9.fejezet

9.fejezet – vége

/péntek/

-          Kris –

Hangokat hallottam. Halkan szűrődtek be az elmémbe, először halkan, maszlagként terjengve a fejemben, majd szép lassan értelmet nyertek. Két erős, mély hang zengte be a fejem, hangjuk ismeretlenből váltott a megszokott, ismerős hangokká.

Az agyam is ekkor térhetett magához. Szemeim előtt megjelent a nappalim, a bútorok némán álltak megszokott helyükön. Felkecmeregtem a kanapéból és körbenéztem. Egyedül voltam, csak a folyosóról beszűrődő fény volt az egyetlen fényforrás. A függönyök még mindig összehúzva. Megpróbáltam felállni, de lábaim gyengék voltak, tiltakoztak súlyom ellen, és vadul remegtek. Kezembe temettem az arcom, gyorsan szedtem a levegőt.

Nem tudtam volna megmagyarázni mit is éreztem abban a pillanatban. Mintha elvesztem volna, a világ magával húzott volna, és én egyedül és védtelenül keringtem volna a sötétségben. Próbáltam nem tudomást venni a mellkasomról, ami annyira szúrt, amitől éjszaka oly sokszor felkeltem. Éreztem szívem dobogását, lassan, egyenletesen vert bordáim között. Mindent túl tisztán érzékeltem.

És a hangokat is túl jól hallottam. A csendes, halk párbeszédből, erőssé és feszültté vált. Bármennyire nem akartam hallani, meghallottam.

- Rob, nem érdekel. Nem nekem kell magyarázkodnod. – Kellan hangját hallottam meg először.

- De nem érted! – a válasz szinte azonnal jött, erősen, kétségbeesetten.

A hangra szinte minden érzékszervem válaszolt. Ha lehet még jobban éreztem mindent, a fájdalom kitűnt a többi közül. Összehúzódtam egy pillanatra, önkéntelenül rezzentem össze, a levegő kiszökött a tüdőmből. Hagytam, hogy egy pillanatra maga alá temessen a fájdalom lavinája. A mellkasom majd’ szétdurrant, a szívem mintha ezer darabban feküdt volna valahol a legmélyén.

Mégis erőt vettem magamon és felálltam. Küzdöttem a remegés ellen, szinte fizikai fájdalom volt lépnem. Nem akartam a konyha felé mennem, nem akartam hallani semmit, látni meg főleg nem. De valami megmagyarázhatatlan arra vonzott. Mazochistának éreztem magam, amiért képes voltam tényleg arra menni. Minden egyes lépéssel egyre jobban fájt, egyre jobban kínzott. De muszáj volt arra mennem.

- Kellan, hallgass már végig, kérlek… - erős csapást éreztem a mellkasomban, de nem álltam meg. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, kezeimmel megkapaszkodtam az ajtóban.

- Ne nekem akard megmagyarázni, vagy kimagyarázni magad. Akinek tartozol, az Kristen. – egy újabb csapás, újabb lökéshullám. A lábaim végtelen lassúsággal közeledtek célom felé, és én hatalmas elszántsággal küzdöttem magam a konyha felé.

Az ajtóban megálltam, a lélegzetem kihagyott egyet. Megszédültem, de talpon maradtam. Hagytam, hogy az érzelmeim, amiket egész este sikeresen nyomtam el magamban, most felülkerekedjenek. De még most sem tudtam volna megmondani pontosan mit érzek.

Rob nekem háttal állt, csak a háta puszta látványától gyengébbnek éreztem magam. Legszívesebben elrohantam volna, de úgy éreztem lábaim a földbe gyökereztek. Kellan megpillantott.

- Tudom. És meg is fogom neki magyarázni. – mondta halkan, de tisztán érthetően. Az agyam erősen tiltakozott a szavak ellen. Nem akartam, hogy megmagyarázza nekem, nem akartam, hogy akár csak a közelemben legyen.

