Hír

Sziasztok!

Tudom, hogy nem rég azt írtam hét után lesz friss, de ma már nem fogok elkészülni, sajnálom. Decemberben lesz a szalagavatóm és arra intéztem a ruhám, meg ilyenek. Ez a nap most nagyon zsúfolt volt.

Remélem azért nem köveztek meg...

Holnap friss!

Milli

6.fejezet

6.fejezet – túlélni

/csütörtök/

Mikor felnyitottam a szemeim, egy sötét szobában ébredtem. Egy pillanatig nem értettem hol vagyok, majd az ágyammal szemben lévő kép észhez térített. Kellemes ébresztés volt, olyannyira, hogy legszívesebben elhánytam volna magam. Összeszorítottam a szemeim, megpróbáltam nem felébreszteni a gondolataim. Szerettem volna, ha még egy kis ideig szunnyadnak, nem törnek fel, és békén hagynak engem.

De persze nem sikerült. Vettem egy mély lélegzetet, a gondolataimat fogva tartó cella feltört, és engem elöntöttek az emlékek és érzelmek. Próbáltam küzdeni ellenük, elnyomni őket, de csődöt mondott minden próbálkozásom. Tudtam, hogy ki kell kelnem az ágyból, élnem kell az életem, mintha mi sem történt volna. Nem adhattam meg azt az örömet senkinek sem, hogy szenvedni lássanak.

Túl kell élnem!

Ezzel a gondolattal, és csekély örömmel szálltam ki az ágyból. Egy másodpercre megszédültem, a kép ami a falon csüngött, és mintha szándékosan szuggerált volna, megdőlt, majd újra egyenesbe állt. Csak szakadna le onnan, de tényleg! Az ablakhoz léptem, egy sóhajtás kíséretében feltéptem a függönyt.

Odakint sütött a nap, minden békés volt. Láttam az utcán elfutni egy gyereket, a levelek a fákról szépen lassan hulltak le a földre.

Szóval az élet még mindig unalmas, és még mindig áll a világ.

Az órára pillantottam. Tíz perccel múlt dél. Mosolyogtam. Átaludtam a fél napot, így megszabadultam pár órától, amit valószínűleg végigszenvedtem volna. Kifújtam a levegőt és valamennyi boldogsággal felkaptam a törülközőmet. És szinte abban a pillanatban hullt ki a kezemből.

Egy tökéletes, mégis végtelenül ronda írás fogadott. Remegő kézzel nyúltam a cetliért és olvastam el az üzenetet.

Kellan elkísérte az unokatestvéred a meghallgatásra, én meg elfutottam a boltba. Üres volt a hűtőd. Sietek vissza. R.

Mintha ez lett volna a jelszó, eddig elnyomott érzelmeim feltörtek és hatalmukba kerített. Hagytam, hogy egész testemben remegni kezdjek, hogy a dühtől vagy a gyűlölettől attól a nőszemély iránt, azt nem tudtam. Képtelen voltam sírni, egy könnycseppet hullatni. Nem akartam, hogy győzzön, és ez a fajta gyengeségem egészen biztosan győzelemre vitte volna. A kísértés hatalmas volt, hogy a földre essek és zokogjak, de nem tehettem.

Levegőért kaptam. Újra és újra, míg a szívem le nem lassult. Hallottam, hogy odabent dübörög, mintha az életéért küzdene. Egyre halkabban ütött, egyre halkabban vert, de az agyamban a gondolatok nem tudtak halkulni. Néztem kezem remegését, a gondolataimat erősen kizártam a fejemből. Kívülről úgy nézhettem ki, mint egy most szabadul idióta. Még mindig a kis cetlibe kapaszkodtam. Mintha észhez tértem volna, vad dühvel téptem szét apró darabjaira. Nem akartam látni az írást, vagy érezni annak jelentőségét. Vagyis a semmit. Ez az üzenet olyannyira nem mondott semmit, hogy az megrémített.

Magamra parancsoltam. Egy kis hang a fejemben rám üvöltött. Összerezzentem, mintha tényleg hozzám szólt volna valaki. Felkaptam a földre hullt törölközőt és kisiettem a szobából. Képtelenség volt, hogy ott maradjak. Nem tudtam volna bent maradni. Úgy rohantam ki, mintha menekültem volna valami elől. Becsaptam magam mögött az ajtót, a hangja még visszhangzott a fejemben. A ruháimat villámsebességgel kapkodtam le magamról, és mint egy menekült ugrottam be a zuhany alá.

A meleg víz az arcomba csapott. Nem tudtam megkülönböztetni a forró vizet a könnyeimtől, de remegő testemből rájöttem, hogy sírok. Nem ismertem magamra. Menekültem, a saját házamban, a saját szobámból. Egy cetli miatt. De valójában tényleg egy üzenet miatt menekültem?

Összegömbölyödtem a víz alatt. Nem tudtam felfogni, hogy ez velem történik meg. Visszapörgettem a napokat a fejemben. Mintha nem két nappal ezelőtt lett volna, hogy Rob és én kéz a kézben sétáltunk volna a parkban, nézve a felhőket, nevetve, boldogan. Nem tudom hol ronthattam el, vagy hogyan tudnám visszacsinálni. Bármennyire is próbáltam rájönni, mi volt a baj, csak Rob arcát láttam.

Annyira hihetetlenül tökéletes volt. Babakék szemei, vékony ajkai, amik annyira gyengéden csókoltak, tökéletes felsőteste, ami első nap hozzám simult, és...

Felpattantam, a fejemet bevertem a zuhanyrózsába.

- Nem! Nem lehet! – zokogva kiabáltam a fehér csempének, de nem szólt vissza.

Nem lehet igaza Michelle-nek. Nem lehetek szerelmes a legjobb barátomba. Képtelenség, ez nem történhet meg, velem nem. Pedig mennyi könyvet olvastam a fiú-lány barátságról. És persze tudtam, hogy olyan nincsen. Valaki mindig többet érez, valakinek a szíve mindig megtörik. De az a valaki nem lehetek én! Miért pont én?

Magamra parancsoltam. Kristen Stewart, egy faszakalap balfasz vagy, úgyhogy térj észhez! Nem vagy belé szerelmes, bármennyire is fantasztikusan tökéletes, nem vagy belé szerelmes! Azt hiszem valamennyire sikerült, mert már nem remegtem annyira, és nem is éreztem késztetést az üvöltözésre.

Kiszálltam a forró víz alól és magamra csavartam egy törölközőt. Gyorsan megtöröltem az arcom, nem akartam, hogy a sírás bármi jele az arcomra legyen írva. Belenéztem a tükörbe, a látvány siralmas volt. De mielőtt a többiek ideérnek, kifacsarok valamit magamból. Kiléptem a folyosóra, a ház hidege szinte abban a pillanatban megcsapott. Remegtem a hidegtől, úgy éreztem a lábujjaim megfagytak, az orromból pedig jégcsap áll ki. Magamban morogtam, és jó messzire küldtem magam, amiért a fűtést elfelejtettem felkapcsolni.

