8.fejezet

8.fejezet – barátok

/csütörtök éjszaka/

Feküdtem és néztem a plafont. Már fél órája nem éreztem a remegésem, vagy nem akartam érezni azt. Csak feküdtem, kizárva a gondolataim, és érzelmeim.

Nem akartam érezni, nem akartam tudatában lenni annak, hogy mi megy végbe rajtam, vagy mi vesz körül. Csak feküdni akartam. És ebben Kellan volt a legnagyobb segítségemre. Egész éjszaka csak ült mellettem, és nem szólalt meg. Tudta, hogy nem akarom, hogy megszólaljon. De ennél nagyobbat nem is tehetett volna értem. Ülni, és nem beszélni. Hagyni, hogy megemésszem.

Fájt a sóhajtás is, ami elhagyta a szám. Fájt a szívemnek minden egyes dobbanása. Minden fájt, amit érezhettem. A légzés, az élet, a lét. Nem hittem volna, hogy lehet így érezni. Tulajdonképpen nem is tudom mi fájt a legjobban. Az, hogy elárult, hogy hátba támadott, vagy maga a tudat, hogy kicsúszott a kezemből? Nem tudtam volna megmondani, melyik volt a legrosszabb.

Csak… szar volt. Még egy lélegzet, még egy kis fájdalom. Próbáltam elnyomni, nem tudomást venni róla, de képtelen voltam ezt tenni. Az agyam zakatolt, a fejem zúgott és tompán lüktetett. Automatikusan kaptam a fejemhez.

- Mi történt? – jött a kérdés. Hallottam a kanapé recsegését, majd Kellan keze a hátamra simult.

- Csak a fejem. – motyogtam a sötétbe.

Legszívesebben felnevettem volna. Most komolyan ez volt a legnagyobb problémám?

Mintha csak ez lett volna a jelszó az agyamban lévő ajtóhoz, ami hatalmas volt, olyan erős, hogy távol tartotta az összes gondolatomat. Éreztem, hogy felszakad, hogy kiszakítja a helyéről az ajtót. A gondolatok, a hangok elárasztották a fejem. Nem bírtam tovább. Minden egyes hang a fejemben ellenem kiáltott, felém fordult.

Még mindig küzdöttem a gondolatok ellen, az érzéseim ellen, de hamarosan a szívem is felszakadt. Mintha mindent éreztem volna, ahogyan darabjaira hullik, és a föld alá süllyednek. Éreztem mindent, ami körbevett. Egy pillanatra levegőért kaptam, de már nem állíthattam meg. A fogadalmam, miszerint egyetlen könnycseppet sem ejtek miatta, nem vált be.

A szememet elárasztották a könnyek, a gát, amit én emeltem felszakadt. Az arcomat vízesésként áztatták a forró könnycseppek, zúdulásuk erejét a testem is átvette. És én újból remegni kezdtem. Összegömbölyödtem, Kellan testéhez dőltem egész testsúlyommal, és ringattam magam. Kiskoromban ez mindig bevált, de most még ez sem enyhített semmin. Egyre jobban rázkódtam, egyre több könnyem hullott, és egyre erősebben.

- Basszus! – zokogtam. Magam körül éreztem Kellan hatalmas kezeit, teste meleg körbeölelt engem, de a remegés nem lassult.

A gondolataim üvöltöttek a fejemben, mind ellenem irányult. Fájt, egyre jobban fájt, a végtagjaimat mardosták a lángok, amiket én gyújtottam. És tudtam, hogy én gyújtottam őket. Csak én tehettem róla.

- Nem tudom miért fáj ennyire. – szipogtam még mindig. Kellan megsimogatta a hátam, amitől cseppet nem éreztem magam jobban, de legalább volt velem valaki.

- Ne nyomd el az érzéseid, Kris. – mondta halkan, de mintha kiáltott volna.

