7.fejezet

7.fejezet – mikor már semmi nem lehet rosszabb

/ csütörtök este/

-          Rob –

Mindhárman döbbenten meredtünk az ajtóra, ami az előbb olyan hangosan csapódott be. Még a fülemben hallottam a csattanást, lassan halt el az utolsó hang is. De továbbra sem tértem egészen magamhoz. Csak fél füllel hallottam, hogy Michelle valamiről beszélni kezd, és Kellan morgó hangját, én továbbra is az ajtót bámultam.

Nem tudom mi ütött belém. Próbáltam ésszerű magyarázatot találni arra, miért viselkedtem az előbb így, de nem tudtam semmit sem felhozni. Tudtam, hogy amint Kris kilépett azon az ajtón, elsírta magát. Tudtam, éreztem. Egy vadbaromnak éreztem magam, az érzés, hogy Kristen miattam sír, pocsék volt. Nem is tudtam volna szavakban leírni.

- Haver! – Kellan keze térített magamhoz, ami erősen fúródott a kezembe. Összerezzentem az érintésre, kótyagosan néztem fel rá. – Már vagy tíz perce állsz így. Kris elment.

- Tudom. – mondtam halkan. Nem akartam tudomást venni Kellan bosszús arcáról, így megfordultam és felmentem a szobámba. Vagyis Kris szobájába.

Amint beléptem az illata megcsapott, az orromba hatolt, szándékosan bosszantva engem. A napi idegszintem, ami ma már elérte a tetejét, most megint feljebb lépett. Becsaptam magam mögött az ajtót és végigdőltem az ágyon, kezeimet a fejem alá csaptam.

Lepörgettem az egész napi eseményeket a fejemben, onnantól kezdve, hogy reggel felébredtem, mellettem Krissel, majd a törölközős Krist, végül a szóváltásunkat. Bármennyire is elkezdett pumpálni a szívem, és bármennyire és éreztem meg a kép hatását, újból éreztem a mérget a számban. Nem tudtam elhinni, hogy mi veszekedtünk Krissel. Még soha nem veszekedtünk ennyire durván, és tudtam, hogy meglesznek a következményei. Pont, ahogyan ő mondta. De muszáj volt kilépnem az ajtón, ott kellett hagynom. Dühített, hogy ez a helyzet miatta van. Mert nem képes beismerni az érzéseit.

Kisördök énem persze azonnal visszaszólt a fejemben. Mi van ha nincsenek is semmilyen érzések, és csak magamat csapom be? Ha Kris tényleg nem érez irántam semmit, és tényleg nem akar tőlem semmit? Akkor feleslegesen akarom féltékennyé tenni, és feleslegesen vesztettem őt el. Mert tisztában voltam azzal, hogy elveszettem. Ő már nem az a Kris volt, akivel kiskorában meg tudtam etetni egy gilisztát. Már más volt.

És az érzés, amit erre a gondolatra éreztem rosszabb volt bárminél. Még az orromba hatoló illatánál is. A szívem tiltakozott a gondolataim ellen, de kénytelen voltam így tenni. Ki kellett őt zárnom a fejemből. Ő már más volt. Már nem volt Rob és Kris. És ez a gondolat pont olyan rémisztő volt, mint amennyire fájó. Akartam őt látni, érezni bőre puhaságát, de tudtam, hogy ezt már soha nem érezhetem. Ő maga mondta, hogy nem akar velem lenni.

Összeszorítottam a számat, nehogy felkiáltsak dühömben.

Odakint már besötétedett, a szoba némaságba és sötétségbe burkolózott. Nem vettem a fáradtságot arra, hogy levetkőzzek, vagy lefürödjek, továbbra is, mint egy szobor feküdtem az ágyban. Néztem a plafont, amit már körülbelül fél órája nem láthattam tisztán. Éreztem magam körül Kris puha párnáit és takaróját, fejemből kizártam az illatát. Csak így tudtam gondolatmenetesen feküdni az ágyában. Kris illata nélkül.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, magamban fohászkodtam, hogy ne Michelle legyen.

- Itt vagy, Rob? – hallottam Kellan mély hangját. A csukódó ajtóból tudtam, hogy belépett a szobába.

- Igen. – nem akartam most senkivel sem beszélni, de ő volt jelenleg az egyetlen barátom. – Baj van?

- Kris még mindig nem ért haza, és már lassan tíz óra. Aggódom. – éreztem, hogy az besüpped, de én nem mozdultam.