- Az jó. Mert mögötted áll. – Kellan felém bökött.

Rob egy pillanat műve alatt fordult felém, szemünk találkozott. És én akkor törtem össze véglegesen. Képtelen voltam belenézni azokba a tiszta szemekbe, az arcára nézni. A látvány félelmetes dolgokat művelt velem. Elveszettnek éreztem magam. Tiltakoztam ellene.

Megráztam a fejem és hátat fordítottam, mielőtt összeeshettem volna.

- Kristen! – hangja átszelte a köztünk lévő távolságot, eljutott hozzám, és maga alá temetett. Éreztem, hogy megremegek, elvesztettem az egyensúlyom, kezeimmel a fal felé kaptam, úgy lépkedtem a lépcső felé. Menekülni akartam, minél messzebb lenni innen, és nem visszafordulni. – Kérlek állj már meg!

Megráztam a fejem, úgy éreztem magam, mint egy tébolyodott. Nem hallottam a gondolatim, a szívem mintha nem is vert volna.

- Kris! – elkapta a csuklómat, és maga felé fordított. Összerezzentem az érintéstől, minden szervem erősen tiltakozott.  Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy lásson, hogy észrevegye mennyire fájt. A vállam ugrott egyet, ahogyan a mellkasom is. Ne, csak ne most! Erősen koncentráltam, de a könnyeim lassan utat engedtek maguknak.

- Eressz el. – szipogtam halkan.

- Miért vagy úgy kiborulva? – kérdezte, amitől ha lehet még rosszabbul éreztem magam. Most először éreztem emberi érzelmet. Ez annyira Robos kérdés volt. Hihetetlennek tartottam ezeket a szavakat, alig fogtam fel őket. Felnéztem gyilkos pillantást lövelltem felé, szemeimet elárasztották a könnyek.

- Hú, nem is tudom! – forgattam meg a szemem, de ő ezt nem láthatta. Reszketett a hangom, ahogyan én magam is.

- Kris!

- Nekem csak ne Krissezz itt! – sziszegtem felé, és felnéztem rá. Azt akartam, hogy ebből a pillantásból tudja meg min mentem keresztül, hogy felszúrja ez a pillantás, kísértse álmaiban, és megkeserítse az életét. Azt hiszem sikerült volna, ha nem sírom el magam.

 – De hiszen…

- Mi? De hiszen mi? – kiabáltam rá. Azt hiszem elpattanhatott valami az

agyamban, nem éreztem tudatában magam, hogy mit is csinálok éppen. A szavak akaratlanul törtek fel belőlem.

Ordítani, üvölteni akartam, kaparni őt, tépni és szaggatni, azt akartam, hogy annyira fájjon neki, mint amennyire nekem fáj.

- De hiszen te mondtad, hogy azzal feküdhetek le, akivel akarok. Hogy éljem az életem, és találjak párra. – megdöbbenve hallgattam a szavakat, amik egykor az én számat hagyták el. Abszurdnak tűnt, hogy ezzel az érvvel áll elém, mégis annyira valóságos volt.

Nem kaptam levegőt, rosszul éreztem magam a kis térben, zavart, hogy keze még mindig engem fog. Éreztem szívem vad zakatolását, agyam halk, csendes gondolatait, amik lassan emésztettek fel. És azt a hihetetlen érzést, ami már két napja kínzott és gyötört.

- Igen, de az az előtt volt, hogy… - kiáltottam rá újból, de elhallgattam, mielőtt olyat mondtam volna, amit megbántam volna. Nem akartam, hogy megtudja hogyan érzek. Szabad kezem a szám elé kaptam, majd kitéptem kezem az övéből. El akartam szaladni, futni innen.

- Hogy? – kérdezett vissza, de eddigre már megfordultam. Megdermedtem a hangjától.

Felé fordultam,  tudtam, hogy szemeim dühösen csillantak. Tudtam, hogy már mindegy. Ennél többet soha nem veszíthettem volna, a szó, ami már két napja az agyamban zakatolt, az érzések, amik két napja a világot jelentették számomra, és a napok, amiket magam mögött tudhattam már mind-mind nem számított.

