15.fejezet - Befejezés

15. fejezet - befejezés

- dec. 24. -

/szombat/

Mielőtt meggondolhattam volna mit is teszek, beléptem a nappaliba.

- Meglepetés!

Egy hosszúra nyúló pillanatig, míg hagytam, hogy a hang, ami egy emberként hagyta el szájukat eljusson hozzám, döbbenten álltam. A szorításom a baseballütő körül nem gyengült, ha lehet még szorosabban fontam össze az ujjaim körülötte.

Éreztem az ereimben száguldó vért, a szívem vad, és hangos dobbanásait, ahogyan kapkodó lélegzetem is. Azt hiszem összeszorítottam a szemeim, bár ebben nem voltam biztos. Ahogy abban sem, pontosan mit is látok. Próbáltam arra koncentrálni, hogy a vércukrom ne essen le, és én ne ájuljak el, vagy arra, hogy a szívem végre egyenletesen verjen, de nem voltam rá képes. A látvány, ami elém tárult, egészen ledöbbentett.

Öt idegen alak, vagyis egy pillanatig idegen alak állt a nappalim kellős közepén, egy hatalmas, számomra ismeretlen karácsonyfát közrefogva. A fejem leghátsó zugában értelmet kaptak a piros és sárga fények, mégsem tudtam valahogy a hihetetlenül nagy és gyönyörű fára koncentrálni.

Egyetlen egy szempárba meredtem, abba a szempárba, ami már hetek, hónapok óta az életem részévé vált. A szívem, ami eddig egyeletlenül dobogott odabent, most félreütött, és egészen a torkom közepére csúszott. Éreztem a hihetetlen érzést, ami mindig elfogott, mikor a közelében voltam, éreztem, hogy az eddigi súly, ami a mellkasom nyomta, szépen lassan felszívódik. Éreztem a melegséget, ami végigszáguldott az ereimben, a kitörni készülő könnyeim. Érzelmek százai szakadtak fel bennem, elöntve az egész testem, végigjárva minden porcikám, minden millimétert a bőröm egész területén.

Valahol a boldogság, és a szabadság érzése között tudtam csak elengedni az ütőt, amit eddig szorongattam. Távolról hallottam, hogy koppan a földön, és gurulva továbbhalad, míg meg nem állította az egyik bútorom.

- Rob… - a hangom alig volt több suttogásnál, szinte csak magam elé leheltem.

Tökéletesen érzékeltem mindent, ami engem körbevett, mégis az egyetlen pont, amit nézni tudtam, ő volt. Ott állt, a karácsonyfa előtt, zsebre dugott kézzel, és engem nézett. Arcán ugyan az a mosoly ült, mint mindig, ha együtt voltunk. Szemei szinte felfaltak, mikor végigpillantott rajtam, mire arcom lángba borult, de éppen csak egy másodpercre. Valahogy annyira elütött ettől a környezettől, a hangulatos világítástól, az arany és piros fától, a bútoroktól, mégis tökéletesen beleillett az én unalmas, hétköznapi házamba.

Önkéntelenül léptem egyet előre, a kezeim előre lendültek, és mire észbe kaptam, már átszeltem a köztünk lévő távolságot. Felém lépett, egy gyors, de határozott mozdulattal magához húzott.

Az álmom, amit minden éjjel újraéltem, hogy valamikor újra a kezeiben lehetek, életre kelt.

Szorosan ölelt magához, de nekem ez kevés volt. Érezni akartam magam körül, hogy még ennél is jobban összepréselődünk. Kemény mellkasának feszültem, fejemet a szívén nyugtattam. Hallottam egyeletlenül dobogó szívét, ami szépen lassan, de egyszerre dobogott az enyémmel. Illata bekúszott a fejembe, az a tökéletes, Robos illat újra körbelengett. Beitta magát a képzeletembe, az orromba, a bőrömbe. Próbáltam még szorosabban ölelni, még jobban hozzápréselődni.

Az eddig elfojtott érzelmeim egy pillanat alatt felszínre törtek. A magány, ami a hétköznapjaim része lett, eltűnt, mintha soha nem lett volna. A felszabadultság, az a hihetetlen boldogság került a helyére, és nekem akaratlanul, de mosoly jelent meg az arcomon. Felnevettem, hetek óta először, de úgy igazán nevettem.

Hallottam, hogy Rob is így tesz. Így álltunk, összeölelkezve, nevetve, egymást szorongatva, egészen addig, míg egy mély, de annál kedvesebb hang meg nem szólított minket.