Egy pillanat alatt hagytam abba a remegést, egy pillanat műve volt, és már nem jöttek a könnyeim. Mintha elzárták volna a csapot, már egy könnyem sem folyt. Megdermedtem ültömben, a ringatózás abbamaradt.

- Nincsenek semmilyen érzéseim. – a hangom jéghideg volt.

Nem akartam ezt a szót hallani. Nem akartam tudni róluk, nem akartam, hogy létezzenek. Nem érezhettem, pontosan az vitt ebbe bele. De bármennyire is küzdöttem ellenük, maga alá terített, és elárasztott engem. Éreztem mindent, amit nem szabadott volna. A fájdalmat, a dühöt, a gyűlöletet, de legfőképpen azt, ami bizsergette darabjaira hullott szívem, ami még ebben a pillanatban is melegen ölelt körbe. Nem akartam érezni, nem akartam, hogy még így is kellemes érzés legyen. De bárhogyan próbálkoztam, az arc, amit legszívesebben egy tűvel szúrtam volna apró darabjaira, fellebegett előttem. És most is csak a szépséget láttam bennük. Hogy ne láttam volna ezt benne?

- Kristen! – Kellan hangja dühösen csattant a sötét szobában. A folyosó fénye megvilágította arcát, mintha haragudott volna, szemöldöke összevonva, homloka ráncokba szaladt össze. – Nem gondolod, hogy már elég érzelmedet nyomtad el? Nem gondolod, hogy talán e miatt vagy most itt, ilyen állapotban?

Ledöbbentem, meredtem a szempárba, ami mindig olyan melegen pillantott rám. Mégis bosszantott a gondolat, hogy Kellan jobban tudja nálam. Leráztam magamról kezeit, és az ágy másik végébe húzódtam.

- Nem tudsz te semmit sem. – éles hangom még az én fülemet is bántotta. – Nem ismersz engem, nem tudod, hogy mit érezhetek.

- De én voltam itt az elmúlt négy napban, és nekem kellett végignéznem, hogyan mentek tönkre mindketten. Ne legyél hülye, Kris, legalább neked legyen eszed, és légy felnőtt. Ismerd be végre, mit érzel!

Egy egészen hosszú másodpercig meredtem a szemébe, hangja, ami felért egy kiáltással és egy pofonnal, még mindig ott lebegett kettőnk között.

- Oké, tudni akarod? – nem érdekelt, hogy bárki is meghallja, hogy ők meghallják. – Úgy érzem hátba támadtak, szétfeszülök belül, mintha kitépték volna a szívem. Soha nem fájt még ennyire semmi sem. Még soha nem éreztem így senki iránt! Ne nyomjam el az érzelmeim, de akkor még itt se lennék mint most. Ha kiengedném őket, ha felvállalnám őket, még jobban fájna. Van fogalmad arról, ez mennyire fáj nekem? Minden egyes dobbanás, minden egyes lélegzet, vagy pislantás fáj!

Bármennyire is próbáltam higgadt maradni, a könnyeim újból elárasztották arcom, zokogva kiabáltam az előttem döbbenten ülő férfinak. Láttam, hogy megemelkedik a keze, és felém próbál nyúlni, de egy határozott mozdulattal elhárítottam azt.

- Nem tudod enyhíteni, ezt már nem lehet! Én csesztem el, én vagyok a hibás, és vállalom a fájdalmat! De te nem tudod mennyire fáj, nem érzed azt amit én! Olyan, mintha tűzben égnék, ami lassan felemészt, kezdve a szívemmel és a végtagjaimmal. Mardos a láng, amit én gyújtottam! – zokogtam, mint még soha. Egész testemben rázkódtam, a fájdalom felcsapott, az érzelmeim és gondolataim hurrikánként tomboltak bennem. – Pokolian fáj!

Kellan ölébe zuhantam, kezeimmel átöleltem őt. Így, kimondva még szörnyűbb volt, még jobban éreztem és sokkal jobban égetett.

