14.fejezet

14.fejezet – nélküle

/három héttel később/

- dec.7. -

Vannak dolgok, amiket legszívesebben elfelejtenénk, pillanatok, amiket kitörölnénk. A gondolat, hogy bezárhatnánk őket egy dobozba, és a semmibe hajíthatnánk azokat, hívogató. Mint egy kisgyerek az el nem tűnő rémálmot.

Van, amikor képesek vagyunk rá. Képesek vagyunk túljutni, továbblépni. És olyankor az agyunk egyszerűen csak… kitörli. Mintha soha nem lett volna.

Én képtelen voltam erre. Az agyam vastag és erős falakat vont fel, elzárva a külvilágtól, bezárva a világba, amit én teremtettem. A keserűség világába. Minden pillanattal újraéltem, végigjártam az utat, ami idevezetett. Szenvedtem, és bármennyire is fájt beismerni, valahol jól esett. Jól esett a szenvedés, az érzés, ami lassan szedett darabokra, szétcincálva minden porcikám, minden érzelmem. Valahol jól esett. Mert így legalább láttam Őt. Ha csak a gondolataimban is, de láttam őt.

Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Éreztem a fájdalmat, a kegyetlen, igaz fájdalmat, de ott volt bennem a boldogság, hogy legalább ennyit kaptam az élettől. De ott volt bennem az érzés, az üresség érzése. Bármennyire is küzdöttem, hogy egyiket se érezzem, az üresség tátongott bennem a legjobban. Uralta minden érzelmem, minden gondolatom, minden mozdulatom. Ezt akartam a legkevésbé érezni, mégis ez uralkodott fölöttem. És ez volt a legrosszabb mind közül.

Szerettem volna felejteni, érezni valamit, de nem ment. A hatalmas, tátongó lyuk, ami bennem volt, minden nap nőtt, elhatalmasodva felettem. Kínzóbb volt mindennél. Mert nem hagyott felejteni, nem hagyott élni. Mintha szándékosan nőtt volna bennem a seb, a hatalmas kráter. Emlékeztetve minden pillanatra.

Szánalmasan éreztem magam. Mindenki más túllépett volna, elment volna a barátaival és túljutott volna. Én mégsem voltam rá képes. Mert valahol mélyen, legbelül vágytam erre a fájdalomra. És ezzel a gondolattal szánalmasnak éreztem magam. Egy lány a nagyvilágból, aki egy olyan emberről álmodik, aki soha nem lehet az övé. Hülye libának éreztem magam. Mert elhittem magamnak, hogy ez több volt.

A második naptól már nem éreztem magam szánalmasnak. Dühös voltam magamra. Mert hittem valami olyanban, ami valószínűleg nem létezett. Egy olyan férfiba szerettem bele, aki sosem lehet igazán az enyém. Mert mindig lesz egy éne, ami felülkerekedik rajta. Az igazi oldalát csak én ismeretem. És senki nem hinne nekem, ha elmesélném. Egy fantazmagória volt. Az elmúlt egy hét. A képzeletemben élt.

Ezzel a gondolattal ébredtem és aludtam el, éltem a napjaimat. Nem tudom mikor, talán az ötödik, vagy hatodik napon vágtam magam fejbe. Amiért képes voltam hinni a keserű, végtelenül boldogtalan oldalamnak. Tudtam, hogy az elmúlt napokban hazudtam magamnak. Hiszen megváltoztatta az életem. Jobb emberré tett, egy olyan emberré, aki képes volt szeretni. Ő volt a mindenem, az élet, amire mindig is vágytam. A férfi, akinek bármit megtettem volna. És talán ez borított ki a legjobban. Hogy képes voltam elengedni, hagyni, hogy kilépjen a világba, ahol én nem lehetek ott. És hagytam, hogy mást szeressen. Hiába hallottam minden nap a hangját, hiába beszéltünk minden nap két órákat, kevés volt. Látnom kellett őt, tudnom kellett, hogy minden rendben van vele. Szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem láthattam őt. Minden beszélgetés alatt magam elé képzeltem az arcát, a testét, a pillantását. De minden nappal egyre halványabban emlékeztem. Legalábbis nekem úgy tűnt.

Gyűlöltem magam. Az érzéseimet, a gondolataimat. Mindent, ami tőlem vagy belőlem származott.

