloldalas mosolyon. A szemeiből hulltak a könnyek, az arca furcsa grimaszba torzult. Lassan lépkedett hátrafelé, Kellan előtte ment bizonytalan léptekkel. Nem vette le rólam a szemét, csak őt akartam nézni. Háttal ment a kocsi felé, ujjaiból szivet formált. Utána mentem, olyan lassan, ahogyan ő haladt.
Összefont karokkal néztem végig hogyan szállnak be az autóba. Intettem nekik, remegő kézzel, sírva. Az autó motorja felbőgött, majd szép lassan az útra gurult. Nem akartam még egyszer összetörni, míg látott. Tartottam magam, erős voltam. Összefont karjaim segítettek. Néztem, hogyan hajtanak el szép lassan.
A szívem kettészakadt. Nem tudom mi üthetett belém, de futásnak eredtem. Futottam a taxi után, feltartott kézzel. El akartam őt érni, meg akartam érinteni. Képtelen voltam tűrni a fájdalmat. De a kocsi gyorsított, és Rob arca eltűnt előlem.
Futottam amíg bírtam. Nem tudom hol lehettem, mikor megálltam és az útra estem. Zokogtam.
Nem mondtam neki, hogy szeretem…

Sziasztok!

Bocsi h ilyen későn hoztam, de a gépem folyamatosan kikapcsolt magától, én hülye meg nem mentettem. Úgyhogy újra és újra elölről kellett kezdenem. De most fent van, és remélem mindenkinek tetszett! :) Már csak két fejezet van vissza, majd megkezdem a Rob szemszöget is!

Köszönöm hogy ezen a héten is olvastatok, remélem senki nem csalódott.

Puszi: Milli :)