Nem tudom meddig ültünk így. Egy idő után már nem szorítottam őt annyira. Hallottam, hogy csitít engem, hallottam a szavakat, amiket neme suttogott, de nem egészen értettem őket. Egy maszlaggá vált, összemosódott a fejemben minden szó, minden.

Elvesztettem az időérzékem, csak a kint feljövő napot figyeltem. Egy új nap, új kihívásokkal. Éreztem, hogy a szemeim egyre nehezebbek, egyre dagadtabbak a sok sírástól. A súly, ami rajtuk volt húzta őket lefelé. Egy idő után lecsukódtak, és bármennyire próbáltam őket felhúzni, nem ment. Nem tudtam már kinyitni őket, a légzésem, ami eddig súlyos volt, fájdalmas, most egyenletessé vált.

Agy agyam szerencsére most mellettem állt, és nem álmodtam semmit.

/péntek reggel/

-          Kellan –

Óvatosan fejtettem le magamról Kris kezeit, és húztam rá egy takarót. Halkan léptek ki a nappaliból, a folyosón leoltottam a villanyt és a konyhába mentem. Leültem egy székre, kezeimet a fejemhez emeltem. Számat egy mély sóhaj hagyta el.

Nem tudom mi volt rosszabb. Nézni, ahogyan a legjobb barátom tönkreteszi a saját szerelmét, vagy nézni, ahogyan egy új barátom szenved. Úgy éreztem részben én is hibás vagyok. Ha gyorsabb lettem volna, és elkaptam volna Robot, mielőtt megteszi, talán Kris nem szenvedne ennyire. Haragudtam mindkettőjükre, és nem segített, hogy egyedül voltam.

Töltöttem magamnak egy bögre kávét, és visszaültem a székre. Elképzeltem, hogy mi lett volna ha nem jövök ide. Akkor valószínűleg még ennél is rosszabb lenne a helyzet. Kris nem tudott volna kivel beszélni, Rob még ennél is nagyobb hülyeséget kavart volt maga körül. Tudtam, hogy akkor is megtörtént volna, ha nem vagyok itt.

Néztem a fekete löttyöt, ami békésen pihent a bögre alján. Kár, hogy ez a ház nem lehet ennyire békés.

Mozgást láttam a szemem sarkában, és felemeltem a fejem. Szinte azonnal kiülhetett az undor az arcomra. Legjobb barátom kótyagosan állt előttem, kócos hajjal, nyúzottan. Végignéztem rajta, de semmi változást nem láttam. Ugyan olyan volt, mint pár órával előtte. Leszámítva azt, hogy elvesztett valakit. Egy cseppet sem tudtam sajnálni, és ettől rosszul éreztem magam.

- Hogy aludtál? – bármennyire is próbáltan nem túl sok gúnyt belevinni a hangomba, nem sikerült. Nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, csak Kris arcát láttam magam előtt, és azt ahogyan szenvedett.

- Sehogy. – morogta. Leült velem szemben, bögrémet elhúzta előlem és belekortyolt a kávéba. Felnézett rám, szemei szomorúan csillantak. De a sajnálat érzése még mindig nem jött.

- Miért? – visszahúztam a bögrét, majd keményen a szemébe néztem. – Ja, tudom. Kris unokatesóját döngetted!

Döbbent csend ült közénk, olyan, amilyen a barátságunk alatt még soha. Egy pillanat alatt vált éberré az arca, egészen máshogyan ült előttem. A háta szinte nyomban kiegyenesedett, arca zárkózott lett, ahogyan a szemei is.

- Hogy mondtad? – kérdezte lassan, szaggatottan.

- Ahogy hallottad. – megvontam a vállam. – Mindenki hallotta a házban. Mindenki.

Erősen megnyomtam a szót, azt akartam, hogy érezze tettének súlyát.

- Kris hol van? – kérdezte egy másodperccel később.