De az üresség soha nem tűnt el. Mindig ott volt, árnyékként ölelte körbe a napjaim.

- Oké, megígérem. – mondtam mosolyogva, szorosan tartva a kis készüléket a kezemben.

- De komolyan ígérd meg, ne csak úgy, ahogyan szoktad! – a komoly, mégis mosolygó hang a vonal túlsó felén most még édesebben hangzott, mint amúgy minden pillanatban.

- Rob, komolyan megígérem, elhiszed végre? – a szokásos feszültség kezdett belém visszatérni, de még tartottam magam.

- Jól van. – sóhajtott, mintha ő is idegesebb lett volna. – Már csak pár nap, és minden rendben lesz.

- De karácsonyra hazajössz, ugye? – már tudtam a választ, de még egyszer hallanom kellett.

- Remélem. – nos ez a válasz nem úgy hangzott, mint az előző napokban.

Levegő után kaptam, alig hallhatóan. Nem akartam kiborítani, vagy inkább magamat kiborítani. A pulzusom már így is az egekben volt, de most a szívem még gyorsabban kezdett el verni. Nekidőltem a konyhapultnak, szabad kezemet a számhoz emeltem és harapdálni kezdtem az ujjaim.

- Ezt most nem egészen értem. – halkan beszéltem, közben minden erőmmel azon voltam, nehogy hisztériába kezdjek, és a három hét ebben a pár percben törjön fel belőlem.

- Két nap múlva indulunk Japánba, utána pedig egy európai útra megyünk, hogy a filmet promózzuk.

Vártam. Semmi nem hallatszott a vonal túlsó feléről, talán egy nagyon halk zörrenés. Még a légzését is alig hallottam, és ez nyugtalanító volt. Nagyot haraptam az ujjamba, szemeimet szorosan összezártam, és próbáltam nem túl hangosan kapkodni levegő után.

- Kris, ott vagy? – aggódó hang.

- Igen, csak… meglepődtem. – lecsaptam kezem a konyhapultra, ami nem segített.

- Tudom, de kicsim… Ígérem, sietek, én leszek az első, aki kiszáll a gépből, és sietek hozzád. Mindenképpen veled töltöm a karácsonyt, ebben biztos lehetsz.

- Jó. – ennyit mondtam, mert ennyire voltam képes.

Ha jobban visszagondolok erre a beszélgetésre, lehet, hogy jobb lett volna, ha megértőbb vagyok. De nem telt tőlem több. Már így is a padlón voltam, nem éreztem magam önmagamnak, legszívesebben felrobbantam volna attól a feszültégtől, ami bennem volt. Minden nap egyre közelebb kerültem a végső kiboruláshoz, szinte éreztem, hogy a fejem felett egy hatalmas piros felkiáltójel villog, ami jelzi mennyi időm van még.

Most mégis sikerült mély levegőt vennem, és magamban magamra parancsoltam. Hiszen nem lehet olyan vészes az a maradék idő, nem? De titkon tudtam, hogy az a pár hét karácsonyig vészesen hosszúra fog nyúlni, és bármennyire is küzdöttem a kis gonosz hanggal a fejemben, nem tudtam legyőzni azt. Egyre hangosabban és biztatóbban kiabált nekem. Rob nem fog ideérni, és egyedül maradok!

Nem! Nem hagyhattam, hogy legyőzzön énemnek rosszabbik fele. Bíznom kellett Robban. Ha eddig kibírtam, kibírom addig is. És tudtam, menni fog.

A háttérben hangokat hallottam, az egyiket mintha fel is ismertem volna. Tudtam, hogy idő van.

- Mennem kell. – Rob hangja szomorú volt, mint ilyenkor mindig. Magam elé képzeltem bánatos arcát, és a késztetést, hogy odarepüljek, bárhol is legye az az oda, legyűrtem.

- Rendben. – nem tudtam mit kellene mondanom. Telefonbeszélgetéseink alatt már igazán megtanulhattam volna elköszönni, de mint mindig, most sem sikerült.

- Felhívlak holnap, hátha megtudok valamit. Addig is foglald el magad valamivel, és kérlek szépen, ne szomorkodj. Tudod, hogy nem szeretem a bús oldalad.

Megforgattam a szemem, de azért válaszoltam.

