Rob szemszög - Prológus

 Egy hét L.A.-ben - Rob

Prológus

/vasárnap/

Az agyam eldobom, komolyan, futott át az agyamon, miközben kezeimmel erősen kilöktem az ajtót és szinte menekültként robbantam ki a szabadba, magam mögött hagyva az egész zűrzavart.

Fellélegeztem, amint új levegőt szívtam be a tüdőmbe. Ezzel egyidejűleg vettem elő a zsebemből az öngyújtómat és egy szál cigit. Remegő kézzel gyújtottam meg a megváltást ígérő kis fehér szálat. Mélyet szívtam bele, és talán, de csak talán egy fokkal jobban éreztem magam.

Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből, és bármennyire is szálltam volna ki, tudtam, hogy nem tehetem. Így beletörődve szívtam bele a kezemben égő szálba. Testem remegése nem hagyott alább, a szívem, ami eddig odabent hangosan és gyorsan vert, mintha nyugodni látszott volna. A gondolataim akaratlanul akartam visszakanyarodni a benti beszélgetésre, és minden erőre szüksége volt, hogy ne hagyjam neki. Még csak egy pillanattal sem akartam többet gondolni a beszélgetésre, ami ennyire felbosszantott, mint szabadott volna.

Nevetséges, röhögtem fel magamban. Pedig már megszokhattam volna, hogy valaki más irányítja az életem, és ezzel együtt, egy szabad, nyugodt percem sem lehetett. Mégis felbosszantott, és egyenesen dühített a bent elhangzott mondatok súlya.

Nem tudom hogyan, vagy mikor, de a telefonom a kezemben volt. Felnyitottam a billentyűzetet, és egy hosszúra nyúló percig meredtem a háttérképemre. A változatosság kedvéért Kristen és én voltunk rajta, összeölelkezve, nevetve. Valamikor az őskorban készülhetett ez a kép, de az agyam mégis tisztán emlékezett minden percére.

Elmosolyodtam, bármennyire is éreztem magam szarul. Kris mosolya az én arcomra is mosolyt csalt. Beléptem az üzenetekbe és pötyögni kezdtem.

Bosszantanak ezek a szemetek. Te jót röhögnél rajtuk. R.

Magam mellé képzeltem zöld szemeit, az arcát, ahogyan pofán röhögi az egész bagázst. Ezzel a gondolattal együtt valami más is felfelé törekedett, és a mosoly, a pillanatnyi jókedve azonnal elszállt, helyébe valami egészen más került. Dühös voltam magamra, és ez az a fajta dühöm volt, amit mindig éreztem, hacsak rá gondoltam. Önzőnek éreztem magam, amiért egyáltalán döntés elé állítottam még négy éve.

A hiányérzete, az a szokásos hiányérzet felerősödött. Vágytam a pillantására, a mosolyára, amivel csak engem ajándékozott meg. Hallani akartam a nevetését, minden szavát, hallani akartam a hangját. Még soha, ilyen erővel nem csapott le rám az érzés, hogy nincs velem.

Levegő után kaptam, pont mikor egy kéz a vállamhoz ért. Összerezzentem, de éppen csak annyira, hogy valamennyire kitisztuljon a fejem.

- Mi van veled, haver? - Kellan dőlt neki a korlátnak, aminek én is támaszkodtam. Lenézett a kezemre, majd fel a szemembe. - Kinek írsz?

Én is lenéztem a kezemben nyugvó készülékre, és csak akkor döbbentem rá, hogy még mindig nem küldtem el az üzenetet. Egy pillanatig még néztem a képernyőt, majd gyorsan lenyomtam a gombot, és a zsebembe süllyesztettem.

- Kristennek. - nem láttam értelmét hazudni. Az utóbbi négy évben Kellan volt az egyetlen barátom, akinek ennyire nyíltan tudtam beszélni a gondolataimról.

És mint vártam, kifújta a levegőt, de nem mondott semmit.

Nem tudom meddig burkolóztunk ebbe a csendbe, de magamban elmormoltam egy köszönömöt, hogy nem zargatta a témát. Így is tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi járhat a fejemben.