- Alszik. – nem akartam, hogy tudja mennyire szenvedett, nem akartam, hogy tudja, Kris megjárta a poklot miatta. Azt akartam, hogy maga jöjjön rá, de nem tudtam tartani a szám. Kris arca még mindig előttem lebegett, összegömbölyödött teste, rázkódó vállai. – Tudod egész éjszaka nem tudott aludni. Én voltam mellette végig, én láttam őt olyan állapotban.

- Kellan, én nem… - kezdett bele, de leintettem.

- Még soha nem láttam összetörni senkit sem ennyire. Borzasztó volt. – felálltam, nem akartam látni őt, az arcát a szemeit. Nem tudtam itt maradni mellette. Tudtam, hogy most Kris mellett van a helyem.

- Figyelj haver, valamit tudnod kell. Mi…

- Rob, nem érdekel. Nem nekem kell magyarázkodnod.

- De nem érted!

Egy határozott mozdulattal dobtam be a bögrét a mosogatóba, és csak reménykedtem benne, hogy nem tört össze. Visszanéztem barátomra, aki összeroskadva ült a széken. Egy hosszú pillanatig figyeltem az arcát. Nem értettem miért van ennyire magába fordulva, mit próbál ennyire megmagyarázni. A legkevésbé tartozott nekem magyarázattal. Undorodva és megbotránkozva néztem le rá. Nem hittem el, hogy tényleg képes volt megtenni, hogy ebben a házban tette meg, és Kris ágyában. Ha én lettem volna Kris helyében, már rég lehánytam volna, vagy kiraktam volna a szűrét.

De ő most a nappaliban feküdt, összegömbölyödve, megvívva az álmaival. Tudtam, hogy Robot kéne sajnálnom, mert őt ismertem már négy éve, de képtelen voltam így érezni. Csak Kristen fájdalmát éreztem, Robét nem tudtam. Nem akartam.

- Nem tudom, hogy voltál rá képes. – köptem felé a szavakat. Felnézett rám, tekintete szinte esdeklő volt.

- Kellan, hallgass már végig, kérlek…

- Ne nekem akard megmagyarázni, vagy kimagyarázni magad. Akinek tartozol, az Kristen.

Bólintott.

Rob mögött megpillantottam Kristent. Arca nyúzott volt, szemei vörösek és dagadtak a sok sírástól. Vállai beestek, mintha ezer súly lenne rajta. De még így is sugárzott valami erőt, valami olyat, amit nem tudtam volna leírni. Csak tisztelni tudtam ezt a lányt. Még most is sugárzott. Szeme rám siklott, arcán valami átsiklott, majd szemei a mellettem ülőre estek. Egy pillanat alatt váltott az arca, egy másodperc műve volt. Láttam, hogy összetörik, arca egészen eltorzult, szemei megteltek könnyel. Már fordult volna meg, de Rob megszólalt, és ő megtorpant.

- Tudom. És meg is fogom neki magyarázni. – mondta halkan, de eléggé hangosan ahhoz, hogy mindketten meghalljuk.

- Az jó. Mert mögötted áll. – fejemmel Kris felé böktem.

Rob szinte villámsebességgel állt fel, a széket is feldöntve. Néztem Kris alakját és arcát. Megrázta a fejét és hátat fordított nekünk.

Tudtam, hogy közöttük már semmi sem lesz a régi.

Sziasztok! Meghoztam a frisst. Tudom, hogy elég rövid lett, de nem volt túl sok időm, annyi kérdés érkezett az interjúhoz. Szerintem minden benne van, amit akartam. Ez egy olyan átkötő fejezet, a következő lesz az, ami hosszabb terjedelmű lesz. Már négy oldal meg van belőle, és még nem értem a végére. Szóval az elég hosszúra fog sikerülni. De azért remélem ez is elnyerte a tetszésetek! Köszönöm, hogy elolvastátok!

Puszi!

U.i.: Friss sajnos csak két hét múlva. :(

Milli