Beléptem a szobámba, odabent korom sötét volt. Nem értettem, hiszen az előbb kihúztam a függönyt. De az is lehet, hogy csak ki akartam húzni a függönyt. Valami szitokfélét mormogtam el, kezeimmel a villanykapcsolót kerestem. Végigcsúsztattam ujjaim a falon, de sehol nem találtam. Ennyire nem ismerném a saját házam? Mielőtt még elérhettem volna, a szobában hirtelen felgyulladt a fény. A szemem elé kaptam a kezem, de szinte azonnal a lefelé zuhanó törölközőért kaptam. Még épp idejében kaptam el a csücskét, így nem álltam totálisan meztelenül a szoba közepén. Próbáltam hozzászoktatni a szemem a fényhez, de csak fényes foltokat láttam.

- Meglepetés! – hallottam egy morgó hangot valahonnan az ágyam felől. Csukott szememen keresztül megforgattam a szemem.

- Meg akarsz vakítani, vagy mi? – kérdeztem idegesen. Óvatosan felnyitottam a szemeim, a fény már nem is volt annyira éles. És akkor megláttam.

Az ágyamon feküdt, kezei szokásosan a feje alatt. Nem volt rajta felső, egy fekete farmerban feküdt az ágyamon, és mosolygott. Máskor oda-meg vissza lettem volna ettől a mosolytól, de most a kezeim bizseregni kezdtek, és legszívesebben lekevertem volna arra az édes kis pofijára egy hatalmas pofont. Még van képe nekem mosolyogni a tegnapiak után.

- Arra gondoltam, hogy mivel senki nincs itthon beszélgethetnénk. Csak mi ketten. – valami furcsa mosoly suhant át az arcán.

Vállat vontam és a komódomhoz léptem. Szándékosan álltam neki háttal, nem akartam látni az arcát. Az egész annyira de ja vu érzést keltett bennem, hogy kénytelen voltam elnyomni egy mosolyt. Mielőtt még kihúzhattam volna az egyik fiókot, két erős kéz karolt át hátulról. Ledermedve álltam a meleg kezek alatt, a mellkasom emelkedése kétszeresére váltott, a szívem vadul dübörgött az érintésre.

Valahogy most mégsem volt annyira kellemes az érzés.

- Vedd le rólam a kezed. – sziszegtem a fogaim között. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmok a kezén, majd szépen lassan lehulltak rólam bilincs kezei. Megfordultam, így csak pár centi volt közöttünk. – Nem akarok veled beszélni. Nincs mit megbeszélnünk.

- Kristen… - kezdett bele felemelt kezekkel.

- Csak… hagyj! – becsuktam a szemem, majd egy sóhajtással visszafordultam és elővettem egy nadrágot és felsőt. Nem érdekelt, hogy ott van, hogy néz és engem figyel. Felvettem egy fekete tangát, a törölközőt szorosan magamon hagyva.

Ismét éreztem magam körül a kezeket, de most sokkal erősebben, mint az előbb. Egy határozott mozdulattal fordított maga felé, az arcunk között alig volt pár centi. Innen tökéletesen meg tudtam számolni a pillákat a szemén. Felrémlett, hogy miket képzelődtem a zuhany alatt, és éreztem, az arcom lángba borul. Nem akartam tudomást venni emelkedő mellkasomról, vagy a szívemről, ami olyam megszokottan állt át a dübörgő ütemre. Teljesen elvesztem azokban a kék szemekben, ha akartam sem tudtam volna levenni róluk a szemem.

- Muszáj beszélnünk, érted? Egyszerűen nem bírom, hogy van közöttünk egy lyuk, és nem tudom miért! – a hangja kétségbeesett volt, a szorítás erősödött a kezemen, de én továbbra sem tudtam levenni a szemem az övéről. Hatalmasat nyeltem, de nem segített.

- Azt ne mondd, hogy nem tudod miért van! A hülye álszenteskedés nem jön be, Rob. – morogtam. Végre levettem a szemem az övéről, és most a köldökét néztem figyelmesen.

- Nem tudlak követni. Egyik nap ilyen vagy, máskor meg olyan. – elkapta a kezeit, és én majdnem orra buktam. Idegesen kezdett fel-le járkálni a szobában, ujjaival orrnyergét masszírozta.

- Te nem tudsz követni engem? – minden egyes szót jól megnyomtam. Rám nézett, szemeiből eltűnt a kétségbeesés, csak a dühöt láttam. Nos akkor az enyémben nem tudom mit látott. Ismét remegni kezdtem egész testemben, az sem érdekelt, hogy a törölköző leesik rólam, csípőre vágtam a kezeim. – Mintha nem két nappal ezelőtt lett volna, hogy megbeszéltük, barátok vagyunk, megöleltük egymást, tökéletesen elvoltunk. Azt hittem minden rendben lesz, erre jön Michelle, és te odadobod neki magad, vagy inkább fordítva, és kapva kapsz az alkalmon és csak a farkad után mész! És mond, már megvolt, vagy vársz a tökéletes pillanatra?

A végére már üvöltöttem, de úgy éreztem jogosan. Nem bántam meg, hogy nincs itthon senki csak mi, mert valószínűleg az egész ház tőlem zengett. Rob most egészen elképedten nézett engem, de a méreg egy szempillantás alatt visszatért a szemeibe.

- Csak nem féltékeny valaki? – kérdezte gúnyos hangon. Mintha pofon csaptak volna, úgy éreztem magam, de nem hagytam, hogy leterítsen.

- Ugyan már, egy olyan nőre, akiben több fasz volt, mint amennyi kilincset fogott?

- Tudod ő nem olyan, mint egyesek, hogy elveszti a szüzességét egy olyan férfival aki utána kidobja. – kegyetlenül döfte belém a szavakat.

- Te… - rácsaptam a mellkasára, amjd minden egyes szónál így tettem. Nem érdekelt a kínzó fájdalom a kezemben, sokkal rosszabb volt amit belül éreztem. – Hülye, beképzelt, paraszt!

- Mióta vagy ilyen nagyszájú nagykislány, Kristen?

- Te meg mióta vagy olyan, mint a legtöbb sztár? – kérdeztem vissza, de már sikerült nem üvöltenem. – Azt hittem megbeszéltük, mikor elmentél, hogy te nem válsz olyanná. Hogy te nem leszel olyan, mint a legtöbb nagymenő. De úgy látszik tévedtem.

- Nem tudsz te semmit sem, Kristen! – morogta. Az ajtóhoz lépett, de mielőtt kimehetett volna elkaptam a kezét.

- Nem mehetsz most el, Rob.