- Hogy beléd szerettem volna. A francba is, Robert! – ordítottam most már zokogva.

Mindketten egymásra meredtünk, én vadul szedtem a levegőt, nem érdekelt, hogy arcomat ezer könnycsepp lepi és egész testemben remegek. Ő csak állt, némán, értetlenül, és engem nézett. Képtelen voltam akár csak egy másodperccel is többet vele maradni. Hátat fordítottam és felfutottam az emeletre, az egyetlen helyre, ami régen megnyugvást jelentett.

Berobbantam a szobámba, de szinte azonnal ledermedtem. Az ajtó csapódására összerezzentem, de szemeimet nem tudtam levenni az elém táruló látványról.

Az ágyneműm, az én ágyneműm félig lehúzva, a földön heverve volt, az éjjeli lámpám az oldalára dőlve, a párnáim szerte szét a szobában. Levegőért kaptam, éreztem, hogy az oxigén a fejembe jut. Valahogy az éjjeliszekrényig támolyogtam, ahol megkapaszkodtam a szélében és meredtem az ágyra, az ágyamra, a csata és tett színhelyére. Valószínűleg nem fájt volna ennyire, nem szakított volna szét, nem gyötört volna annyira mindenem, ha nem jövök ide fel, és nem látom ezt.

De most, hogy itt álltam, képtelen voltam fenntartani a látszatot, képtelen voltam tartani magam, magamban hagyni mindent. Özönvízként temetett alá az érzelem-áradat, szinte megfulladtam a sok érzelemtől. Úgy éreztem nem tudok a felszínre jönni, levegőért kaptam, de csak a kín tódult be a számba.

Talán még soha nem voltam ennyire dühös és elhagyott. Tudtam, hogyan kellene viselkednem, mit kellene tennem, de az agyamat valami egészen nagyobb valami vette át. A szoba látványától az agyamat vörös köd lepte el, a testem vadabbul remegett, a könnyeim gyorsabban csordultak le az arcomon.

Dühödt álltatként pattantam fel a földről. A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az ágynál állok, és letépem az ágyneműt, majd kivágom az ablakon. Zokogva kaptam fel minden ágyneműt, ami kezem ügyébe került, és dobtam ki a kitárt ablakon. Lerogytam az ágyra, arcomat a kezeimbe temettem, és sírtam. A tudtat, hogy én tehettem erről az egészről, még jobban bosszantott. A helyes döntés az lett volna, ha lemegyek, és elbeszélgetek vele, de erre a lépésre képtelen voltam. Már mindegynek tartottam minden szót. A szavaknak már nem volt értelme, ha Robról és rólam volt szó. Már semminek nem volt értelme.

Bármennyire is próbáltam nem tudomást venni remegésemről, vagy a gondolatról, hogy bosszút kellene állnom, nem sikerült. Rosszul voltam a gondolattól, hogy az unokatestvérem, és az a férfi, akit legjobb barátomnak hittem, és valami furcsa módon szerelmemnek éreztem, ebben az ágyban, az én ágyamban ölelkeztek és csókolgatták egymást. Kirázott a hideg a gondolattól, a hideg végigfutott a hátamon.

Őrültként álltam fel az ágyamból. Mellkasom fel-le ugrált, tébolyodottnak éreztem magam, egy betegnek, mint aki rémeket lát. Menekültem az ágyból, a még mindig melegágyból, és egészen a falig hátráltam. Szörnyként meredtem a tetthelyre. Akaratlanul téptem ki a fiókokat a szekrényből, nem tudtam mit csinálok, a képek zavarodottan kattogtak a fejemben. Semmit nem éreztem tisztán, minden homályos volt. Ujjaim közé szorítottam Rob ingeit, majd az ablakhoz futottam, és egy hatalmas lendülettel kivágtam őket az őszi hidegbe. Végszóra az eső eleredt odakint, zúdult a hatalmas szürke felhőkből, mintha csak a szemeimet láttam volna.