- Mi tart vissza? - egyszerű kérdés volt, de tudtam mire érti.

- Ez. - böktem fejemmel a mögöttünk elterülő épületre.

- Csak látogasd meg. Nem veszíthetsz semmit. - bátorítóan rám mosolygott, szemeiben láttam, mennyire komolyan is gondolja, és ez segített.

Az agyam hirtelen életre kelt bennem, a korábbi gondolataim eltűntek, helyét átvette valami egészen abszurd ötlet. A létező összes módot lepörgettem a fejemben, nem tudom melyik énem kerekedhetett felül, de átvette felettem az irányítást.

Elnyomtam a cigit, amibe már egy ideje bele sem szívtam és ellöktem magam a korláttól. Kellan arcán valami furcsa mosoly jelent meg, szemei életre keltek. Már ismertem ezt a nézését, de nem szóltam semmit.

- Szerinted mennyi esély van rá, hogy nem vesztem el az állásom? - kérdeztem majdnem nevetve. Észre sem vettem, de a lábaim a kint várakozó taxik egyike felé vezetett, barátommal a nyomomban.

- Hát… - összeráncolta a homlokát, de azért a vigyor még mindig ott volt a képén. - Elég sok, tekintve, hogy van még egy rész.

- Akkor jó. - mondtam.

Nem gondolkodtam mikor beültem a hozzám legközelebb eső taxiba. Az agyamat valahol a korlátnál hagytam. Nem gondoltam a következményekre, arra, hogy egyáltalán mit csinálok. Ahogyan arra sem, egyáltalán mennyire jó ötlet ez.

Az ablakból még visszanéztem Kellanra.

- Majd felhívlak valamikor.

Bediktáltam a címet, még egyszer intettem barátomnak, akinek arcán olyan mosoly ült, amit még nemigen láttam rajta. Zsebre dugott kézzel állt, mikor elhajtottam mellőle. Útközben még megálltunk a szállodában, ahol összeszedtem a cuccaim. Csak futólag néztem meg, hogy mikor mit szorongatok a kezemben, de mire észbe kaptam, már két bőrönddel a kezemben álltam a szálloda előtt, és vártam, hogy a sofőr betegye őket a csomagtartóba.

A gyomrom görcsben állt, és csak a szívem egyre ütemesebb kalimpálásra tudtam koncentrálni. Odakint minden fa, minden ház egybe mosódott, semmire nem tudtam gondolni, csak arra, hogy már csak percek kérdése, és újra láthatom.

A gondolat, hogy hamarosan újra a karjaimban tartom, valami furcsa belső remegéshez vezetett. Nem tudtam volna pontosan megmondani mit éreztem akkor, mikor az autó befordult az utcájukba. Egyre többször lebegett be elém a gondolat, hogy talán mégsem volt ez annyira jó ötlet, de olyankor mindig elhessegettem. Talán életem legjobb döntését hoztam meg, mikor beültem ebbe az autóba. Fel nem tudtam fogni, hogy nem jutott ez eszembe korábban. Miért nem lázadtam fel hamarabb, miért ne pattantam hamarabb egy taxiba, hogy eljussak idáig? De ezek a kérések megválaszolatlanok maradtak, mikor megcsörrent a mobil a zsebemben.

- Mégis hol a fészkes fenében vagy, Robert Pattinson? - üvöltött a telefonban egy hang, amit egy ideig nem tudtam beazonosítani. - Van fogalmad arról, mennyit szenvedtem ebben a fél órában, és mennyi szemetet takarítottam utánad?

Valahogy nem tudott megríkatni üvöltő hangja. Egy csepp bűntudatot sem éreztem sem mikor ide beültem, sem most, hogy hallottam Bill keserves hangját. Kinéztem az ablakon, arcomra akaratlanul egy zavart mosoly ült ki, mikor megláttam a szomszédos házat. Az autó leparkolt, pont mikor válaszoltam.

- Sajnálom Bill, de valahogy el kell intézned ezt, mert nem leszek ott a premieren. Egy hét még nem a világ. - valójában fogalmam sem volt arról mit beszélek, a házat néztem, azt a házat, ami eddig csak a képzeletemben játszott.