- Mégis miért nem? – rám üvöltött, láttam, hogy az erek kidagadnak a homlokán. Hátrahőköltem a hirtelen jött hangtól. – Tudod mennyi ideje várok már rád? Amikor idejöttem azt hittem valami megváltozott köztünk, mikor megcsókoltál, de tévedtem. Eléggé nyilvánvalóan adtad a tudtomra, hogy nem akarsz tőlem semmit, mégis mit tehettem volna, hm? Idejött ez a nő, és tudod eléggé elegem volt. Kristen a világ egyik legnagyobb sztárja vagyok, miért nem használhatnám ki? Azt teszek amit akarok, a tetteimnek nincsenek következményei, maximum lehozza egy újság, nagy dolog megbirkózom vele. De nem fogok rád örökké várni. Az én türelmem is véges.

Döbbenten meredtem Rob arcára, a lélegzetem bent maradt, mintha a szívem is megállt volna. A kezem lehullt az övéről és elléptem tőle.

- Ki vagy te? – kérdeztem suttogva, meredve azokba a szemekbe.

- Még mindig ugyan az, csak te változtál. – lenyomta a kilincset.

- Ha most kilépsz azon az ajtón, garantálom meglesz az első következménye a sztárságodnak. – fenyegettem.

A szemembe nézett. Ismeretlen volt ez a pillantás, még soha nem nézett rám így. Eltartott egy hosszú másodpercig míg rájöttem, itt fog hagyni. És igazam lett, de bár ne lett volna. Kinyitotta az ajtót, kilépett a szobából, majd az ajtó az orrom előtt csattant.

Meredtem a szobám ajtajára, a gondolatim mintha ledermedtek volna velem együtt. Levegő után kaptam, de csak nagy nehezen jutott el hozzám. Az ágyhoz tántorodtam, majd lerogytam rá. Kezeim az ölembe hulltak, szemeimet szorosan behunytam, de Rob jelenléte még mindig belengte a szobát. Magamra kellett parancsolnom, hogy ne kapjon el egy hisztérikus roham. A kezeim önkéntelenül kezdtek vad remegésbe, a lábammal dobolni kezdtem. Összegömbölyödtem az ágyon, lábaimat szorosan a mellkasomhoz vontam.

Nem tudtam felfogni, nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Nem érdekelt, hogy kiabáltunk egymással, az sem, hogy megütöttem, csak a szavait hallottam a fejemben. Azt hittem erre sosem kerül sor, hogy a fejemhez vágja a múltat. Ő volt ott velem, mikor az megtörtént, támogatott engem, és most hátba szúrt. Nem tudtam felfogni, túl sok volt ez az én fejemnek. Még az okát sem tudtam elképzelni, hogy mivel érdemeltem ezt ki.

Nem tudom mennyi idő kellett, míg a remegésem alább hagyott, de felálltam. Odaléptem a ruháimhoz és mint egy robot bújtam bele. Kikapcsoltam az agyam, nem akartam hallani a külvilágot, érezni az emberek jelenlétét. Egyedül akartam lenni, de három vendéggel ez nem jöhetett össze. Tudtam, hogy már csak pár nap, és akkor újra egyedül leszek. Csak azt vártam, semmi mást.

Lassan lépkedtem a nappali felé, ahonnan a hangokat hallottam. Megálltam az ajtóban. Kellan a szoba közepén állt, de amint meglátott elhallgatott. Láttam Robot, a kanapén ült, nekem háttal. Szerencsére Michelle nem volt sehol.

- Szia Kellan! – mosolyogtam rá. Leültem a kanapéval szemközti fotelba és felvettem egy újságot.

Az egész annyira monotonnak tűnt, vontatottnak. Mintha nem is én lettem volna, automatikusan lapozgattam az újságban, a képekre csak egy pillantást vetettem. És a velem szemközt ülő férfira még ennyit sem. Éreztem, hogy a mellkasomban valami nagyon feszít, de nem akartam, hogy kitörjön. Visszatartottam a kitörni készülő érzelmeimet, és lapoztam.

- Hé, Kris, minden rendben? – egy kéz megérintett és én összerezzentem. Ijedten néztem körbe a szobában. Rob engem nézett, meglepetten, de mikor szemünk találkozott, elnézett. Követtem a kéz vonalát, és Kellanba botlottam. Halványan rámosolyogtam, az ijedtségem eltűnt. – Olyan furcsa vagy.

- Kérdezd Robot, ő tudja mi bajom. – futólag a férfi felé böktem, és újra az újságba mélyedtem.

- Rob? – Kellan hangja tétova volt.

- Kérdezd őt. Nem az én bajom.

A flegma hangja, az arrogancia a hangjában hányásra késztetett. Azt hiszem morogtam, vagy valami furcsa öklendezés hagyta el a szám. Hogy lehet, hogy egy ember, akivel majd’ az egész életed leéled, nem is ismered? Az a négy év megártott nekünk, mert ő már nem az a Rob volt, akit megismertem.

A feszítő érzés visszatért, a torkomat valami kaparni kezdte. Behunytam a szemem egy pillanatra, mikor kinyitottam egy hatalmas könnycsepp hullott a papírra. Megbabonázva néztem a szétfolyó cseppet, ami lassan felszívódott. Néztem hűlt helyét és nem értettem. Képes volnék sírni e miatt? Egy tapló miatt?

Levegőért kaptam, pont mikor unokatestvérem megjelent az ajtóban. Nem akartam ránézni, nem akartam látni az arcát, gonosz mosolyát. Felálltam, kezemben az újsággal. Elsétáltam mellette, nem akartam hozzászólni, vagy azt, hogy ő szóljon hozzám. Leakasztottam a kabátom a fogasról és gyorsan felvettem.

- Kissy képzeld. Nem sikerült a meghallgatás. – nyafogta azon a hülye hangján.

Megengedtem magam, hogy felnézzek. Rob és Kellan is kiléptek az előtérbe, de nem érdekelt. Végignéztem a lányon, aki előttem állt, és legszívesebben a szemébe köptem volna, vagy megtéptem volna.

- Ó, te szegény. Csak sajnálni tudlak. – mondtam gúnyos hangon. Zsebre vágtam a kezem, miközben elé léptem, így alig volt közöttünk pár centi. Szemem sarkából láttam, hogy Kellan megmozdul. – Mivel nem sikerült, itt nincs több dolgod. Húzz el Michelle!

Kiléptem az őszi hidegbe, az ajtót minden erőmmel magam után húztam. Nagyot csattant, és elképzeltem a mögötte álló döbbent arcokat. Mosoly jelent meg az arcomon, de amint kifordultam az utcára, mintha odafagyott volna. Próbáltam elnyomni az érzelmeim, de itt már nem védhettetek meg a házam falai.

Elsírtam magam, és így lépkedtem az utcán, jó pár ember szemét magamra vonva.

MEGLEPETÉS! Gondoltam megleplek tieteket egy fejezettel, mert nagyon hálás vagyok a sok kommentnek és kis pipáknak is! :) Nagyon szépen köszönöm! :) Ettől függetlenül a következő fejezet SZOMBATON érkezik! :) Puszi mindenkinek!