És jobban éreztem magam. A kő, ami eddig nyomta a szívem, megmozdult. Tudtam, hogy túl tudom élni, és felbuzdultam. Éreztem, hogy arcomra őrült mosoly fagy. A komódhoz ugrottam, és felkaptam a többi inget. Az illatát kitöröltem a fejemből, képes voltam elnyomni. Újra dobtam, majd újra a szekrényhez ugrottam. A farmerek durva anyaga súrolta kezemet, miközben kihajítottam az ablakon.

Hallottam az ajtó csapódását, szinte elképzeltem, hogyan fúródik a kilincs a falba. De nem érdekelt. Újra a komódnál álltam, a zoknik és boxerek a kezembe akadtak.

- Megmondanád mit művelsz? – a hang, amitől egy pillanatra majdnem elhánytam magam nem ért annyira fájdalmasan, mint vártam.

- Persze. – felé fordultam, kezeim az oldalam mellett lógtak, ujjaim között a textíliákkal. Rob arca döbbenetet és dühöt sugárzott, vállai fel-le emelkedtek. – Úgy döntöttem el kell menned.

Az ablakhoz léptem, nem törődve még döbbentebb arcával. Kész voltam a dobásra, és az érzésre ami utána következett volna, de egy meleg és erős kéz a csuklómra fonódott.

- És pont a szakadó esőbe, a kertbe kell őket dobálnod?

Elléptem mellőle, szemeimet az övébe szegeztem. Már nem éreztem magam rosszul, már képes voltam ránézni, egy légtérben lenni vele. És büszke voltam magamra. Vad mosolyt villantottam rá, mire arca egészen elváltozott.

- Igazad van. Talán a főútra kellett volna őket kidobnom. – vontam vállat, és mielőtt levegőért kaphatott volna, kirohantam a szobából, le a földszintre, kezemben a ruhákkal.

Elfutottam Kellan mellett, nem érdekelt milyen fejet vághat. Csak arra tudtam gondolni, hogy a dobás után jobban leszek. A vörös köd egyre megszokottabban vette át az uralmat a testem felett, a szemeimből eltűntek a könnyek, csak a kilincset láttam magam előtt. És már nem éreztem magam gyengének, tudtam, hogy van erőm, nem remegtem, és erős voltam.

Feltéptem a kilincset, az ajtó kitárult. Odakint még jobban zuhogott az eső, senki nem volt az utcán, csak néhány autó haladt el. Nem volt időm gondolkodni, Rob tiltakozó és felháborodott hangja a nyomomban volt. Kiszaladtam a keskeny kis járdára, és meglendítettem a kezem. Mielőtt meggondolhattam volna magam, a ruhák szanaszét szálltak a levegőben, majd a földre zuhantak.

Két erős kéz ragadta meg az enyémeket, majd egy rántás és egy dühödt szempárral találtam szemben magam.

- Neked teljesen elment az eszed? – üvöltött rám az a szép, és erős hang. Összerezzentem, de nem voltam benne biztos.

Az eső pillanatok alatt áztatott el minket, nem láttam semmit, csak őt. A hajam szabad vállaimhoz tapadt, a ruháim a bőrömhöz simultak. Egész arcomat víz borította, a számról csepegett a víz, még a leheletem is láttam. Egész testemben remegtem a rám zúduló hideg miatt. És eközben csak arra tudtam gondolni, mennyire szép szemei vannak még így is.

- Igen, talán igen! – kiabáltam én is. Az eső hangja szinte mindent elnyomott.

- Mégis mi a fene ütött beléd? – visszavett hangerejéből, megrökönyödött arccal nézett rám, szemei fájdalmasak voltak.

