15. fejezet - befejezés
- dec. 24. -
/szombat/
Mielőtt meggondolhattam volna mit is teszek,
beléptem a nappaliba.
- Meglepetés!
Egy hosszúra nyúló pillanatig, míg hagytam,
hogy a hang, ami egy emberként hagyta el szájukat eljusson hozzám, döbbenten
álltam. A szorításom a baseballütő körül nem gyengült, ha lehet még szorosabban
fontam össze az ujjaim körülötte.
Éreztem az ereimben száguldó vért, a szívem
vad, és hangos dobbanásait, ahogyan kapkodó lélegzetem is. Azt hiszem
összeszorítottam a szemeim, bár ebben nem voltam biztos. Ahogy abban sem,
pontosan mit is látok. Próbáltam arra koncentrálni, hogy a vércukrom ne essen
le, és én ne ájuljak el, vagy arra, hogy a szívem végre egyenletesen verjen, de
nem voltam rá képes. A látvány, ami elém tárult, egészen ledöbbentett.
Öt idegen alak, vagyis egy pillanatig idegen
alak állt a nappalim kellős közepén, egy hatalmas, számomra ismeretlen
karácsonyfát közrefogva. A fejem leghátsó zugában értelmet kaptak a piros és
sárga fények, mégsem tudtam valahogy a hihetetlenül nagy és gyönyörű fára
koncentrálni.
Egyetlen egy szempárba meredtem, abba a
szempárba, ami már hetek, hónapok óta az életem részévé vált. A szívem, ami
eddig egyeletlenül dobogott odabent, most félreütött, és egészen a torkom
közepére csúszott. Éreztem a hihetetlen érzést, ami mindig elfogott, mikor a
közelében voltam, éreztem, hogy az eddigi súly, ami a mellkasom nyomta, szépen
lassan felszívódik. Éreztem a melegséget, ami végigszáguldott az ereimben, a
kitörni készülő könnyeim. Érzelmek százai szakadtak fel bennem, elöntve az
egész testem, végigjárva minden porcikám, minden millimétert a bőröm egész
területén.
Valahol a boldogság, és a szabadság érzése
között tudtam csak elengedni az ütőt, amit eddig szorongattam. Távolról
hallottam, hogy koppan a földön, és gurulva továbbhalad, míg meg nem állította
az egyik bútorom.
- Rob… - a hangom alig volt több
suttogásnál, szinte csak magam elé leheltem.
Tökéletesen érzékeltem mindent, ami engem
körbevett, mégis az egyetlen pont, amit nézni tudtam, ő volt. Ott állt, a
karácsonyfa előtt, zsebre dugott kézzel, és engem nézett. Arcán ugyan az a
mosoly ült, mint mindig, ha együtt voltunk. Szemei szinte felfaltak, mikor
végigpillantott rajtam, mire arcom lángba borult, de éppen csak egy
másodpercre. Valahogy annyira elütött ettől a környezettől, a hangulatos
világítástól, az arany és piros fától, a bútoroktól, mégis tökéletesen
beleillett az én unalmas, hétköznapi házamba.
Önkéntelenül léptem egyet előre, a kezeim
előre lendültek, és mire észbe kaptam, már átszeltem a köztünk lévő távolságot.
Felém lépett, egy gyors, de határozott mozdulattal magához húzott.
Az álmom, amit minden éjjel újraéltem, hogy
valamikor újra a kezeiben lehetek, életre kelt.
Szorosan ölelt magához, de nekem ez kevés
volt. Érezni akartam magam körül, hogy még ennél is jobban összepréselődünk.
Kemény mellkasának feszültem, fejemet a szívén nyugtattam. Hallottam
egyeletlenül dobogó szívét, ami szépen lassan, de egyszerre dobogott az
enyémmel. Illata bekúszott a fejembe, az a tökéletes, Robos illat újra
körbelengett. Beitta magát a képzeletembe, az orromba, a bőrömbe. Próbáltam még
szorosabban ölelni, még jobban hozzápréselődni.
Az eddig elfojtott érzelmeim egy pillanat
alatt felszínre törtek. A magány, ami a hétköznapjaim része lett, eltűnt,
mintha soha nem lett volna. A felszabadultság, az a hihetetlen boldogság került
a helyére, és nekem akaratlanul, de mosoly jelent meg az arcomon. Felnevettem,
hetek óta először, de úgy igazán nevettem.