Milli ;)

5.fejezet

5.fejezet – káosz

/kedd este/

Még mindig döbbenten és dühösen néztem a csukott ajtót. Nem tudom mennyi ideje állhattam itt, de mintha magamhoz tértem volna. Egy utolsó pillantást vetettem az ajtóra, majd megfordultam. Utáltam a gondolatot, hogy az a nő, vagy csitri, a mellettem lévő szobában alszik, miközben ácsingózva kémlelte a legjobb barátom. Legszívesebben üvöltöztem vagy tomboltam volna, de persze ezt nem tehettem. Éreznem kellett a lüktető ereimet, és erősen verő szívemet.

Bementem a szobámba, az ajtót hangosan becsaptam. Nem akartam tudomást venni az ágyamban fekvő Robra, vagy arra, milyen tökéletesen elüt a rusnya kis szobámtól. Engem nézett, arcán, mintha mosoly játszott volna.

- Mi van? – förmedtem rá, mikor elnyomta kitörni készülő röhögését.

- Csak nem, morcos vagy? – kérdezte továbbra is vigyorogva. Szándékosan nem néztem rá, a komódom elé léptem és elővettem a pizsamám. Elképzeltem magamban ahogyan nézi a hátam, miközben a fejében kiröhög.

- Nem. – motyogtam neki. Leoltottam a villanyt, csak annyira, hogy felvegyem a pizsamám, majd visszakapcsoltam az éjjeli lámpát és bemásztam az ágyba.

Rob nem mozdult, továbbra is engem nézett, annyi különbséggel, hogy most egész testével felém fordult. Egy hosszú pillanatig belenéztem a szemébe, majd lekapcsoltam a villanyt. Számomra itt véget ért a beszélgetés.

Próbáltam koncentrálni arra, hogy elaludjak, vagy legalább az agyam kikapcsoljon, de folyamatosan azon töprengtem, vajon miért nézték így egymást, és vajon miért bosszant ez engem ennyire? Jobb esetben nem érdekelne, de persze az agyam mást mondott. Nem tudtam elaludni, bárhogyan is próbáltam.

- Az unokatestvéred a baj? – kérdezte Rob hirtelen. Meglepett rekedtes hangja a néma szobában.

- Csak egyszerűen annyira… utálom. – mondtam ki nagy nehezen.

- Azért mert…- próbált beszédre ösztönözni, nagy nehezen. Felé fordultam, de ezt ő nem láthatta a sötétben, csak az ágy recsegését hallhatta.

- Mert bosszantó a jelenléte, egy kis kurvának tartom, aki elveszi az embertől azt ami van neki. És ez baromi bosszantó. Most meg idejön, hogy jaj meghallgatás így, és úgy. Fúj, kiráz tőle a hideg. – daráltam egy szuszra.

A szobára ismét csönd telepedett, hallgattam Rob egyenletes légzését. Kezei hirtelen fogták meg az enyémet, és kulcsolta össze ujjainkat. Ez olyan megszokott volt, mégis annyira hihetetlen. Mindig így aludtunk el, most mégis kirázott egy pillanatra a hideg érintésétől.

- Ő volt az aki tavaly ellopta a barátodat? – kérdezte hitetlenkedve. Meglepetett, hogy ennyire emlékezett rá.

- Igen, ő.

- És most attól félsz, hogy engem is ellop tőled? – ez a kérdés annyira természetesen hagyta el a száját, hogy még válaszolni sem tudtam.

Tényleg ettől féltem, hogy Rob is egy lesz azok közül a pasik közül, akiket megkapott, de így, kimondva, annyira hihetetlennek tűnt. Hiszen felnőtt emberek vagyunk, saját akarattal és döntésekkel. Miért is érdekel ez engem ennyire?

Továbbra is döbbenten, de azért akadozva válaszoltam.

- Én nem… pontosan ettől félek, hanem, hogy… szóval, hogy csalódsz. – teljesen idiótának éreztem magam.

- Kristen, csak el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, nem? – bántott a hangja, de igazat adtam neki. – Nem megyek bele csak úgy dolgokba. Higgadtan átgondolom, mint egy példás felnőtt ember.

Hümmögtem egy sort. Megpróbáltam elnyomni a fejemben lévő gondolatot, de a kisördög énem felülkerekedett. Elnyomtam egy gonosz kis mosolyt, bár nem tudom minek. Most csak egy fekete foltot láthatott belőlem. Összekulcsolt ujjainkat most közelebb húztam magamhoz, egészen közel a mellemhez. Éreztem, hogy megdermed egy pillanatra, a légzése egy fokkal gyorsabb lett.

- Feküdj le velem. – vontam meg a vállam.

Ha lehet, most még jobban megdermedt, mintha a kezeiből is kifutott volna a vér. Vártam egy kicsit, de csak gyors légzését hallottam. Szerettem volna látni az arcát, vagy a szemeit, hogy most mire gondol, mit érez. Nagy sokára, legalábbis nekem nagyon sok időnek tűnt, megszólalt. De azt hiszem nem azt mondta, amire vártam.

- Rendben.

A szám szétnyílt, és hápogni kezdtem. Teljesen ledöbbenve feküdtem mellette.

- Nem, nem ezt kellett volna mondanod! – a hangom feljebb siklott. – Látod, túl hamar mentél bele. Ha Michelle rád mászna, hagynád neki?

- Kris, te magad mondtad, hogy nincsenek csajok, csak a házban van szex. Nem tudom most mi bajod van. – ha jól hallottam vigyorgott, és rajtam nevetett.

Éreztem, hogy megmozdul az ágy, az ujjai eltűntek az enyémekből, és az ágy is könnyebb lett. Felültem, szinte automatikusan kaptam a lámpáért. A szobában ismét világos volt. Rob egy alsónadrágban állt a szoba közepén, de most még ez sem tudta lekötni a figyelmem, sőt még az se, hogy a rajtam lévő felsőnek a pántja már nem volt a vállamon, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy lecsússzon rólam.

- Hova mész? – kérdeztem már majdnem sipákolva. Megpróbáltam magamra erőltetni valamiféle nyugalmat, kevés sikerrel. A tény, hogy Rob egy szál alsónadrágban indul útnak, miközben most ajánlottam fel magam, felbosszantott, és megrémített.

- Szexelni, szerinted? – ezt olyan könnyen mondta, hogy még megdöbbeni is elfelejtettem. Az ajtóhoz lépett, lenyomta a kilincset és kilépett.

- Robert! – halk, mégis fenyegető hang hagyta el a torkom.

- Nyugi, csak mosdóba megyek. – rám mosolygott, azon a csibészes mosolyán. Önelégült fejet vágott, és tudtam, vesztettem.

Vörös fejjel dőltem a párnák közé, és hunytam be a szemem. Csapdába csaltam magam, egy olyan csapdába, ahonnan nem nagyon volt kiút.

/szerda/

Azt hiszem, joggal jelenthetem ki, hogy ez volt a hétnek a legrosszabb napja. Legalábbis eddig. Mint egy füstölgő bomba, úgy éreztem magam, vagy valami olyan dolognak, ami bármikor, bármelyik pillanatban felrobbanhat.