- Azt hittem úgy szeretsz, amilyen vagyok. – most először mosolyogtam, de most jól esett.

- Buta. – hallottam, hogy Rob is felenged valamennyivel, így boldogabban tudtam letenni a telefont.

Amint hallottam a jellegzetes pittyegő hangot, a komorság újra körbeölelt, mintha csak arra várt volna, hogy letegyem a telefont. A magány érzése újra rám tört. Egyedül éreztem magam ebben a házban, bármennyire is ismertem minden zegét-zugát. Valahogy mindig eszembe jutott valami, ami rá emlékeztetett, és ez nem segített könnyebbé tenni a hétköznapjaim.

Körbenéztem az üres konyhában. Csak egy pillanatra engedtem meg magamnak, hogy odaképzeljem a fiúkat, amint nevetve, püfölve egymást esnek neki a vacsorának. Magamban elmosolyodtam. Körbeöleltem magam a kezeimmel, és egy végtelenül hosszú másodpercre behunytam a szemem, de éppen csak annyira, hogy erőt gyűjtsek. Elrugaszkodtam a pulttól és a nappaliba sétáltam. Leültem a kanapéba, pont úgy, ahogyan minden nap szoktam. Kezembe vettem a távirányítót, és bekapcsoltam a TV-t. Az eddig színtelen képernyő életre kelt, emberek futkostak ide-oda.

Pár percig néztem, próbáltam rájönni mi is történik, majd meguntam, és tovább kapcsoltam. Muszáj volt lekötnöm magam valamivel, nem tudtam volna megbirkózni üvöltő, és vegyes gondolataimmal. Egyre jobban utáltam a kis hangot a fejemben, egyre jobban utáltam az erejét, amivel hatott rám. Azzal a hihetetlenül erős érzéssel rontott rám, amikor csak tudott. És már kezdett nagyon elegem lenni belőle. Nem akartam hallani. Szerettem volna egyedül lenni, üres lenni, hogy a gondolataim ne mondjanak semmit.

Mint egy elmebajos, komolyan, gondoltam. Megáll az ész!

Kifújtam a levegőt, eddig felhúzott lábaimat a földre ejtettem. Nem kapcsoltam ki a készüléket, a hangja megnyugtatott. Kisétáltam a nappaliból, úgy mint negyed órája a konyhából és egy újabb szobát kerestem, ahol nyugtom lehet. Lassan sétáltam fel az emeltre, ujjaimmal lassan simítottam végig a korláton, a cseresznyefa minden milliméterét érezni akartam. Azt akartam, hogy valami ideragasszon. Bármilyen lassan is mentem, felértem.

Magányosan álltam meg a folyosón. Egy pillanatig gondolkodtam hova is mehetnék, majd automatikusan odaugrottam az egyik ajtó elé, és lenyomtam a kilincset. A vendégszoba olyan állapotban volt, mint minden átlagos napon. Személytelen volt az egész, sehol egy személyes holmi. Ezen felnevettem.

Mégis kinek lehetnének is a cuccai?

Dühösen fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és magamban leszidtam magam, amiért a gondolataim újra erre kanyarodtak. Unaloműzésnek végigsétáltam a szobában, megkerültem az ágyat, a kanapé előtt egy pillanatra megálltam, de onnan is tovább mentem. Egy ideig elidőztem az ablak előtt, ami az utcára nézett ki, de innen is tovább álltam. Hangtalanul léptem vissza a folyosóra, és csuktam be magam mögött az ajtót. Ujjaimat tördelve haladtam a nyitott dolgozószoba felé. Inkább mondtam volna egy pihenő szobának, mint dolgozónak. Egy kondi gép állt a sarokban, két fotel ami az ablak felé nézett, egy könyvespolc, és pár virág.

Egy röpke másodpercre elmosolyodtam, mikor bekúszott elém Kellan gyermeki mosolya a gép hallatán. De meg kellett ráznom a fejem.

Hihetetlen voltam! Két percet sem bírtam ki a gondolataik nélkül.

Hát ennyire az életem része lett volna? Ennyire beitták volna magukat a hétköznapjaimba? Hogyan változtathatja meg az ember életét egy hét? Hogyan történhet, hogy az eddigi nyugalmas, kissé unalmas hétköznapjaimat felváltsa valami más, valami egészen új? És miért vagyok képtelen az óta az egy hét óta úgy élni, mint korábban?