Hallottam, hogy Rob is így tesz. Így
álltunk, összeölelkezve, nevetve, egymást szorongatva, egészen addig, míg egy
mély, de annál kedvesebb hang meg nem szólított minket.
- Hé csajszi, rólunk ne feledkezz meg! -
elhúzódtam Robtól, éppen csak annyira, hogy mellé álltam. Eddig nyakát ölelő
kezeim a derekára simultak, és most először, a többieket is meg tudtam nézni.
Kellan mellett számomra három, valóban
ismeretlen ember állt. Tudtam, hogy ők Rob munkatársai lehetnek, de mivel nem
voltam olyan fanatikus őrült rajongó, a neveiket nem igazán tudtam. Hatalmas
barátom mellett, aki eddig kényelmesen a falnak dőlt, most egyet előre lépett.
Bármennyire is tiltakozott a szívem ellene, elléptem Rob mellől és Kellan
nyakába ugrottam. Megpörgetett a levegőben, hallottam visszhangozni hangos
nevetésem, ami az egész nappalit betöltötte, ahogyan a többiek nevetése eggyé
válik az enyémmel.
Két lábra állított, magával szemben.
Csillogó szemmel néztem először az ő szemébe, majd fordultam vissza szerelmem
felé.
- Ez, ez annyira… - kerestem a megfelelő
szavakat, le akartam írni, a tudtára akartam adni. Ki akartam kiabálni, azt
akartam, hogy érezze azt, amit én. Szét akartam kürtölni boldogságom minden
pillanatát, azt a pillanatot, mikor megláttam, de bármennyire is kerestem a
szavakat, nem jött. Nem találtam megfelelő szót, ami jellemezhetné, vagy körül
írhatta volna az érzelmeim.
A szemeim könnyel teltek meg, az arcomon
lévő mosoly még szélesebb lett. Nem akartam sírni, de boldogságom könnyei
akaratlanul, de utat törtek maguknak.
- Jaj, kicsim. - Rob hangja még
csodálatosabb volt, mint ahogyan a képzeletemben hallottam. Karjával felém
nyúlt, ujjainkat összekulcsolta, és szorosan magához vont. Fejét a hajamba
fúrta, éreztem a csókot, amit fejem búbjára nyomott. Küzdöttem, nehogy
ténylegesen felzokogjak, így nagyokat nyelve, de visszaszorítottam őket.
Könnyes szemmel pillantottam fel arcába, ami
egészen közel volt az enyémhez. Ugyan azt a felhőtlen boldogságot láttam
megcsillanni a szemében, ami az én lelkemben pihent. Rám mosolygott, azon az
édes, mindent felülmúló mosolyán. Láttam, hogy arca közelít felém, elfelejtettem,
hogy mások is vannak rajtunk kívül. Már nem hallottam a hangokat, nem hallottam
semmit, csak egyenletes légzésem, és Rob kalapáló szívét. Ajkai lehelet finoman
értek hozzám. Elmosolyodtam, mikor megéreztem, hogy karjait még szorosabbra
fogja körülöttem.
Egy ismeretlen köhintésre váltunk el
egymástól, és rebbentünk szét. Szemlesütve álltam Rob mellett, ujjait erősen
szorítottam, és úgy pillantottam fel rá.
- Kris, had mutassam be neked a barátaimat.
- a többiekre pillantottam, akik még mindig mosolyogva figyeltek bennünket.
Valahonnan ismerősnek tűntek, mintha már
láttam volna őket, de a felismerés, csak egy másodperccel később jött.
Legszívesebben felnevettem volna a gondolattól, hogy a mindenki által hőn
imádott Twilight csapat, a
nappalimban áll. Ha ezt valaki, bárki is megtudná, valószínűleg gyűlölködő
üzenetek ezreit kapnám.
Kellan jobbján egy alacsony, és szélesen
mosolygó lány állt, kezeit összefonta a mellette álló szintén barna hajú
lánnyal. Mindketten mosolyogva intettek nekem szabad kezükkel. Félszegen
visszamosolyogtam, és visszaintegettem.
- Ők Nikki és Ashley. – suhogta Rob a
fülembe, mire bólintottam. Láttam, hogy felém lépnek egyet, így én is elléptem
Rob mellől.