A nappaliban ültünk mind a négyen, odakint szakadt az eső, tipikus őszi időjárás volt. Kellan a sarokban emelgette a súlyzókat már vagy két órája, de úgy tűnt, nem tudja megunni. Rob és Michelle a másik sarokban ültek, egy halom családi fotóalbum felett és azokat tanulmányozták nagy nevetések közepette. Valószínűleg rajtam nevettek, vagy azon mennyire nyomoréknak néztem ki kislány koromban, de valahogy nem tudott érdekelni.

Megpróbáltam lekötni a figyelmem, egy halom női magazin volt az ölemben és körülöttem, de még az idei őszi divat sem volt annyira izgalmas, hogy ne figyeljek fel az egyre hangosabb nevetésekre. Belül feszített az ideg, olyan volt, mintha szétszakadnék, egyenesen fájt, amit láttam és hallottam. Próbáltam kizárni a fejemből a hangokat, minden erőmmel azon voltam, de nem sikerült. A hangok, amik tőrül származtak, mintha minden egyes pillanattal felerősödtek volna, direkt engem bosszantva. A szemeimet már régen nem hagytam rajtuk, azt az első öt percben meguntam, de a hangokat képtelen voltam kizárni. És ahogyan jöttek, úgy kúsztak elém a lehetetlennél lehetetlenebb képek. Elképzeltem, hogyan simul Michelle keze Rob combjára, hogyan mosolyognak egymásra, és ezekre a gondolatokra a szívembe minden egyes másodperccel egyre erősebb szúrások hatoltak.

Néha magamon éreztem Kellan tekintetét. Rákaptam a szemem, de ő csak a fejével a sarokba bökött. Olyankor kénytelen voltam rájuk nézni. És olyankor elkaptam azokat a bizonyos pillantásokat. Mindig visszakaptam a fejem, de már késő volt. Láttam, és látnom kellett a nap többi részében is.

De erősnek kellett lennem. Én döntöttem így, én hoztam ezt a döntést, és vállalnom kellett a következményeit. Persze nem tudom mire számítottam. Robnak előbb utóbb úgyis találnia kellett volna valakit, mire számítottam, hogy majd egyedül hal meg? Már Rob életének része voltam, így ott kell majd lennem az esküvője napján, azon a napon, mikor megszületnek a gyerekei, és azokban a pillanatokban is, amelyekben nem akarok részt venni.

Azt hiszem délután kettő vagy három lehetett, mikor betelt a pohár. Michelle felnevetett, azon az igazi kurvás hangon, amit azok a csitrik adnak ki, közben a keze Rob combjára simult, műkörmeivel belemarkolt a lábába. Rob szemei lekúsztak a lányon, mintha felfalta volna a tekintetével. És rá kellett jönnöm, hogy rám is így nézett első nap. Hatalmas pofont éreztem az arcomon, mint mikor anya kiskoromban felpofozott. Csak ezt most az agyamtól kaptam. Hatalmas volt, és észhez tértem.

Túl nagyot lapoztam a magazinon, a lap kiszakadt, és Kellan rám nézett. Felálltam, de a páros nem nézett rám. Lecsaptam a földre az ölemben lévő lapokat és hangosan kifújtam a levegőt. Szemem sarkából láttam csak, hogy Kellan felém lép egyet.

- Michelle, kijönnél nekem segíteni a konyhába, összerakni egy pizzát? Megéheztem! – nem ismertem magamra, a hangom, mint egy dühös macskáé, úgy csengett.

Rob szinte azonnal rám kapta a szemeit, Michelle nem vette le róla a szemét, csak félig fordult felém, úgy válaszolt.

- Most nem érek rá, Kissy. – nyávogta felém.

- Michelle, éhen halok.

- Jól van na. – nyávogta tovább. Felállt, nem kerülte el a figyelmem, hogy végig simított Rob kezén, majd elindult felém.

Végigtrappoltam a nappalin, majd kicsörtettem a konyhába. Még pont elkaptam Kellan hangját, mintha ráförmedt volna Robra, de a többit nem hallhattam. Beértem a konyhába, de nem léptem a hűtőhöz, és nem is kezdtem el kaját csinálni. Szembe fordultam unokatestvéremmel, karba fontam a kezeimet és összehúztam a szemöldököm. Ő leült a konyhaasztalra, nem mintha nem lett volna ott a szék, vagy más ülőalkalmatosság, összefonta a lábait és a haját kezdte babrálni.

Undorító látvány volt!

- Michelle, le kell állnod! – nem kerteltem, talán még a hangom is erősebben csattant.

- Mégis mivel, Kissy? – kérdezte azon a mézes-mázos hangján. Kirázott tőle a hideg.

- Ne játszd a hülyét, most ne! Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! – majdnem kiabáltam, a hangom majdnem súrolta azt a határt, de még idejében visszafogtam magam. Nem akartam, hogy a fiúk bejöjjenek, ezt még le kellett játszanom. – Hagyd békén Robot, megértetted?

- De miért, Kissy? – kérdezte, szemeit kidüllesztetett, csak azt felejtette el, hogy én nő vagyok, és nekem cseppet sem jön be. Arca megváltozott, mintha meglepődött volna, egy pillanatra megijedtem. – Jaj, ti együtt vagytok?

- Úristen, nem! – hitetlenkedve néztem rá.

- Szóval ez egy ilyen nyitott kapcsolat féle? – kérdezte Michelle azon a nyávogó hangján, miközben lábait lóbálni kezdte és kilesett a konyhaajtón. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy biztos a családtagom e, majd feladtam.

- Nem, ez egy olyan… semmilyen kapcsolat. – nekidőltem a konyhapultnak, ő pedig rám emelte tekintetét. Volt benne valami ami nem tetszett, de nem tudtam rájönni mi.

- Szóval szabad? – és akkor leesett.

Legszívesebben nekibasztam volna egy vázát, vagy valamit, ami súlyos sérülést okoz, de a konyhában csak a mikróra számíthattam. Bár átfutott az agyamon, hogy előkapok egy kést és jól megszurkálom, de… nem tettem.

- Igen, szabad, de Michelle. – kezeimet felemeltem, könyörgőre akartam fogni, de nem akartam olyan mélyre süllyedni. – Nem akarom, hogy bántsd, vagy fájdalmat okozz neki. Ő nem olyan. Ha ő belemegy egy kapcsolatba akkor az vagy legyen komoly, vagy semmilyen. Te nem ismered, ezért kérlek, ne tegyél benne kárt.

Egy egészen hosszú másodpercig nézett a szemeimbe, majd megszólalt. Már sehol nem volt a szemeiben az a kislányos báj, mintha egy ravasz nagymacskával néztem volna farkasszemet.

- Csak akkor lépek, ha ő is, Kristen.

- Ő nem fog, verd ki a fejedből!