- Egyszerűen csak… elegem van! – kirántottam magam kezeiből, az eddigi érzés, hogy talán jobban is lehetek, elmúlt. Ugyan olyan pocsékul voltam, és a gondolataim nem segítettek. Összezavarodtam, nem voltam képes rendesen gondolkodni. Hátráltam tőle, kezeimmel vizes hajamba túrtam.

- Beszéljük meg. – hangja esdeklő volt, tenyerével felém nyúlt.

- Nem! – kiáltottam rá.

- Kristen, kérlek…

- Hogy voltál képes erre? – képtelen voltam visszafogni magam, magamban tartani. Egyszerűen… kirobbant belőlem. – Van fogalmad róla, mit érzek? Hogy mennyire fáj!

Kapkodtam a levegőt, leheletem fehér ködként tűnt el arcom elől. Mindketten vadul szedtük a levegőt, egymást bámulva, remegve. Már magam sem tudtam, hogy sírok e, vagy csak szimplán remegek. Legszívesebben világgá futottam volna, vagy minél messzebb innen.

Görcsösen kapaszkodtam az utolsó gondolatba, hogy talán így van rendjén, sikertelenül. Bármennyire is nem szerettem volna így érezni, képtelen voltam ellene tiltakozni. Néztem a szempárt, azt a szempárt, ami már oly sokszor vígasztalt, nevetett meg, és most egészen máshogy éreztem. Tiltakoztam a melegség ellen, ami belülről elárasztott. Tudtam, hogy szeretem, és ezen ha akartam sem tudtam volna változtatni.

- Gyűlöllek, amiért széttéped a szívem, és cserbenhagysz! Gyűlöllek, mert képes voltál megdugni az unokatestvérem! – kiabáltam, ahogyan csak tudtam. – De tudod mit? Nem érdekel, mert bármennyire is fáj, én képes vagyok túllépni rajtad! És ezen az egészen!

Elrohantam mellette, be a házba, el Kellan mellett. Éreztem, hogy meglendül a keze felém, de most őt sem tudta volna megtűrni magam mellett. Felrohantam az emeltre, be a szobámba, és bármennyire is kivoltam a gondolatától, végigdőltem az ágyon, kezeimet magam alá temettem, és egész testemben zokogni kezdtem.

Már nem tudott fájni, már nem tudott érdekelni. Feküdtem, mintha kiégtem volna, minden egyes gondolat nélkül. Nem tudtam arra figyelni, hogy fáj e, mert már nem éreztem. Üresnek éreztem magam, a szavak, amik elhagyták a szám, mintha kikapcsoltak volna belül mindent. Tökéletesen üres voltam.

Odakint már sötétedett, az órára pillantottam. Alig múlt öt, a nap egy pillanat alatt repült el. Hallottam az ajtó nyílását, elgondolkodtam mikor csukhattam be, de minden összefolyt előttem. Elvesztettem az időérzékem.

Éreztem az ágy süppedését, majd egy kezet nedves hátamon. Összerezzentem, a vizes ruha cuppogott rajtam, ahogyan mozdultam. Nem akartam elmenekülni, nem tudtam volna tovább futni. Tudtam, hogy szembe kell néznem vele. És tudtam, hogy most van itt az ideje. Így az oldalamra dőltem, szemeimet rászegtem.

Csurom vizes volt ő is, felsője mellkasára tapadt, ahogyan pár kósza tincs az arcára. Még soha nem láttam őt ennyire összetörtnek, ennyire összedőlve, magába roskadva. De nem tudtam sajnálni. Engem nézett, szemeiben ismeretlen érzelem ült.

- Szeretném megmagyarázni.

- Mégis miért? – hangom fáradt volt, teljesen üres, és ijesztő. – Hogy én is az a nő legyek, aki részese a „miért döngettem meg a hátad mögött, a szobádban az unokatestvéred” című nótát? Reméltem ennél több vagyok.

Elmosolyodott, felismertem bágyadt mosolyát.