- Hé csajszi, rólunk ne feledkezz meg! - elhúzódtam Robtól, éppen csak annyira, hogy mellé álltam. Eddig nyakát ölelő kezeim a derekára simultak, és most először, a többieket is meg tudtam nézni.

Kellan mellett számomra három, valóban ismeretlen ember állt. Tudtam, hogy ők Rob munkatársai lehetnek, de mivel nem voltam olyan fanatikus őrült rajongó, a neveiket nem igazán tudtam. Hatalmas barátom mellett, aki eddig kényelmesen a falnak dőlt, most egyet előre lépett. Bármennyire is tiltakozott a szívem ellene, elléptem Rob mellől és Kellan nyakába ugrottam. Megpörgetett a levegőben, hallottam visszhangozni hangos nevetésem, ami az egész nappalit betöltötte, ahogyan a többiek nevetése eggyé válik az enyémmel.

Két lábra állított, magával szemben. Csillogó szemmel néztem először az ő szemébe, majd fordultam vissza szerelmem felé.

- Ez, ez annyira… - kerestem a megfelelő szavakat, le akartam írni, a tudtára akartam adni. Ki akartam kiabálni, azt akartam, hogy érezze azt, amit én. Szét akartam kürtölni boldogságom minden pillanatát, azt a pillanatot, mikor megláttam, de bármennyire is kerestem a szavakat, nem jött. Nem találtam megfelelő szót, ami jellemezhetné, vagy körül írhatta volna az érzelmeim.

A szemeim könnyel teltek meg, az arcomon lévő mosoly még szélesebb lett. Nem akartam sírni, de boldogságom könnyei akaratlanul, de utat törtek maguknak.

- Jaj, kicsim. - Rob hangja még csodálatosabb volt, mint ahogyan a képzeletemben hallottam. Karjával felém nyúlt, ujjainkat összekulcsolta, és szorosan magához vont. Fejét a hajamba fúrta, éreztem a csókot, amit fejem búbjára nyomott. Küzdöttem, nehogy ténylegesen felzokogjak, így nagyokat nyelve, de visszaszorítottam őket.

Könnyes szemmel pillantottam fel arcába, ami egészen közel volt az enyémhez. Ugyan azt a felhőtlen boldogságot láttam megcsillanni a szemében, ami az én lelkemben pihent. Rám mosolygott, azon az édes, mindent felülmúló mosolyán. Láttam, hogy arca közelít felém, elfelejtettem, hogy mások is vannak rajtunk kívül. Már nem hallottam a hangokat, nem hallottam semmit, csak egyenletes légzésem, és Rob kalapáló szívét. Ajkai lehelet finoman értek hozzám. Elmosolyodtam, mikor megéreztem, hogy karjait még szorosabbra fogja körülöttem.

Egy ismeretlen köhintésre váltunk el egymástól, és rebbentünk szét. Szemlesütve álltam Rob mellett, ujjait erősen szorítottam, és úgy pillantottam fel rá.

- Kris, had mutassam be neked a barátaimat. - a többiekre pillantottam, akik még mindig mosolyogva figyeltek bennünket.

Valahonnan ismerősnek tűntek, mintha már láttam volna őket, de a felismerés, csak egy másodperccel később jött. Legszívesebben felnevettem volna a gondolattól, hogy a mindenki által hőn imádott Twilight csapat, a nappalimban áll. Ha ezt valaki, bárki is megtudná, valószínűleg gyűlölködő üzenetek ezreit kapnám.

Kellan jobbján egy alacsony, és szélesen mosolygó lány állt, kezeit összefonta a mellette álló szintén barna hajú lánnyal. Mindketten mosolyogva intettek nekem szabad kezükkel. Félszegen visszamosolyogtam, és visszaintegettem.

- Ők Nikki és Ashley. – suhogta Rob a fülembe, mire bólintottam. Láttam, hogy felém lépnek egyet, így én is elléptem Rob mellől.

Egyszerre emelték fel karjaikat, így elengedve egymást és felém léptek. Bátortalanul öleltem meg őket, bár magam sem tudtam volna megmondani miért. Kissé frusztráló volt ennyi híres emberrel egy légtérben lennem. Tudtam, hogy ugyan olyan hétköznapi emberek, mint én, ráadásul ha Rob barátai, akkor biztos, hogy nagyon aranyosak is. Mégis kissé zavart a helyzet, amiben éppen voltam.

Annyira szépek voltak, sugárzott belőlük az önbizalom. Mindketten valami csodaszép ruhában voltak, és a mosoly az arcukon, az a természetes, mégis gyönyörű mosoly, nem segített abban, hogy ne érezzem magam kívülállónak. Egy pillanatra, de csak egy egészen kis pillanatra elfogott a féltékenység.

- Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. – mondta azt hiszem Nikki, és kibújt az ölelésből.

- Igen, Rob már kezdett az agyunkra menni. – forgatta meg a szemeit Ashley, és mögém pillantott. Követtem pillantását, és én is az említettre néztem, de Rob csak ártatlanul mosolygott.

- Nem tudom miről beszélnek. – vonta meg vállát szerelmem, mire rámosolyogtam. Olyan édes volt, ahogy ott állt, fél könyökkel a kandallóra támaszkodva.

- Persze. – egy ismeretlen hang felnevetett, de nem tudtam beazonosítani. Valahonnan a lányok mögül jött a hang. Ashley hátrafordult, így láthattam kitől is származik a nevető hang. Egy szőkésbarna hajú férfi állt, nem messze Kellantől, és engem nézett. – Nekünk elhiheted, állandóan nyavalygott, és soha, egyetlen napra sem volt jó kedve.

Két kéz ölelt át hátulról, az illata azonnal megcsapott. Jólesően dőltem bele a szorosan tartó kezekbe. Fejét vállamra tette, így hangja egészen közelről jött. Megborzongtam hűvös leheletétől, mély, morgó hangjától.

- Ez mostantól máshogy lesz, Jackson.

- Ajánljuk. – Kellan öblös nevetése rázta meg a nappalit, mire elmosolyodtam.

A két fiú valamiről beszélni kezdett, de hangjuk egybeolvadt számomra, mikor Rob ujjai a derekamat kezdték cirógatni. Láttam, hogy a lányok leülnek a kanapéra, és elmélyült beszélgetésbe kezdenek. Szembefordultam Robbal, kezeimet a nyaka köré fontam.

Szemeit mélyen az enyémbe fúrta, pillantása perzselte arcomat. Hihetetlennek tűnt, az egész annyira abszurd volt, nem ideillő. Ő volt az a személy, aki megbolygatta életem azzal az egy éttel, és most itt van, a semmiből tűnt fel, és újra belépett az én kis szürke hétköznapjaimba. A szívem minden egyes pillanattal egyre nyugodtabban vert, minden gondolatom, ami az elmúlt hetekben megkörnyékezett, eloszlott, és nem is jött elő többet, aminek magamban hálát adtam.

Rob szemei felfaltak, lézersugárként térképezett fel minden egyes négyzetmillimétert az arcomon. Lesütöttem a szemem, amint megéreztem, hogy arcom lángba borul.

- Nem tudod, hogy mennyire boldog vagyok. – mosolyogtam rá, és újra a szemeibe néztem.

- De igen, van egy sejtésem. – halkan felnevetett, pont, ahogyan szerettem. – Muszáj volt látnom téged. Mardosott a bűntudat, hogy nem tudtam hamarabb jönni, és féltem, hogy nem érek ide.

- De most itt vagy, és ez számít. – nem akartam hallani bűnbánó hangját, a negatív érzelmekből már éppen eleget kaptam az utóbbi időben.

- Soha többet nem hagylak egyedül, nem megyek el, amíg te nem kéred. – nézett hirtelen a szemembe olyan komolyan, ahogyan talán eddig még doha. Tudtam, hogy egy része ennek a mondatnak hazugság, bármennyire is szerettük volna, hogy igaz legyen. Rob élete nem az volt, amiben csak úgy velem lehetett. Most mégis hittem neki, valamiért elhittem szavait.

Szerettem volna mondani valamit, valamit, bármit, hogy megnyugtassam, de mire kinyitottam a szám, Ashley éles kiáltása betöltötte a nappali eddigi csendjét.

- Ajándékbontás!

Ijedtemben összerezzentem, de Rob kezei szorosan tartottak. Rám mosolygott, azon a minden tudó, édes mosolyán. Kellett egy kis idő, míg felfogtam a szavak jelentését. Egy hirtelen és gyors mozdulattal fordultam meg. Mind előttem álltak, ha lehet még szélesebb mosollyal, mint ahogyan eddig láttam őket. Ashley állt legelöl, kezében egy fehér borítékot szorongtatott.

 - Én… én nem készültem semmivel. – dadogtam zavaromban.

- Ugyan, nem kell semmi. – legyintett Nikki, és a szemembe nézett. – Bőven elég, hogy Rob mellett vagy.

Zavartan beletúrtam a hajamba, és hátralestem Robra. Biztatóan rám mosolygott, és kissé meglökött, így előre léptem.