- Jézusom! – rám mutatott, műkörmével mintha szíven akart volna szúrni. – Te szerelmes vagy belé!

- Sss! – felemelt kézzel léptem hozzá közelebb, visító hangját, mintha egy pillanat alatt elvágták volna. Szemei csillogtak, szája torz mosolyba futott. – Erről szó sincs, csak… féltem őt tőled.

- Na jól van, nem teszek úgy, mintha nem láttam volna az első pillanatban. – leugrott az asztalról, és elém lépett egyetlen nagy lépéssel. Egészen közel kellett préselődnöm a pulthoz, hogy ne jöjjön nekem. Fenyegetően emelkedett felém, szemei most vadul csillogtak, arcán gonosz mosoly játszott, és nagyon elszánt tekintete volt. – A vak is látja, hogy odáig vagytok egymásért. Nem tudom mit műveletetek ebben a házban, míg nem jöttem, de nem is érdekel. Volt lehetőséged lépni, Kristen, de te elszalasztottad. Vállald a következményeit! Robertnek olyan parti kell, aki mindent meg tud neki adni, és tudod, én százszor olyan tapasztalt vagyok ebben, mint te. Neki nem egy kezdő kell, hanem egy… mester. Szóval állj félre, és hagyd, hogy megkapjam. Még soha nem volt ilyen jó pasim, és nem te fogsz ebben megállítani. Világos voltam?

Hápogtam egy sort, nem tudtam szóhoz jutni. Még hang sem tudta elhagyni a torkom, a döbbentség ledermesztett. Minden végtagom, minden szervem, mintha megfagyott volna. Nem tudtam levenni a szemeim azokról a szemekről, jéggé dermesztett. Csak egyvalamit éreztem, a feltörni készülő sírásom. A szemeimet már csípték a sós könnyek, egyre gyorsabban szedtem a levegőt, de még mindig nem tudtam megszólalni.

Lépteket hallottunk, Michelle ellépett tőlem. Rob és Kellan estek be, de én még mindig nem mozdultam. Mintha a levegő megfagyott volt, el tudtam képzelni a látványt. Itt álltam a konyhapultnak préselődve, kapkodó lélegzettel, szemeimet a földre szegezve.

- Kris, minden rendben? – ez a hang magamhoz térített, de csak annyi időre, hogy a sírásom kontrollálni tudjam. Elléptem a pulttól, és belenéztem Rob szemeibe.

- Hát persze, minden rendben.

- Jól van. Michelle indulhatunk? – kérdezte most a lányhoz fordulva.

Még utoljára a szemembe nézett figyelmeztetően, fenyegetve majd odalépett Robhoz és összekulcsolta a kezeiket. Bólintott, nem tudom, hogy nekem vagy neki, majd kiléptek a konyhából. Hallottam csapódni a bejárati ajtót is.

És nekem abban a pillanatban végem lett. Lezuhantam a padlóra, Kellannak már nem volt ideje elkapni, és belőlem kitört a sírás. Átölelt engem, kezeim rongyként tekeredtek hatalmas teste köré, és csak sírtam. Nem tudom meddig, vagy egyáltalán milyen szavakkal próbált meg engem csitítani. Semmit nem hallottam a külvilágból, csak a sírásom érzékeltem.

Még a gondolataim is kusza ködként kergették egymást, nem hagyva nekem épeszű gondolatot. Minden egyes képek, hangot és pillanatot visszajátszottam magamnak, és annál jobban fájt. Kínzott, és gyötört a tudat, hogy Michelle-nek igaza volt. Én nem érhettem fel egy olyan nővel, mint ő. És abban is igaza volt, hogy elszalasztottam. Rob adott nekem egy utat, választhattam volna, de én nem éltem vele. Elszalasztottam és vállalnom kell a következményeit. Rob már nem volt az enyém, kicsúszott a kezeim közül. Egyszerűen… elszalasztottam.

Akkor tértem magamhoz, mikor hallottam a szobám ajtaját csukódni. Nem tudom hogyan, vagy mikor kerültem az ágyamban, de benne voltam, egy hatalmas takaró vett körbe, és a nedves párnám, amit már eláztattam. Tudtam, hogy Rob lehet az. Érzetem, hogy megreccsen az ágy, és a takaró alá bújik. Nem mertem kinyitni a szemem, nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok.

Vettem egy mély lélegzetet, de nem lett könnyebb.

Az illata az orromba kúszott, elképzeltem ahogyan mellettem fekszik. És  így csak nehezebb lett.

Köszönöm, hogy eddig vártatok a fejezetre, remélem nem csalódtatok, most, hogy megkaptátok. Tudom, hogy nem érdemlem meg, ennyi kihagyás után, de azért kérhetnék pár kommentet? Érdekelne a véleményetek, hogy hogyan látjátok most a történetet, hiszen már régen nem kaptatok frisst. Köszönöm!

Milli:)

4.fejezet

4.fejezet – meglepetés

/kedd/

- Egészen biztos, hogy elleszel nélkülünk itthon? – kérdeztem meg újból.

Zavart, hogy házigazda lévén itt hagyjuk őt, egyedül egy vad idegen házban. Én is rosszul érezném magam valaki más lakásában. De Kellan csak mosolygott, fél vállal az ajtófélfának dőlve, arcán végtelen nyugalommal. Rob mögöttem morgott, de nem foglalkoztam vele. Biztos akartam benne lenni, hogy el lesz itthon.

- Nyugi már, Stew, nagyfiú már, csak nem gyújtja magára! – Rob nyugtalan hangjától picit feloldódtam. Hallottam, hogy kopog a lábával, de én a szürkéskék szempárt kémleltem.

- Nem lesz semmi baj, érezzétek jól magatokat. – felém nyúlt, hatalmas tenyerével megdörzsölte a vállam, majd belecsípett az arcomba. Kuncogtam. – Ennyi a minimum a reggeliek után.

- Oké. – nem akartam tovább húzni az időt.

Rob felé fordultam, akinek az arca abban a pillanatban felderült. Átfonta a derekam, és mielőtt meggondolhattam volna magam, az utcára terelt. Hallottam csapódni az ajtót, így már nem fordulhattunk vissza.

Alig léptünk kettőt, az egész rossz ötletnek tűnt. Szerettem volna rendezni a kettőnk közti zavart, de az, hogy kettesben töltsek vele egy egész napot, nem tűnt jó ötletnek. Főleg nem akkor, mikor ilyen közel húzott magához. Próbáltam nem törődni azzal, hogy a gyomrom merő görcs, és rágom a szám, de a némaság és a kettőnk közti nulla távolság csak jobban idegesített.

Nem tudom mennyi idő alatt, de elértünk egy hatalmas parkot, tele emberekkel. Mindenhol vígan kacagó gyerekek futkostak, a padokon szerelmes párok bújtak össze, és majdnem minden fánál láttam egy kutyát. Álmélkodva lépkedtem Rob oldalán. Az ősz színei uralták a fákat, a parkot. Minden sárgában és pirosban úszott, valami mesebeli hatást adva a parknak.