Egyszerre emelték fel karjaikat, így
elengedve egymást és felém léptek. Bátortalanul öleltem meg őket, bár magam sem
tudtam volna megmondani miért. Kissé frusztráló volt ennyi híres emberrel egy
légtérben lennem. Tudtam, hogy ugyan olyan hétköznapi emberek, mint én,
ráadásul ha Rob barátai, akkor biztos, hogy nagyon aranyosak is. Mégis kissé
zavart a helyzet, amiben éppen voltam.
Annyira szépek voltak, sugárzott belőlük az
önbizalom. Mindketten valami csodaszép ruhában voltak, és a mosoly az arcukon,
az a természetes, mégis gyönyörű mosoly, nem segített abban, hogy ne érezzem
magam kívülállónak. Egy pillanatra, de csak egy egészen kis pillanatra elfogott
a féltékenység.
- Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. –
mondta azt hiszem Nikki, és kibújt az ölelésből.
- Igen, Rob már kezdett az agyunkra menni. –
forgatta meg a szemeit Ashley, és mögém pillantott. Követtem pillantását, és én
is az említettre néztem, de Rob csak ártatlanul mosolygott.
- Nem tudom miről beszélnek. – vonta meg
vállát szerelmem, mire rámosolyogtam. Olyan édes volt, ahogy ott állt, fél
könyökkel a kandallóra támaszkodva.
- Persze. – egy ismeretlen hang felnevetett,
de nem tudtam beazonosítani. Valahonnan a lányok mögül jött a hang. Ashley
hátrafordult, így láthattam kitől is származik a nevető hang. Egy szőkésbarna
hajú férfi állt, nem messze Kellantől, és engem nézett. – Nekünk elhiheted,
állandóan nyavalygott, és soha, egyetlen napra sem volt jó kedve.
Két kéz ölelt át hátulról, az illata azonnal
megcsapott. Jólesően dőltem bele a szorosan tartó kezekbe. Fejét vállamra
tette, így hangja egészen közelről jött. Megborzongtam hűvös leheletétől, mély,
morgó hangjától.
- Ez mostantól máshogy lesz, Jackson.
- Ajánljuk. – Kellan öblös nevetése rázta
meg a nappalit, mire elmosolyodtam.
A két fiú valamiről beszélni kezdett, de
hangjuk egybeolvadt számomra, mikor Rob ujjai a derekamat kezdték cirógatni.
Láttam, hogy a lányok leülnek a kanapéra, és elmélyült beszélgetésbe kezdenek.
Szembefordultam Robbal, kezeimet a nyaka köré fontam.
Szemeit mélyen az enyémbe fúrta, pillantása
perzselte arcomat. Hihetetlennek tűnt, az egész annyira abszurd volt, nem
ideillő. Ő volt az a személy, aki megbolygatta életem azzal az egy éttel, és
most itt van, a semmiből tűnt fel, és újra belépett az én kis szürke
hétköznapjaimba. A szívem minden egyes pillanattal egyre nyugodtabban vert,
minden gondolatom, ami az elmúlt hetekben megkörnyékezett, eloszlott, és nem is
jött elő többet, aminek magamban hálát adtam.
Rob szemei felfaltak, lézersugárként
térképezett fel minden egyes négyzetmillimétert az arcomon. Lesütöttem a
szemem, amint megéreztem, hogy arcom lángba borul.
- Nem tudod, hogy mennyire boldog vagyok. –
mosolyogtam rá, és újra a szemeibe néztem.
- De igen, van egy sejtésem. – halkan
felnevetett, pont, ahogyan szerettem. – Muszáj volt látnom téged. Mardosott a
bűntudat, hogy nem tudtam hamarabb jönni, és féltem, hogy nem érek ide.
- De most itt vagy, és ez számít. – nem
akartam hallani bűnbánó hangját, a negatív érzelmekből már éppen eleget kaptam
az utóbbi időben.
- Soha többet nem hagylak egyedül, nem
megyek el, amíg te nem kéred. – nézett hirtelen a szemembe olyan komolyan,
ahogyan talán eddig még doha. Tudtam, hogy egy része ennek a mondatnak hazugság,
bármennyire is szerettük volna, hogy igaz legyen. Rob élete nem az volt, amiben
csak úgy velem lehetett. Most mégis hittem neki, valamiért elhittem szavait.
Szerettem volna mondani valamit, valamit,
bármit, hogy megnyugtassam, de mire kinyitottam a szám, Ashley éles kiáltása
betöltötte a nappali eddigi csendjét.
- Ajándékbontás!