Kérdések ezrei lepték el egy pillanat alatt eddig üres agyam. Fejembe belenyilallt a fájdalom a hirtelen jött gondolatok miatt. Ujjaimat a halántékomhoz szorítottam, ahogyan a szemeimet is behunytam.

- Gratulálok, Kristen! – morogtam magam elé. – Sikeresen elbasztad a mai napodat is!

Nem hagyhattam, hogy leterítsen egy idióta, és valószínűleg fölösleges gondolatmenet, így 180 fokos fordulatot vettem és visszasétáltam a lépcső felé. De a helyett, hogy lementem volna, ahol valószínűleg nyugodtabb lehettem volna, a szobámba nyitottam be. Ügyet sem vetve a bútorokra, lerogytam az ágyamra, és végignyúltam rajta. A plafont kezdtem bámulni.

És magamban újra felnevettem.

Szokásos szerdai program. Vagyis szokásos hétköznapi program.

Morogva hunytam be a szemem.

***

A zajra riadtam fel, ami lentről szűrődött fel. Ziháltam, és éreztem a nedvességet, ami a homlokom két oldalán csordogált a nyakam felé. Nagyokat pislogva ültem fel. A szobámban sötét volt, csak a hold fénye világított be, de az is elég gyéren. Ruhában voltam, és pont ugyan abban a pózban, mint mielőtt elaludtam volna. Az órára néztem. Majdnem négy órán át aludtam.

Titkon büszke voltam magamra, mert így megúsztam egy újabb napot. Ez mosolyt csalt az arcomra, bár nem derített fel. Felálltam, közben próbáltam rájönni mi lehet az a hang, mit hallok. Azonban mielőtt lementem volna, a fürdő felé vettem az irányt. Hideg vizet engedtem, egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy a tükörbe nézzek, majd a vízsugár fölé hajoltam.

A hideg jól esett, lehűtött, és valamennyire éberebb lettem. Az agyam életre kelt. Az érzés, a jól megszokott érzés lassan sújtott le rám, ahogyan a gondolat is, hogy ma ismét egyedül megyek el aludni. Két kézzel kellett kapaszkodnom a csapba, hogy ne dőljek el. Szédültem, az agyam tombolt odabent, tiltakozott a rám törő érzelmektől.

Nem tudom hogyan, vagy miért engedtem meg magamnak, de éreztem, elgyengülök. A tükörképemet bámultam, mikor a szemeim elhomályosultak. Idegenként néztem farkasszemet önmagammal, a lánnyal, akinek a szeme könnybe lábat. Éreztem, hogy megmozdul a szám, ahogyan remegni kezd. Összeszorítottam a szeme és szám, mielőtt a nyögés, ami egyre csak nyomult felfelé a torkomon, feltörhetett volna.

Hatalmasat nyeltem, de valami hangot így is kiadtam.

Nem tehetem ezt, nem tehetem ezt magammal! Magamra parancsoltam, a hangot, ami a fejemben most tombolt elnyomtam, és egy sötét, kis zugba zártam. A kezeim remegése egy pillanat alatt alább hagyott, ahogyan a szemeim is száradni kezdtek.

Újra kinyitottam a szemem, és bólintottam a tükörképemnek.

- Képes vagy rá! – suttogtam magamnak.

Egyenesen kivágódtam a fürdőszoba ajtón, úgy menekültem saját magam elől. Sietve mentem le a lépcsőn, közben ügyetlenül felfogtam a hajam egy lófarokba. A hangok, amik eddig ismeretlenek és érthetetlenek voltak, értelmet kaptak. A Tv üvöltött, pont úgy, hogyan hagytam. Felismertem az egyik kedvenc sorozatom főcímdalát, és ennek örültem. Dúdolni kezdtem.

Beléptem a nappaliba, és a lábam a földbe gyökerezett. Anya ideges tekintettel meredt rám, kezeit csípőre vágva meredt rám. Elkaptam róla a szemem, de azon nyomban megakadt a nappali látványán. Mintha hurrikán söpört volna végig, az újságjaim a földön, a kanapé párnái szintúgy.

Kérdőn pillantottam fel, enyhe dühvel.

- Az ablak nyitva volt, mikor jöttem, nyilván a szél volt. – magyarázta, mintha gondolatolvasó lett volna. Lehajolt az egyikért, de az én kezemben addigra már egy kisebb kupac gyűlt össze.