- Ezt tőlünk kapod, így négyünktől. – mutatott körbe Ashley, arcán valami egészen gyermeki mosoly ült. Eddig egy ember szemében sem láttam ennyi csillogást, egyenesen remegett, mikor átvettem a borítékot.

- Köszönöm, de nem kellett volna. – igazából furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet a borítékban. Elképzelni nem tudtam, hogy mi lehet az, amiért ennyire izgatott. Talán csak képzeltem, de mikor ujjaimmal feltéptem a ragasztót, mindenki közelebb hajolt. Ha lehet még nagyobb zavarban nevettem fel, ami kissé érdekesre sikerült.

Óvatosan húztam ki a benne lévő valamit, de amikor megláttam, döbbenten és értetlenül meredtem rá. Először azt hittem, hogy rosszul látok. Két repülőjegyet tartottam a kezemben, és mindkettő New Yorkba szólt. Köpni nyelni nem tudtam, csak meredtem a két lapra, és próbáltam rájönni mi döbbentett meg a legjobban. Az egyik az én nevemre szólt, a másik Robéra, és bárhogyan próbáltam rájönni, nem jutott eszembe semmilyen épeszű gondolta, hogy ez mégis mit jelent.

Felnéztem, továbbra is értetlenül, keresve valamelyikük szemében a magyarázatot.

- Ez… öhm… nem egészen értem. – motyogtam, közben beharaptam a szám.

Rob kezei lesiklottak derekamról és elém lépett, kezében egy kis dobozt tartva. Gondolatok százai csapták meg a fejem, mire kissé megszédültem. Már nem tartottam annyira érdekesnek a repülőjegyeket, a dobozt néztem Rob kezében, amit annyira erősen szorított. Felpillantottam, végre fel tudtam szakítani a pillantásom arról a fekete, bársony dobozról, és Kellan szemébe néztem.

Ahogyan vártam, vigyorgott, mint a tejbe tök, és rám kacsintott.

Mielőtt még a legrosszabbra gondolhattam volna, Rob felpattintotta a doboz fedelét, de amit láttam, nem egészen az volt, amire számítottam. Eddigi döbbenetemet is felülmúló érzés tört fel bennem. Ha lehet még bambább képet vágtam, mint eddig, és ezt a többiek is észrevették. Hallottam, hogy valaki felnevet, de nem tudtam azzal vesződni, ki lehetett az.

Figyeltem Rob ujjait ahogyan kiveszi az ezüst kulcsot a dobozból, emeli fel egyik kezem, és ejti bele. A kulcsra néztem, majd újra fel, abba a gyönyörű szürkéskék szempárba.

- Nem vagy kíváncsi, hogy mit nyit? – hallottam meg Kellan hangját messzebbről, mint gondoltam. A gondolataim még mindig üvöltöttek, a szívem hangos zakatolásától alig hallottam valamit, minden egy maszlaggá olvadt össze.

Bólintottam, de nem vettem le a szemem Rob arcáról. Mosolygott, de volt benne valami más. Mintha zavarban lenne, kissé esetlenül, és félszegen nézett rám.

- Szerintem mi kimegyünk a konyhába valami kaja után nézni. – Nikki hangja mosolygott, nem kellett ránéznem, hogy tudjam.

- De… - Kellan méltatlankodó hangja egy pillanatra kiszakított gondolataim ködéből.

- Azt mondtam, hogy megyünk. – vágta rá rögtön Nikki. Oldalra néztem, és láttam, hogy mindkét lány kell hozzá, hogy kivonszolják őt a nappaliból.

Robot néztem továbbra is, és a felismerés, hogy ketten maradtunk, visszarángatott a valóságba. Mindketten leültünk a kanapéra, lábaimat magam alá húztam, de a tenyerem még mindig nem zártam össze.

- Amikor az előbb azt mondtam, hogy soha nem akarlak egyedül hagyni, komolyan gondoltam. – kezdeti bizonytalansága eltűnt, végtelen komolysággal és szeretettel nézett rám. – Nem tudtam, hogyan kellene feltennem a kérdést, és talán még túl korai, de te vagy a legjobb barátom, és az a nő, akiért bármit megtennék. Kiskorom óta ismerlek, minden egyes pillanatod a múltadban, ismerem, ahogyan téged is. Ezért…

Egy ideig figyeltem míg beszél, és szavai közben arcomra mosoly ült ki. Tökéletesen tudtam, hogy mit akar kérdezni. Félbeszakíthattam volna félúton, de annyira édesen kereste a szavakat, hogy képtelen lettem volna leállítani. Magam mellé tettem a repülőjegyeket, a kulcsra szorosan rázártam a tenyerem.