- Nem, nem ez volt a tervem. – kezével újra hozzám ért, de most nem húzódtam el. Hagytam, hogy a hátamra tegye meleg tenyerét. De nem volt jobb még így sem.

- Hanem?

- Kris, ha azt mondanám nem tettem meg, hinnél nekem? – szemei rémisztően őszinték voltak.

Döbbenten meredtem rá, merő hitetlenséggel a szememben. Átfutott az agyamon, hogy kinevetem, vagy leküldök rá egy hatalmas pofont, de csak felemelkedtem és szembe ültem vele.

- Mit mondtál?

- Sohasem hazudtam neked, sohasem hagytalak cserben. Mindig melletted voltam, akárhányszor csak tudtam. És soha, egyetlen alkalommal sem csaptalak be. Képtelen lennék a szemedbe hazudni, Kris. – megragadta a kezem, miközben beszélt, és a szívére szorította azokat. Úgy éreztem magam, mint egy rossz drámában, aminek én voltam a főszereplője. Most először mosolyodtam el, de szinte azonnal elpárolgott. Kihúztam kezeim, és az ölembe ejtettem őket.

- A lényegre térnél, Robert? – belül fellángolt valami, ideges tehetetlenség érzése volt. Zavart, hogy nem beszélt nyíltan.

- Nem feküdtem le vele.

Azt hiszem a szavak váratlanabbul értek, mint őszinte szemei. Gondolataim fellázadtak a fejemben, csapongtak odabent, ahogyan a szívem is gyorsabban kezdett el verni. Akaratlanul kezdtem el csócsálni a számat, miközben meredtem a szürkéskék szempárba. Soha nem láttam ennyire nyílt, őszinte tekintetet, ezért is zavart annyira amit mondott.

Tiltakoztam a vallomás ellen. Tudtam, hogy hazudik, de már nem fájt. Már nem éreztem semmit. Ezért is volt könnyű felpattanni az ágyról és a szoba legtávolabbi sarkába hátrálnom. Rob nem állt fel, engem nézett, de nem jött utánam. A fejemben káosz uralkodott.

- Hazudsz!

- Kristen, ez az igazság! – felállt az ágyról és felém lépett, de én tiltakozásra emeltem a kezem.

- Nem! Hallottalak titeket! – kiabáltam rá, de szinte azonnal megbántam- Átszelte a köztünk lévő távolságot, de nem ért hozzám. Újból feltört belőlem a sírás, újból elöntött az a temérdek fájdalom és kín. Összezavarodva kezdtem el beszélni. -  Hazaértem, és felmentem az emeltre. Én meg akartam veled beszélni, el akartam neked mondani, de Kellan ott volt, és nem engedett fel. Feljöttem, hallottalak titeket, hallottam Michelle hangját, hallottam a légzéseket. Én… nem emlékszem!

Összezuhantam, a földre estem, kezeimmel átfontam a térdeim, és sírtam. Utoljára tíz évesen viselkedhettem így, de már nem tudtam tovább kontrollálni magam. Nem tudtam küzdeni az érzésekkel, elnyomni őket. Ezt a csatát én vesztettem el.

Rob letérdelt mellém, a fejem mágnesként dőlt vállára. Átölelt engem, mint régen. Az érintése tökéletesen egyezett álombéli emlékeimmel. Nem tudtam volna összeszámolni hányszor nyúlt már így hozzám, hányszor sírhattam a vállán, és hányszor csitított engem így. De ez most egészen más volt. Egészen máshogyan nyúlt hozzám, éreztem a szeretetét, és tudtam nem azért, mert én akarom így. Éreztem magamban a meleg bizsergetést, de most nem tudtam arra koncentrálni.

Csak a zsibbasztó fájdalmat éreztem, ami lassan kúszott fel a lábamtól, egészen a szívemig.

- Itt vagyok Kris! – megnyugtatott a hangja, egyik felem ujjongott kedves csilingelésétől, reménykedett, hogy lehet jobb is, másik felem pedig erősen tiltakozott, és kereste az utat, amivel szabadulhattam volna. – Kérlek hallgass végig.