Ijedtemben összerezzentem, de Rob kezei
szorosan tartottak. Rám mosolygott, azon a minden tudó, édes mosolyán. Kellett
egy kis idő, míg felfogtam a szavak jelentését. Egy hirtelen és gyors
mozdulattal fordultam meg. Mind előttem álltak, ha lehet még szélesebb
mosollyal, mint ahogyan eddig láttam őket. Ashley állt legelöl, kezében egy
fehér borítékot szorongtatott.
- Én…
én nem készültem semmivel. – dadogtam zavaromban.
- Ugyan, nem kell semmi. – legyintett Nikki,
és a szemembe nézett. – Bőven elég, hogy Rob mellett vagy.
Zavartan beletúrtam a hajamba, és
hátralestem Robra. Biztatóan rám mosolygott, és kissé meglökött, így előre
léptem.
- Ezt tőlünk kapod, így négyünktől. – mutatott
körbe Ashley, arcán valami egészen gyermeki mosoly ült. Eddig egy ember
szemében sem láttam ennyi csillogást, egyenesen remegett, mikor átvettem a
borítékot.
- Köszönöm, de nem kellett volna. – igazából
furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet a borítékban. Elképzelni nem tudtam, hogy
mi lehet az, amiért ennyire izgatott. Talán csak képzeltem, de mikor ujjaimmal
feltéptem a ragasztót, mindenki közelebb hajolt. Ha lehet még nagyobb zavarban
nevettem fel, ami kissé érdekesre sikerült.
Óvatosan húztam ki a benne lévő valamit, de
amikor megláttam, döbbenten és értetlenül meredtem rá. Először azt hittem, hogy
rosszul látok. Két repülőjegyet tartottam a kezemben, és mindkettő New Yorkba
szólt. Köpni nyelni nem tudtam, csak meredtem a két lapra, és próbáltam rájönni
mi döbbentett meg a legjobban. Az egyik az én nevemre szólt, a másik Robéra, és
bárhogyan próbáltam rájönni, nem jutott eszembe semmilyen épeszű gondolta, hogy
ez mégis mit jelent.
Felnéztem, továbbra is értetlenül, keresve
valamelyikük szemében a magyarázatot.
- Ez… öhm… nem egészen értem. – motyogtam,
közben beharaptam a szám.
Rob kezei lesiklottak derekamról és elém
lépett, kezében egy kis dobozt tartva. Gondolatok százai csapták meg a fejem,
mire kissé megszédültem. Már nem tartottam annyira érdekesnek a repülőjegyeket,
a dobozt néztem Rob kezében, amit annyira erősen szorított. Felpillantottam,
végre fel tudtam szakítani a pillantásom arról a fekete, bársony dobozról, és
Kellan szemébe néztem.
Ahogyan vártam, vigyorgott, mint a tejbe
tök, és rám kacsintott.
Mielőtt még a legrosszabbra gondolhattam
volna, Rob felpattintotta a doboz fedelét, de amit láttam, nem egészen az volt,
amire számítottam. Eddigi döbbenetemet is felülmúló érzés tört fel bennem. Ha
lehet még bambább képet vágtam, mint eddig, és ezt a többiek is észrevették.
Hallottam, hogy valaki felnevet, de nem tudtam azzal vesződni, ki lehetett az.
Figyeltem Rob ujjait ahogyan kiveszi az
ezüst kulcsot a dobozból, emeli fel egyik kezem, és ejti bele. A kulcsra
néztem, majd újra fel, abba a gyönyörű szürkéskék szempárba.
- Nem vagy kíváncsi, hogy mit nyit? –
hallottam meg Kellan hangját messzebbről, mint gondoltam. A gondolataim még
mindig üvöltöttek, a szívem hangos zakatolásától alig hallottam valamit, minden
egy maszlaggá olvadt össze.
Bólintottam, de nem vettem le a szemem Rob
arcáról. Mosolygott, de volt benne valami más. Mintha zavarban lenne, kissé
esetlenül, és félszegen nézett rám.
- Szerintem mi kimegyünk a konyhába valami
kaja után nézni. – Nikki hangja mosolygott, nem kellett ránéznem, hogy tudjam.
- De… - Kellan méltatlankodó hangja egy
pillanatra kiszakított gondolataim ködéből.
- Azt mondtam, hogy megyünk. – vágta rá
rögtön Nikki. Oldalra néztem, és láttam, hogy mindkét lány kell hozzá, hogy
kivonszolják őt a nappaliból.