- És a párnák? – kérdeztem, miközben kivettem a kezeiből azt a pár újságot ,amit szorongatott és ledobtam az egyik sarokba. Szemem sarkából láttam csak, hogy felveszi az egyik párnát, és a helyére teszi, majd kényelmesen leül a szemben lévő fotelba.

Persze, minek is kérdezd meg, hogy szabad e, morogtam magamban.

- Ja az én voltam. – vonta meg a vállát, mire hitetlenkedve pillantottam fel rá. Kiegyenesedtem és rámeredtem. – Nem találtam a távirányítót.

- Itt van az orrod előtt, anya. – majdnem kiáltottam, de tudtam, annyit nem ér meg. Így csak sóhajtva meglóbáltam előtte, és kinyomtam a Tv-t. – Kérsz valamit?

- Nem, csak beugrottam, hogy megnézzem jól vagy e.

A szemébe néztem. Az utóbbi három hétben elég sokszor nézett csak úgy be hozzám, amit sehova sem tudtam tenni. És azt hiszem ebben az egy hétben jobban megismertük egymást, mint eddig bármikor.

- És mi a valódi ok? - kérdeztem, enyhén felvont szemöldökkel. Leültem vele szemben, közben megpróbáltam rájönni, mi olyan furcsa ebben az egész helyzetben.

- Hát ne tudom, hogy mennyire fogsz tőle kiborulni, de apáddal azt tervezzük, hogy karácsonykor elutazunk Párizsba. - vallotta be halkan, közben egyik kezét a térdemre csúsztatta.

Nem tudom melyik ténytől vert ki jobban a víz. Attól, hogy anya és apa valahova tényleg együtt mennek, vagy attól, hogy a karácsonyt egyedül kell majd töltenem.

Ahogyan azt sem tudtam volna megmondani, meddig ültünk ebben a döbbent és hideg csendben.

A gondolataim, amik eddig szunnyadtak, most szépen, lassan életre keltek, és a magány érzése lassan rám tört. Mélyet lélegeztem miközben hátradőltem, így anya keze lehullott a lábamról. A szemeit néztem, amik bűnbánóvá váltak.

Aztán észhez tértem. Anya azért félt, hogy én mit szólok. Hogy mit szólok ahhoz, hogy egyedül kell lennem. Ennél is magányosabban. Az önzőség bűne a nyakamba borult, a három hét, amit eddig valahogy magam mögött tudtam, értelmet nyert. Semmi másból nem állt ez a három hetem, mint a magányból, amit néha anya vagy apa megtörtek, néha még a bátyám is. Végtelenül önzőnek éreztem magam, egy dögnek, ha úgy jobban tetszett. Képes lette volna az egész családot magammal rántani.

Rendben van, semmi baj. - rámosolyogtam.

Láttam a szemeiben felcsillanni a megkönnyebbülés. Visszamosolygott rám, majd az órájára pillantott.

- Biztos, hogy nem baj, hogy mi…? - kérdezte, de mielőtt befejezhette volna közbevágtam.

- Tényleg, komolyan, nem lesz baj. - megszorítottam kezét, miközben mindketten felálltunk.

Az ajtóhoz sétáltunk, ahol még egyszer utoljára megölelt. Becsuktam utána az ajtót. Hallottam, hogy kattan a zár, ezzel egyidejűleg valami mély kiszakadt a tüdőmből. Levegőért kaptam, nehogy a magány érzése, amit eddig valahogy visszaszorítottam maga alá terítsen.

Összegyűjtöttem minden erőm, mikor felsétáltam az emeltre. Lassan kapcsolgattam le magam mögött a villanyokat, a sötét éjszakát a nyakamba borítva. Odafent halkan csuktam be magam mögött a fürdőszoba ajtót, és ugyan olyan csendesen vettem le a ruháimat. Hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen, bedugtam a fejem a vízsugár alá. A hajam a szemembe lógott.

Összegömbölyödtem a zuhanykabinban, szorosan összefontam a kezeimet a lábaimon.

Egy magányos karácsony, futott át az agyamon.

- dec. 23. -

Valahonnan hangokat hallottam. Suttogások voltak. Gyorsak, de halkak. Egészen biztos voltam benne, hogy hallom őket.