Bólogattam, pár könnycseppet szétrázva magam körül. Hozzábújtam, kerestem védelmező karjait.

- Tényleg rám mászott, és én tényleg hagytam magam. – összerezzentem, de nem szólaltam meg. Tudnom kellett a történet végét. – Átkozom magam még most is, hogy hagytam, de akkor ez tűnt jónak. Belelendültünk, de mielőtt megtörténhetett volna a te arcodat láttam. Hallottam a hangodat a fejemben, és képtelen voltam megtenni. Főleg nem a te ágyadban, ott, ahol az illatod terjengett. Lelöktem magamról, össze is szólalkoztam vele, és elküldtem. Esküszöm Kristen, elküldtem. Képtelen voltam megtenni!

Felnéztem rá, arcunk közel volt egymáshoz. Néztem a szempárt, ami annyira őszintének tűnt. Már nem tudtam kinek és minek kellene hinnem. Megráztam a fejem, újra és újra.

- Nem hiszel nekem? – mintha csalódottságot hallottam volna hangjában, de nem lehettem benne biztos.

Behunytam a szemem, fejemmel nekidőltem. Éreztem testéből áradó melegséget és ez valamennyire megnyugtatott.

- Nem tudom. – szipogtam.

Lelkem mintha csillapodott volna, az agyam kezdett épeszű módba váltani. Már meg tudtam különböztetni a valóságot, a hamistól. Képes voltam dönteni. És a zsibbadás is csillapodott. Ha nem is volt igaz, de tudtam, hogy innen csak jobb következhet. Bíztam a jövőben mikor felnéztem.

- Nem tudom mit kéne hinnem. Egy egész napon át feküdtem abban a gondolatban, hogy megtetted. Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat. – nem sírtam el magam, kitartóan néztem rá. – Miért kéred, hogy higgyek neked?

Láttam emelkedni a kezét, éreztem, hogy arcomhoz ér. Most először éreztem kellemes érzést, lassan járta át a testem, de biztos érzelem volt.

- Csak bízz bennem.

Ujja megállapodott állam alatt. Egy egészen hosszú másodpercig meredtünk egymás szemébe, és mielőtt gondolatim újra negatív irányt vettek volna, behunytam a szemem.

Akkor és abban a pillanatban bíztam benne. Tudtam, hogy igazat mondd, és soha nem hazudna nekem. Tudtam, hogy nem bántaná meg a lelkem. Minden fájdalmam elszállt, helyét átvette az az ismeretlen érzés, amit csak Rob közelében éreztem. Hagytam, hogy maga alá seperjen, átvegye felettem az irányítást.

Bíztam benne, és hittem neki. nem tudtam volna megmondani miért, vagy hogyan, de így éreztem.

Ajkaim szétnyíltak, és vártam.

Jaaj, nem is hiszem el, hogy befejeztem! Végre itthon vagyok, és szinte azonnal a géphez ültem. és tudjátok mit csináltam ma még? Megnéztem a moziban a... HAJNALHASADÁST! Totálisan tök jó volt, annyira tetszett. Tudtam rajta sírni, főleg az elején, mikor az oltárnál voltak, nevetni, mikor sakkoztak, és rettegni a farkas vs. Cullen harcnál. Én tutira megnézem még egyszer, vagy kétszer!

De most a történetről is. Kiszámoltam, és már csak öt fejezet lesz, aztán belefogok a Rob szemszögbe is. A friss jövő hétre... még nem biztos, nem tudom mi hogyan lesz, úgyhogy... nem tudom. De majd írok ha biztos lesz, ne aggódjatok. De szerintem lesz!

Remélem mindenkinek tetszett a 8 és fél oldalas fejezet! :) Tudom, hogy nem érdemlem meg, de nagyon jól esne néhány komment!

Köszönöm szépen, hogy megint olvastatok! :)

Puszi: Milli :)