Robot néztem továbbra is, és a felismerés,
hogy ketten maradtunk, visszarángatott a valóságba. Mindketten leültünk a
kanapéra, lábaimat magam alá húztam, de a tenyerem még mindig nem zártam össze.
- Amikor az előbb azt mondtam, hogy soha nem
akarlak egyedül hagyni, komolyan gondoltam. – kezdeti bizonytalansága eltűnt,
végtelen komolysággal és szeretettel nézett rám. – Nem tudtam, hogyan kellene
feltennem a kérdést, és talán még túl korai, de te vagy a legjobb barátom, és
az a nő, akiért bármit megtennék. Kiskorom óta ismerlek, minden egyes
pillanatod a múltadban, ismerem, ahogyan téged is. Ezért…
Egy ideig figyeltem míg beszél, és szavai
közben arcomra mosoly ült ki. Tökéletesen tudtam, hogy mit akar kérdezni.
Félbeszakíthattam volna félúton, de annyira édesen kereste a szavakat, hogy
képtelen lettem volna leállítani. Magam mellé tettem a repülőjegyeket, a
kulcsra szorosan rázártam a tenyerem.
Mielőtt befejezhette volna mutatóujjammal
elhallgattattam.
- Rob! – összezárta száját és rám nézett. A
nyakába borultam, kezeimmel szorosan átfontam a nyakát. Mélyen beszívtam bódító
illatát, éreztem, hogy az ő kezei is lassan megtalálnak engem. A füléhez
hajoltam, és halkan, suttogva beszéltem hozzá. – Szívesen hozzád költözöm.
Hallottam, hogy kifújja az eddig bent
tartott levegőt. A szívem vad iramban kezdett odabent dobogni, a lelkem mintha
felszabadult volna. Soha ekkora öröm nem járta át a testem, mint abban a
pillanatban. Szemeimet összeszorítva küzdöttem a könnyeim ellen, ma már
sokadjára.
- Istenem, annyira szeretlek. – elhúzódott
tőlem mikor ezt mondta, szemei lesiklottak ajkamra, mire elmosolyodtam.
Nagyon lassan hajoltam hozzá közelebb, nem
akartam semmit sem elkapkodni. Arra gondoltam, ami körbevett minket, és ami az
elmúlt egy órában történt velem. Az életem, az a mély gödör, amiben eddig
feküdtem, eltűnt, a felszínen voltam, a fellegekben, és tudtam, ezt csak neki
köszönhetem.
Még utoljára összekapcsolódott a
tekintetünk, majd behunytam a szemem, és vártam, hogy elérjen. Ajkai nekem
végtelenül hosszúnak tűnő idő alatt ért el engem. Mézédes ajkai először
gyengédes súrolták az enyémet. Mire meggondolhattam volna magam érte kaptam, és
szorosan magamhoz húztam. Végigsimítottam először felső, majd alsó ajkán, csak
utána tört magának utat a nyelvem. Megremegtem mikor ujjai kissé megmozdultak
rajtam. Ajkaink ütemesen mozogtak egyszerre, mintha soha nem ment volna el,
mintha egy pillanatot sem töltöttünk volna külön.
Percegik becézgettük egymást, a vérem
egészen felforrt, minden pillanattal egyre jobban pezsgett bennem. Hallottam,
hogy a kulcs koppan a földön, ahogyan a papír suhogását is hallottam. Az ölébe
tornásztam magam, de egy pillanatra sem voltam hajlandó elengedni őt. Még
szorosabban tartott, mint eddig bármikor. Csak néha szakadtunk el, hogy
egymásra nézhessünk.
Életemben nem szerettem még ennyire soha
senkit. A legjobb barátomnak hitt ember lett a szerelmem, a személy, aki a
levegőt jelentette számomra ebben a világban.
- Happy end! – kiáltotta egy ismerős hang.
Rob ajkai eltávolodtak az enyémektől, de
arcunk továbbra is közel maradt a másikéhoz. Megfordult a kanapén, fordítva
engem is, így láthattuk őket, ahogyan az ajtóban állnak, egymásba kapaszkodva,
mosollyal az arcukon, minket figyelve.
Egy pillanatra összenéztem Robbal, majd
felnevettem.
A boldogság furcsa dolog. Egy olyan
világban, mint amilyenben mi élünk, kincsnek számít, ha csak egy kicsit is
meglelünk belőle. Ott várhat ránk az utca végén, talán mérföldeket kell majd
utaznunk, de valahol kint vár ránk a személy, akiért bármit képesek lennénk
megtenni, aki megtanít minket szeretni, akiért képesek leszünk szeretni.