Felnyitottam a szemem, a szoba képe lassan bekúszott a szemeim elé. Semmilyen fényforrás nem volt, csak a piros számok, amik egyenesen az arcomba világítottak.

23:54

Leolvastam az időt, és hangosan felsóhajtottam. Egy újabb álom, ami nem hagy nyugodni. De mikor megpróbáltam visszagondolni semmi nem jutott az eszembe. Hogy mi volt, ki volt benne, vagy esetleg valóban álmodtam e?

Kinyújtottam a kezem, és tapogatózva megtaláltam a villanykapcsolót. A fény, ami hirtelen világított a szemembe kellemetlen volt. Párszor felnyögtem, mikor megpróbáltam a takarót a szemem elé kapni.

Mekkora egy hülye vagyok!

A hátamra fordultam, egyik kezem a homlokomra simítottam. Mielőtt újra gondolkodni kezdtem volna, a hangok amiket hallottam ismét felerősödtek.

Ijedten ültem fel az ágyamban. Akkor nem álmodtam?

Ezer meg ezer kép pergett le a szemeim előtt. Elképzeltem minden lehetséges menekülő útvonalat, de az egyetlen lehetséges, és amiben nem törhetem ki a nyakam, az a lépcső volt. A hangok egyre sűrűbbek lettek, néha hangosabban. Egészen biztosan emberi volt, és egészen biztosan az én nappalim felől jött. Az ajtóm résnyire nyitva volt, és így pont kiláthattam a lépcső felé.

Odalentről fény szűrődött fel. Egészen kevés, és egészen gyér, de biztos voltam benne, hogy látom.

Összegyűjtöttem minden erőm, és minden tudásom az ilyen esetekről. balszerencsémre még a mobilom is lent volt, így a rendőrség hívását is kiiktattam a tervemből. Nesztelenül csúsztattam ki a lábaim az ágyból. Nem bújtam bele a papucsomba, még csak véletlenül sem akartam zajt csapni. Az ágy megnyikordult alattam.

Összeszorítottam a szemem és a szám, de a lenti hangok nem haltak el. Csak remélni tudtam, hogy nem hallottak meg.

Felálltam, és az ajtóhoz léptem. Kinéztem rajta, de mielőtt kitártam volna azt, a kezembe fogtam egy baseball ütőt, ami a komódom mellett pihent. A gondolat, hogy Rob leszólta, most valamennyire felvillanyozott. Szorosan fontam össze körülötte az ujjaim.

Magamban elszámoltam háromig, és kitártam az ajtót. Magamhoz képest hangtalanul lépkedtem lefelé a lépcsőn. Mikor leértem semmit nem láttam, csak a kiszűrődő piros és halvány sárga fényeket. Nem törődtem a gondolattal, hogy nekem ilyen lámpáim nincsenek, valahogy nem e körül járt az agyam. Csak arra tudtam gondolni, hogy kijussak innen és elérjem a telefonom.

A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy a fát szorító ujjaim izzadnak, ahogyan a lábaim remegését is. A félelem egészen gyorsan vette át az irányítást a testem felett.

Mielőtt meggondolhattam volna mit is teszek, beléptem a nappaliba. 

Sziasztok!

Nos ki tudja már mennyi kihagyás, de újra életre kelt a blog.

A fejezetről annyit, hogy tudom, hogy kicsit unalmas lett, vagy nem igazán történt semmi, de úgy éreztem ennek ilyennek kell lennie. Azt akartam hangsúlyozni, hogy Kristen mennyire egyedül van, hogy milyen magányos. Azzal, hogy konkrétan semmi nem történt, hogy nem beszélt senkivel, szerintem a legjobban tudta átadni mennyire üres is az élete. Ne tudom nektek mennyire tetszett, de szerintem ennek így kellett történnie.

Remélem azért elnyerte a tetszésetek. :)

A kis "versennyel" kapcsolatban annyit, hogy tényleg számítok rátok. Persze én is gondolkodom, hogy milyen új történetet hozhatnék, de jelenleg semmi nem jut eszembe, és tudom, hogy a ti fejetekben sokkal több ilyen gondolat kering. Azt írjátok le, amit szívesen olvasnátok, amilyen történet még nem volt.

Köszönöm a figyelmet, és hogy olvastatok!

Puszi: Milli