Mielőtt befejezhette volna mutatóujjammal elhallgattattam.

- Rob! – összezárta száját és rám nézett. A nyakába borultam, kezeimmel szorosan átfontam a nyakát. Mélyen beszívtam bódító illatát, éreztem, hogy az ő kezei is lassan megtalálnak engem. A füléhez hajoltam, és halkan, suttogva beszéltem hozzá. – Szívesen hozzád költözöm.

Hallottam, hogy kifújja az eddig bent tartott levegőt. A szívem vad iramban kezdett odabent dobogni, a lelkem mintha felszabadult volna. Soha ekkora öröm nem járta át a testem, mint abban a pillanatban. Szemeimet összeszorítva küzdöttem a könnyeim ellen, ma már sokadjára.

- Istenem, annyira szeretlek. – elhúzódott tőlem mikor ezt mondta, szemei lesiklottak ajkamra, mire elmosolyodtam.

Nagyon lassan hajoltam hozzá közelebb, nem akartam semmit sem elkapkodni. Arra gondoltam, ami körbevett minket, és ami az elmúlt egy órában történt velem. Az életem, az a mély gödör, amiben eddig feküdtem, eltűnt, a felszínen voltam, a fellegekben, és tudtam, ezt csak neki köszönhetem.

Még utoljára összekapcsolódott a tekintetünk, majd behunytam a szemem, és vártam, hogy elérjen. Ajkai nekem végtelenül hosszúnak tűnő idő alatt ért el engem. Mézédes ajkai először gyengédes súrolták az enyémet. Mire meggondolhattam volna magam érte kaptam, és szorosan magamhoz húztam. Végigsimítottam először felső, majd alsó ajkán, csak utána tört magának utat a nyelvem. Megremegtem mikor ujjai kissé megmozdultak rajtam. Ajkaink ütemesen mozogtak egyszerre, mintha soha nem ment volna el, mintha egy pillanatot sem töltöttünk volna külön.

Percegik becézgettük egymást, a vérem egészen felforrt, minden pillanattal egyre jobban pezsgett bennem. Hallottam, hogy a kulcs koppan a földön, ahogyan a papír suhogását is hallottam. Az ölébe tornásztam magam, de egy pillanatra sem voltam hajlandó elengedni őt. Még szorosabban tartott, mint eddig bármikor. Csak néha szakadtunk el, hogy egymásra nézhessünk.

Életemben nem szerettem még ennyire soha senkit. A legjobb barátomnak hitt ember lett a szerelmem, a személy, aki a levegőt jelentette számomra ebben a világban.

- Happy end! – kiáltotta egy ismerős hang.

Rob ajkai eltávolodtak az enyémektől, de arcunk továbbra is közel maradt a másikéhoz. Megfordult a kanapén, fordítva engem is, így láthattuk őket, ahogyan az ajtóban állnak, egymásba kapaszkodva, mosollyal az arcukon, minket figyelve.

Egy pillanatra összenéztem Robbal, majd felnevettem.

A boldogság furcsa dolog. Egy olyan világban, mint amilyenben mi élünk, kincsnek számít, ha csak egy kicsit is meglelünk belőle. Ott várhat ránk az utca végén, talán mérföldeket kell majd utaznunk, de valahol kint vár ránk a személy, akiért bármit képesek lennénk megtenni, aki megtanít minket szeretni, akiért képesek leszünk szeretni.

Talán egy barátban leljük meg, talán egy idegenben, de a gondolat, hogy ott van valahol kint a világban és ránk vár…

… ezért érdemes élni!

Sziasztok!

Mint látjátok, véget ért a történet, DE mielőtt mindenki elszomorodna, szeretném megemlíteni, hogy a történet Rob szemszögéből is meg fog íródni. Jó, tudom, nem nagy dolog, de legalább még egy kis ideig olvashatjuk, nem igaz? Bár a kis agyszüleményemnek így is befejeződik.

Köszönöm szépen mindenki támogatását, a 46 rendszeres olvasót, és azt a sok hozzászólást, amit írtatok. Nélkületek nem tudott volna továbbfejlődni a képzeletemben megszületett dolog. Köszönöm, hogy kitartóak voltatok, hogy mindig elolvastátok, amit éppen írtam. Hát... több minden nem jut eszembe, de azt hiszem elég annyi, hogy NAGYON hálás vagyok nektek. :)

A Rob szemszögéből megírt történet ugyan itt lesz olvasható, szóval majd nem is kell messzire mennetek.

Mindenkinek hatalmas puszi!!!!

Milli :)