Vettem egy mély levegőt, a szemem behunytam, de pont ugyan annyira volt sötét, mint a szobában. Nem akartam tudomást venni arról a tényről, hogy titkon én is aggódom. Lehet, hogy történt vele valami, és akkor az az én hibám lenne. Hiszen Kristen miattam menekült el ebből a házból. Én okoztam neki a bajt a házban, az egyetlen helyen ahol biztonságban lehetett.

- Már nagylány, tud magára vigyázni. – sóhajtottam.

- Ezzel tisztában vagyok. Ő az egyik legerősebb nő, akivel valaha találkoztam, nem erről van szó. – tévednék, vagy a hangjában tényleg neheztelést hallottam ki? Érdeklődve fordultam Kellan felé, de ő ezt nem láthatta.

- Akkor miről, Kellan? – kérdeztem lassan. Utáltam, mikor ennyire titokzatosan beszélt, ezzel mindig ki tudott vinni a világból. És most pont nem voltam abban a helyzetben, hogy tűrni tudjak.

- Nem azért aggódom, mert nem ért haza, hanem mert mostanában, mintha nem önmaga lenne.

- Sokkal jobban ismerem nálad, Kellan. Hidd el semmi baja nincsen. – bosszantott, hogy még ő is észrevette.

- Mondtál neki valamit igaz?

Tényleg küzdöttem növekvő dühöm ellen, de képtelen voltam tovább bent tartani. Mérgesen fújtam ki a levegőt, és felültem. Éreztem Kellan jelenlétét, tudtam, hogy valahol ő is itt ül. Nem akartam vele összeveszni, még a Krissel való vitát sem tudtam rendesen feldolgozni, vagy megbirkózni vele, még egy barátot pedig nem akartam elveszteni.

- Én semmit sem mondtam! – leszámítva azt, hogy azzal támadtam rá, amivel a világon a legjobban megbánthattam.

- Igazad van, nem mondtál, csak tettél. – dühösen csattant a hangja. – Direkt bosszantod Michellel, igaz? Féltékennyé akarod tenni?

- Neked ehhez semmi közöd. Ez Kristen és az én dolgom. Ne avatkozz bele olyan dologba, amihez nem értesz.

Éreztem, hogy felemelkedik az ágyról. Léptei felverték a szoba némaságát. Elképzeltem Kellan dühös arcát, ahogyan engem néz. Nem értettem miért van ennyire kiborulva Kristen miatt. Ennyire jól összebarátkoztak volna?

Nem akartam tudomást venni a furcsa érzésről a mellkasom körül. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót, de ahogyan Kellan beszélt Kristenről, az dühített. A féltékenység lassan mardosta a végtagjaimat.

- El kell döntened, hogy mi a fontosabb neked. Már csak három napig vagyunk itt, és ha elcseszed, elveszted őt örökre. Lehet, hogy nem az én dolgom, de látom mennyire fontosak vagytok egymásnak. Ne felejtsd el mi miatt vagy itt, és mit hagytál fel miatta. – a szent beszédek sosem volta rám hatással, de Kellan szavai lassan megbénítottak. – Mi a fontosabb, Rob?

Szólásra nyitottam a szám, de mielőtt bármit is mondhattam volna, Kellan mögött csattant az ajtó, és újra egyedül maradtam. Bármennyire is küzdöttem a szavak súlya miatt, a vállam megrogytak. Úgy éreztem tíz kilóval lettem nehezebb Kellan miatt. Ő csak egy kívülálló volt, ezzel tisztában voltam. És talán pont ezért bénított meg ennyire. Hogy lehet, hogy még ő is tisztábban látja a dolgokat, mint én?

Az agyamban mintha egy kapcsoló a helyére került volna. Tudtam mit kell tennem. Felpattantam az ágyról és az ajtóhoz léptem. A kilincsért nyúltam, de az még idő előtt lenyomódott és az ajtó kinyílt. A folyosóról beszűrődő fény egy pillanatra megvakított, hátratántorodtam, a szoba belseje felé. Hallottam, hogy csukódik az ajtó, majd a kulcs forgását.

- Kristen? – kérdeztem, a sötétség újra körbeölelt. A hold nem volt elég magasan, hogy láthassam ki jött be.

- Nem, annál sokkal jobb. – a nyávogó hang a fülembe siklott, kiszakítva a dobhártyám.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, a kelleténél talán idegesebben.