Mosolyogva fordultam Robhoz, hogy elmondjam neki mennyire szép itt minden. De a távolság meglepett. Észre sem vettem, Rob már nem ölelt engem, kezei a zsebébe mélyesztve, arcán bánatos mosoly. Felvontam a szemöldököm.

- Bocsi, csak… Nem akarok magyarázkodni. – megvonta a vállát, mintha ez ennyire természetes lenne. Kellett egy kis idő míg leesett, miről is beszél.

- Félsz, hogy meglátnak minket együtt? – kérdeztem, enyhe sértődöttséggel a hangomban.

- Nem azzal van a baj. Veled bármikor szívesen mutatkoznék, butus. – elém lépett, ujjaival eltűrte a szememből a kósza tincseket. A szám résnyire szétnyílt, ahogyan csodáltam arcát. Robban mindig volt valami természetfelettien szép, ami most valahogy felerősödött. – Csak egyszerűen nem akarom, hogy letámadjanak téged az utcán, minden lépésedet kövessék. Ez az én életem, és nem akarom tönkretenni a tiédet.

Kedvesen rám mosolygott. Bólintottam, nem tudtam, hogyan kellene erre reagálnom. Tudtam, hogy igaza van. Tegnap még én voltam kiborulva. Nem tudnék úgy élni, ahogyan ő. Nem tudnék beleszokni abba, hogy nincsen magánéletem. Rob ezeket mind tudta rólam, és hálás voltam neki, amiért figyelmeztetett engem. Képes lettem volna kitenni magam ennek, csak miatta.

Körbenéztem. Többen minket bámultak, összesúgtak, és ujjal mutogattak ránk. Szemeim most a mellettem sétáló férfira siklottak. Arcán mosollyal, fejét az égnek emelve sétált. Már csak annyi hiányzott, hogy kitárja karjait, és filmbe illett volna. Nem volt rajta napszemüveg, sem sapka, így arca fedetlen maradt a kíváncsi szemek előtt. Ijedten léptem elé.

- Rob, mindenki minket bámul. – a hangom ijedten, és halkan csengett.

- Az lenne a nem normális, ha nem bámulnának minket. – értetlenül néztem rá, de nem magyarázta meg rögtön. Újból megindult előre, én pedig lemaradva követtem őt. Kis idő után lerogyott a fűbe és végigdőlt rajta. Megint azzal az álmodozó tekintettel nézte az eget. Leültem, de nem feküdtem mellé. Néztem az arcát, figyeltem egyenletes légzését. – Különben is. Amerika kedvence, a „szívtipró” Robert Pattinson, egy gyönyörű, ismeretlen lánnyal sétál mosolyogva a parkban. Ez az elég nagy szenzáció nem gondolod?

Megrágtam a szavait. Volt benne igazság, azért lássuk be. Én is megbámultam volna őt, ha történetesen nem lenne a legjobb barátom. És akkor még nagyobbat néznék, ha egy idegen csajjal flangálna fel alá. Megráztam a fejem, és újból őt néztem. Szemeit behunyta, kezeit a feje alatt nyugtatta.

- Egyébként nem vagyok gyönyörű. – mondtam halkan.

- Alábecsülöd magad. – felelte unottan.

- Te pedig bosszantasz! – mérgesebb lett a hangom, mire Rob csak mosolygott. Utáltam mikor ennyire nyugodt volt, ennyire higgadt. Mindig tűz és víz voltunk, de legjobban akkor utáltam ezt a helyzetet, mikor így viselkedett. Mikor ennyire emberi volt.

Kifújtam a levegőt, és mellé dőltem. A fehér pamacsokat néztem az égen, amik gyorsan haladtak, újabb és újabb formákat festve az égen. Eszembe jutott egy emlék, ami most lávaként öntötte el a fejem. Robbal rengetegszer feküdtünk ki a fűbe és néztük a felhőket, azt játszva, ki mit ismer fel benne. Ő mindig látott valamit. Virágot, házat, nőt, gyereket, állatokat, még olyan lehetetlen dolgokat is, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. És én mindig ugyan azt a hatalmas fehér vattapamacsot láttam, amit most is.

Akaratlanul mosolyodtam el, a pillanatnyi haragom elszállt.

- Most arra gondolsz, mikor kiskorunkban játszottuk a felhős játékot? – kérdezte halkan. Elfordítottam a fejem. Szemei nyitva voltak és a eget nézte. Visszafordítottam a fejem, próbáltam nem arra gondolni, mennyire nyugodt ez a mostani helyzet. Talán túl nyugodt is volt.

- Igazából arra, hogy hogyan tudtál olyan dolgokat beleképzelni ezekbe a felhőkbe. Nekem még most sem mondanak semmit.

- Egyszerű. – egyik kezét a fejem alá csúsztatta, így közelebb vont magához. A szívem üteme az egyekbe szaladt, akaratlanul gondoltam arra mennyire kellemes az illata. Másik kezével, a szabad kezével az égre bökött. – ha gondolsz valamire, azt látod benne. Például az, nézd. Elképzelek a fejemben egy hatalmas virágot. Vársz egy kicsit, és… máris hasonlít rá, látod?

Figyeltem egy pillanatig az eget, egy egészen hosszú pillanatig, de a fehér pamacs, ami nekem még most is egy hatalmas vatta volt, nem változott át virággá. Sem semmi mássá.

Elnevettem magam.

- Nem, nem látom. Szerintem csak te látod.

- Annyira idegesítő vagy, Kristen! – mordult fel, de én csak tovább nevetettem. Vicces volt nézni, hogyan idegeskedik, és sajnos nem bírtam magammal.

Még percekig nevettem, míg ő csak morgott az orra alatt. Közben emberek sétáltak el előttünk, egyre többször, egyre gyakrabban. Engem bosszantott, de Rob megnyugtatott, hogy nem lesz semmi, egészen addig, míg fel nem bukkan egy kamera. És ez idáig nem is készültek rólunk képek. Így nyugodtan beszélhettünk bármiről.

Megnyugtatott a tudat, hogy minden rendben van közöttünk. Mióta itt volt, most először tudtunk rendesen beszélni, határok nélkül. Most először voltunk kettesben. Mesélt nekem a filmezésről, a bosszantó emberekről, és a társairól, akikkel nap, mint nap együtt van. Akik most már az élete. Nem akartam volna beismerni neki, hogy féltékeny vagyok, amiért velük van. Ez idáig, pontosabban négy évvel ezelőttig, minden idejét velem töltötte, én voltam az első, aki megtudta mi történt vele. És most, most én voltam az utolsó ember.

Kérdések ezreit zúdította a nyakamba, nem hagyva ki egyetlen részletet sem az életemből. Töviről hegyire kikérdezte az elmúlt egy évemet, kötelező volt mindenről beszélnem. És a válaszadás elől nem térhettem ki. Mindent kiszúrt. Ha hazudtam, ha csak megpróbáltam egy kicsit is ferdíteni a valóságon. Így kénytelen voltam tényleg mindent elmondani neki.