Talán egy barátban leljük meg, talán egy
idegenben, de a gondolat, hogy ott van valahol kint a világban és ránk vár…
… ezért érdemes élni!
Sziasztok!
Mint látjátok, véget ért a történet, DE mielőtt mindenki elszomorodna, szeretném megemlíteni, hogy a történet Rob szemszögéből is meg fog íródni. Jó, tudom, nem nagy dolog, de legalább még egy kis ideig olvashatjuk, nem igaz? Bár a kis agyszüleményemnek így is befejeződik.
Köszönöm szépen mindenki támogatását, a 46 rendszeres olvasót, és azt a sok hozzászólást, amit írtatok. Nélkületek nem tudott volna továbbfejlődni a képzeletemben megszületett dolog. Köszönöm, hogy kitartóak voltatok, hogy mindig elolvastátok, amit éppen írtam. Hát... több minden nem jut eszembe, de azt hiszem elég annyi, hogy NAGYON hálás vagyok nektek. :)
A Rob szemszögéből megírt történet ugyan itt lesz olvasható, szóval majd nem is kell messzire mennetek.
Mindenkinek hatalmas puszi!!!!
Milli :)
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszett a befejező rész. Megható volt hogy ilyen szép meglepetést csináltak Krisnek. :)
Nagyon sajnálom hogy véget ért a történet de arra gondoltam hogy írhatnál egy novellát ami néhány évvel később játszódik. Így megtudnánk mi történt ez után az este után.
Minden elismerése!
Puszi!
NAGYON CSODÁLATOS lett a befejező rész!4És mint minden eddigi fejezetnél ennél is imádtam minden egyes sort!:) Ennyi szenvedés és külön töltött idő után végre boldogok lehetnek amit valjunk be már igazán megérdemeltek!:) Nagyon sajnálom hogy véget ért ez a történet de amit Szandra említett arra én is kíváncsi lennék és NAGYON jó ötletnek tartom!!!:) Gratuláció hogy meg tudtad írni ezt a csodás történetet és persze 10000 köszönet hogy megosztottad velünk!:)
VálaszTörlésPuszi:Pixy
Bámulatos lett.Nagyon szép befejezést írtál.Sajnálom,hogy vége,de örülök,hogy tovább olvashatunk és Rob érzéseit is megtudhatjuk.Lehet öröm vagy bánat , mindig átérezhettük , hisz hihetetlen módon írtad meg a fejezeteket.Nagyon köszönjük.
VálaszTörlésA novellát én is megszavazom.
Köszönjük,hogy visszatértél és befejezted a törit.
várjuk Robot.
szia
a.n
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszett a feji! Szép befejezés lett! Nemtom elképzelni hogy tudsz így írni! Nagyon jó volt az egész törit olvasni. Tényleg nagyon tehetséges vagy!! Szeretek tőled olvasni! :D
Egyrészt sajnálom hogy vége lett a törinek..
Másrészt viszont még eztán jön Rob szemszög!! :D :D Ééés ha annak is vége lesz, jön az új töri, amit már nagyon várok! :)
Orsy
Ooooooooooooooooooooohhh!!!! :)
VálaszTörlésEz annyira jól sikerült befejezés lett!!!! :)
Ennél szebbet nem is írhattál volna!!!! :)
Mindig is imádtam ezt a történetet, és hihetetlenül boldoggá tesz a tudat, hogy olvashattalak!!! Annyira ügyes vagy!!!! :)
Ez a kis szünet is csak a javadra szolgált, mert még ügyesebb író lett belőled, pedig a távolléted előtt sem voltál semmi!!! :)
Csak gratulálni tudok, mert egy csodálatos történettel ajándékoztál meg minket!!! :)
Sosem lehetek elég hálás, hogy befejezted, és mindig kellemes emlékként fogok visszatekinteni az itt töltött időmre!!! :)
Le is mentem magamnak a történeted, hogy bármikor visszaolvashassam!!! :)
Hihetetlenül Jó volt!!!! :)
Imádom, és ez mindig is így marad!!! :)
Alig várom már, hogy Rob szemszögéből is olvashassam!!!! :)
Még egyszer gratulálok, és Köszönöm!!!!!! :)
Szép munkát végeztél!!!! :)
Puszillak: Kitti