- Nem tudtam aludni, és gondoltam talán elaltatsz. – éreztem a jelenlétét, hogy felém közeledik. Egy belső érzés volt, ami a falhoz szorított. Nem tetszett a helyzet, hogy vele vagyok egy szobában, miközben az ajtó zárva van. Csapdában éreztem magam.

- Menj vissza a szobádba, Michelle! – a hangom parancsoló volt, ugyanakkor gyenge.

A következő pillanatban kezei körém fonódtak. Automatikusan tántorodtam hátra. Nekiütköztem a komódnak, leverve róla pár képet. Hallottam az üveg törését a padlón. Michelle ujjai a mellkasomat simogatták, miközben egyre szorosabban préselődött hozzám. Elkaptam a csuklóját, megszorítottam azokat, és ellöktem magamtól. Nem voltam hajlandó engedni neki. Hibáztam ugyan az elmúlt napokban, de a tervem, miszerint megkeresem Krist és beszélek vele, nem voltam hajlandó feladni.

- Jaj, ne csináld már, Robby! – nyavalyogta egészen közel a fülemhez. Nyelvével megnyalta a fülcimpámat, mire összerezzentem, de ő egészen máshogy fogta fel. – Tudom, hogy te is akarod.

- Nézd, én most csak azt akarom, hogy menj el. – küzdöttem akaratos kezei ellen. – Nagyon jól éreztem magam veled az elmúlt két napban, de ennyi, vége.

- Olyat adhatok neked, amit Ő nem.

Lökést éreztem a testemen, egy rántást. Nem értettem, hogy lehet ennyire erős, de betudtam az akaratának. A hátammal az ágynak csapódtam, a puha matrac körbeölelte a testem. Ahogyan valami más is. Michelle teste rám tekeredett, lábai a derekam két oldalán, egész testsúlyával rám nehezedett. Kezeimet a fejem két oldalára szorította. Esélyem sem lett volna szabadulni, bántani meg nem akartam. Ha csak egy kicsit is erősen lököm meg, beveri a fejét, és nyakamon egy per.

- Azt ne mondd, hogy nem akarod, Robby? – a hangja ismét a fülem mellől szólt, suttogás volt. Csípőjét az ágyékomnak dörgölte. – Nem veszed észre, hogy nem akar téged? Csak játszott veled, de én… Én kielégíthetem minden vágyad.

- Michelle… - eltoltam a kezeit, de úgy látszik hiba volt. Kigombolta az ingem, majd csókolgatni kezdett.

Behunytam a szemem, a gondolataimat kizártam a fejemből. Kristenre gondoltam, hátba jobb lesz, de Michelle undorítóan erős simításai kizártak minden Kristennel kapcsolatos gondolatot a fejemből. Megpróbáltam arra gondolni, hogyan dobhatnám le magamról.

- Látod, mondtam, hogy élvezni fogod. – a nyakamba csókolt, egy pillanatra nem értettem miről beszél, majd leesett.

Bármennyire is irtóztam ettől a nőtől, odalent férfi voltam.

- Nem foglalkozik veled, eldob téged, még csak nem is akar veled lefeküdni. Meddig várnál rá, Rob? – a szavai egészen a szívemig hatoltak.

Ledöbbentem mennyire igazak a szavai.

És akkor döntöttem. Nem várhattam egész életemben rá. Tovább kell lépnem. Hatalmasat nyeltem, a szívem tiltakozott, de az agyam győzött. Minden érzelmet kizártam Kristen iránt. A kezeim életre keltek, és végigsimítottam Michelle hátán.

-          Kris –

Levettem a sapkát a fejemről, amint beléptem a házban. A nappaliban sötét volt, Kellan már biztosan aludt. Fáradt voltam, a lábaim elgyengültek a sok sétálásban. Semmi másra nem vágytam, csak egy forró zuhanyra. Elindultam felfelé, úgy emlékeztem a törölközőt a szobámban hagytam.

Valami megmozdult, éreztem. Egy lélegzetet hallottam magam mögött, és szinte azonnal ledermedtem. Átfuttattam a fejemben az emléket, hogy mit tanított nekem apa a betörők ellen, de az agyam néma volt. Csak erős szívverésem éreztem.

- Ki van ott? – elindultam a villanykapcsoló felé, lassan, bizonytalan léptekkel.