A vörös téglás ház, a nagy fehér ablakok, az a hatalmas fehér ajtó, most mind én néztem őket. Nem az álmaimban jelentek meg, hanem néztem őket, a saját szemeimmel. Mintha húsz kiló ólom gördült volna le a szívemről, és ezzel együtt egy könnyed, végtelenül nyugodt sóhaj szakadt fel belőlem.

- Egy hét? Egy hét? - egy kissé el kellett tartanom a készüléket, hogy a dobhártyám ne szakadjon ki.

Újra az ablakokat néztem. A halvány fehér függönyöktől alig láttam be, de tudtam mit takarnak. A szívem, ami eddig is hevesen vert, még nagyobbat dobbant. Idegennek éreztem a testet, ami ennyire izgatottan reagált már csak a ház látványára is. Idegen volt az érzés, mikor kiszálltam az autóból, a felszabadultság és az öröm érzése.

Még soha, egyetlen pillanatra sem tudtam ennyire boldogan felnevetni, mint most, ebben a másodpercben.

- Bill, őszinte leszek hozzád. - nem gondoltam a következményekre, de Bill egyre csak dühödt légzései engem is felbosszantottak, de csak halványan. Nem hagytam, hogy még ekkor is a választott életem ennyire befolyásoljon, azt meg végképp nem hagyhattam, hogy Bill monológja egy percet is elvegyen tőlem, mikor láthatom őt. - Nagyon fontos dolgom an, és ezt egy percre sem halaszthatom el. Egy hét múlva ott leszek a premieren, de most mennem kell.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, kinyomtam. Megköszöntem a sofőrnek, talán kicsit több pénzt is adtam neki, de ebben a másodpercben semmi nem tudott érdekelni. Boldog mosollyal az arcomon indultam meg a ház felé.

Óvatosan nyitottam ki a kis fehér kaput, és léptem be a sövénnyel keretezett ház elé. Még szélesebb mosoly terült el arcomon, mikor meghallottam a bentről üvöltő zenét. Észre sem vettem mikor gyorsítottam be, de már az ajtó előtt álltam, és fellélegezve, de lenyomtam a csengőt.

Alig telt bele egy perce, odabent a zene elhalkult. Valami matatás félét hallottam, de nem lehettem benne biztos. A gondolataim üvöltöttek, a szívem irdatlan tempóban vert, az arcomról pedig képtelen voltam letörölni azt a mosolyt, amit Krisnek szántam.

Az ajtó kinyílt előttem, és én szinte azonnal megláttam Kris zölden csillogó szemeit, kócos haját, amiben egy marék piszkot fedeztem fel, ahogyan arcán is. Döbbenten meredt rám, mintha idegent látna. Egy hosszúra nyúló másodpercig nézett a szemeimbe, pillantása egészen a szívemig hatolt, ahol eddig hideg, és üres lelkem betöltötte az a perzselő meleg, amit a szemeivel ért el.

Alig fogtam fel mi történik, a látványa letaglózott, a gondolataim mind eltűntek a fejemből, de a nyakamba borult. Mélyen beszívtam illatát, azt az illatot, amit azt hittem sosem érezhetek újból.

Egy érzés vágott mellbe, és ölelte körbe a szívem. Kristen apró teste hozzám simult, ahogyan a gondolat is, hogy végre a kezemben tarthatom őt.

- Én is örülök neked, Stew! - a hangom alig volt több egy mély mormogásnál.

Sziasztok!

Na, meghoztam a prológust!! :) Remélem ebből a szemszögből is tetszeni fog, és nem fogjátok félúton megunni, hogy "ezt már olvastuk".. Próbálok majd valami újat hozni, ne értsetek félre, nem a történettől fogok eltérni, hiszen azt nem tehetem, hanem valami pluszt belevinni a fejezetekbe, hogy azt mondjátok: "na ez már valami... vagy csak egész jó" :) Hiszen ez mégis pasi szemszög, amihez annyira nem igazán értek... :D

Remélem tetszett a bevezető a frissel hamarabb akarok jönni, hogy ne várjatok annyit! :)

Köszönöm, hogy olvastatok!

Milli