- Csak én, Kris. – Kellan hangja felolvasztott, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- A frászt hoztad rám, ezt ne csináld többet! – felkapcsoltam a villanyt és rámosolyogtam Kellanra. Az arca gondterheltnek tűnt, szemei körül lila karikák voltak. Biztosan felébresztettem, hiszen már elmúlt éjfél is. Barátságosan rámosolyogtam. – Felébresztettelek?

- Azt akartam kérdezni, ma itt aludnál e velem lent? – kérdezte hirtelen, nem válaszolva a kérdésemre. Meglepett a kérdése, egy pillanatra elgondolkodtam. Végignéztem rajta újból. Elég szarul festett, a vállai megrogyva, mintha történt volna valami.

- Baj van? – közelebb léptem hozzá, de nem válaszolt egyből.

- Mondhatjuk így is.

Amekkora mackó volt, annyira ember is. Ahogyan állt a nappali ajtajában, fehér arccal, elkeseredve, megsajnáltam. Bólintottam, mire valamennyire felderült az arca. Eszembe jutott ugyan Rob, hogy mit fog szólni reggel ha meglát minket együtt, de nem nagyon tudott érdekelni. Amúgy is beszélni akartam vele holnap. Tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem tőle.

Megfordultam, és elindultam a lépcső felé. Kellan hangja megállított.

- Ne menj, nem kell pizsama. Így is aludhatsz, csak ne menj fel! – a hangja szinte esdeklő volt. Kezei az enyém köré fonódtak, már-már erősen szorított.

- Azért mert… ? – nem értettem miért ne mehetnék fel, ez dühített.

- Csak ne. – gyengéden húztam ki a kezem az övéből, nem akartam durva lenni, de ezek a szavak idegesítettek. Újra elindultam a lépcső felé, de újból megállított.

- Kristen ne menj fel! – Kellan elkapta a kezem, és maga felé rántott. Nem kellett sok, hogy ne zúgjak le a lépcsőről.

Mérgesen meredtem a kék szempárba. Kitéptem a kezem az övéből.

- Miért ne mehetnék? Az az én szobám, és ki kell hoznom valamit. – úgy néztem rá, mint egy idiótára. Felsiettem a lépcsőn, magam mögött hagyva Kellan tiltakozását.

A szobám ajtaja előtt megtorpantam, a lábaim a földbe gyökereztek. Amit hallottam és akkor éreztem semmihez nem volt fogható. Először nem értettem, a hangok nem jutottak el tisztán a fülembe, majd szépen lassan felfogtam. Önkéntelenül hátráltam el az ajtó elől. A nyögések odabent hangosodtak, mintha szándékos lett volna. Levegőért kaptam, és nekiütköztem a falnak. Bámultam az ajtóra, ami mögül félreértetetlen hangok szűrődtek ki. Leroskadtam a földre, a mellkasom fel-le ugrált. És belül teljesen összetörtem.

A könnyeim kizúdultak a szememből, elárasztva az arcom. Bármennyire is próbáltam levegőhöz jutni, csak sípolva jutott el a tüdőmbe. Úgy éreztem a szívem darabjaira hullott, a fájdalom hihetetlen erős volt.

Kellan jelent meg előttem, kezei gyengéden húztak fel. Azonnal érte kaptam, mentőövként kulcsoltam át a derekát és bújtam a mellkasához. Kellett valami, kellett egy támasz. A következő amit éreztem, hogy felemel, a lábaim eltűntek a földről.

Darabjaira hullottam hatalmas kezeiben, minden egyes lélegzet, másodperc ebben az életben fájt. Küzdöttem, hogy ébren maradjak, de a fájdalom maga alá söpört. Semmit nem éreztem onnantól kezdve, hogy kitöröltem a fejemből Robert, vagy az unokatestvérem gondolatát.

Felmerült a kérdés, hogy megírom e a történetet Rob szemszögéből is. Nos én úgy terveztem, hogy még két fejezet vagy három lesz az övéből, nekem nem volt tervben, hogy az egészet megcsináljam úgy. De ha szeretnétek, akkor szívesen írom meg, hogy Rob hogyan élte meg ezt az egy hetet. Persze csak az után, hogy az egész készen van. Úgyhogy rátok bízom, hogyan legyen. Fent, a fejezet felett találtok egy szavazást, kérlek titeket szavazzatok. Köszönöm! Remélem tetszett a fejezet! Friss még nem tudom mikor!

Milli:)