- Van barátnőd? – kérdeztem félvállról. Megpróbáltam nem túl sok érdeklődést belevinni ebbe a kérdésbe, de a Rob szája szegletében bujkáló kis mosoly tudatta velem, hogy a próbálkozásom sikertelen volt.

- Ha lenne, nem próbálkoztam volna be nálad. És ha jobban figyeltél volna tegnap, akkor tudnád, hogy egy éve csak te jársz a fejemben. Minden egy pillanatban. – jól kihangsúlyozta az összes szót.

Összeugrott a gyomrom, megmagyarázhatatlan idegesség kerített hatalmába. Felültem, ujjaimmal a hajamat babráltam. Ő is felült mellém, egyik kezét a hátamra simította. Összerázkódtam az érintéstől, bár ezt a tényt próbáltam elnyomni magamban.

Ott voltunk, ahol kezdődött ez az egész. Minden egyes pillanata ennek a beszélgetésnek, csak ehhez az egyhez vezetett. A tényhez, hogy köztem és Rob között már régen több van, mint barátság. Csak tudtam volna, hol alakult át ennyire. Mikor csúszott ki a kezeim közül. Hazudhattam volna azt magamnak, hogy akkor, mikor visszacsókoltam, de tudtam, hogy már régen azelőtt volt. Talán akkor, mikor elengedtem, mikor hagytam, hogy elmenjen, és élje az életét.

- Rob… - kezdtem halkan. Éreztem, szinte fizikailag éreztem, hogy megfeszül mellettem. Egy apró, éles lélegzetet vett. – Azt hittem ezt már megbeszéltük.

- Igen, meg is. De az nem azt jelenti, hogy nem érezhetek így. – ideges volt a hangja, sürgető.

- Nem érezhetsz sehogyan sem irántam.

- Hazudjak? – rákaptam a fejem, a tekintetünk találkozott.

Nem tudom melyikünk nézett mérgesebben a másikra. Rob pillantásában volt valami sürgető, amit sehogyan sem tudtam értelmezni. Én pedig mérges voltam, amiért hagyná elveszni a barátságunkat. Megpróbáltam jobban belelátni, tudni akartam mit gondol most, de akárhogyan erőltettem magam, annál jobban bizonytalannak éreztem magam. Tényleg azt akarom, hogy csak barátok legyünk?

- Ezt… el kell felejtenünk, hogy mi… - össze-vissza dadogtam, és teljesen idiótának éreztem magam. – Hogy mi egyáltalán csókolóztunk, és éreztünk egymás iránt valamit.

- De én nem akarom elfelejteni! Nem mondhatod meg nekem hogyan érezzek, hogyan gondoljak rád. – egy pillanat alatt történt az egész. Kezeit a vállamhoz érintette, és már a fűben voltam, ő pedig felettem. Elfelejtettem, hogy egy parkban vagyunk, és egy eléggé korhatáros pózban fekszünk. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen gyönyörűen csillognak a szemei, és még a düh is jól áll neki. Éreztem a leheletét, ami már kellemes bizsergésként ért. Hatalmasat nyeltem, de nem segített. Észrevette. – ha el akarnád felejteni, nem reagálnál most így.

- Robert! – csak ennyi telt tőlem. Láttam a szemeiben, hogy rosszul esik neki amiért a teljes nevén hívom, és amiért ennyire feszült a hangom. – Élned kell az életed, és nélkülem kell azt élned. Én nem akarom ezt!

Amint kimondtam, megbántam. Mintha egy világ dőlt volna össze benne, a szemei nem hazudhattak nekem. Láttam, hogyan kapcsol át hűvösbe a tekintete, hogyan szorítja össze a száját. Elengedett, és visszaült mellém, de azért még láttam, hogy elhúzódik tőlem. A szívem irdatlan tempóban vert odabent, mintha ki akart volna szakadni. Nagyokat lélegeztem, a könnyeim, amik már csípték a szemem készültek előtörni.

- Nem akarsz kapcsolatot, vagy velem nem akarod? – kérdezte halkan, megtörten. Szerettem volna hozzáérni, megértetni vele, amiket érzek, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.

- Én… - nem tudtam pontosan a választ. Még magamban sem tudtam tisztázni, nemhogy neki elmondani. Nem hagyott nekem időt, össze voltam zavarodva. – Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, és éld az életed. Szeretkezz azzal akivel csak akarsz, vigyél rózsát annak a lánynak, aki tetszik neked! De Rob, mi… Mi mások vagyunk. Mindent tudok rólad, tényleg mindent. A múltunk egy és ugyanaz, így nagyon nehéz lenne. Azt szeretném, ha… boldog lennél.

- Csak ne veled, igaz? – rám emelte hatalmas, fájdalmas szemeit. Össze kellett szednem minden bátorságom és erőm, hogy válaszolhassak neki.

- Igaz.

Ez volt az utolsó, hogy egymáshoz szóltunk volna. Némán figyeltük, hogyan ereszkedik le a nap, hogyan festi az eget vörösre. Sikerült elnyomnom feltörni készülő sírásom, de nem segített, hogy összeölelkezve feküdtünk a fűben. Legszívesebben elrohantam volna, futottam volna amíg csak bírok, de nem tehettem. Itt kellett lennem, szemben az érzéseimmel és gondolataimmal. Tudtam, hogy időre van szükségem, míg összeszedem a gondolataim, de képtelen voltam rá, amíg egymás mellett fekszünk.

Aztán Rob hozzám szólt. Mindenről beszélt, mindenről ami nem mi voltunk, vagy a múltunk. A jövőjét sem említette, sem azt mit szándékozik tenni a hét második felében. És én megértettem. Tudtam, hogy így könnyebb neki feldolgozni. Mindig ezt csinálta, ha valami bántotta. Soha nem fordult szembe az érzéseivel, mindig elkerülte azokat. Ő volt az én Robom, az a Rob, akit hagytam elmenni. Így feküdtem mellette, zakatoló szívvel és lélekkel, és hagytam, hogy kibeszélje magát.

Bármennyire is fájt a tudat, hogy volt egy lehetőségem a barátságunk visszahozására, és én elszalasztottam, félre kellett tennem, míg vele voltam. Sétáltunk a városban, egymást ölelve. Lassan lépkedtünk az utcán, jó hosszúra húzva ezt a délutánt.

- Kris? – szólított meg. Szembefordított magával, kezeim a zsebembe mélyesztettem. Egy ajándékbolt kirakata előtt álltunk, nem kevés ember figyelmét magunkra vonva. – Azért még bírsz engem, nem?

Egy egészen hosszú pillanatig néztem a szemeibe. Annyira aranyosan állt, megrogyott vállakkal, kerekre tágult szemekkel, érdeklődő tekintettel, hogy nem tudtam uralkodni magamon, elnevettem magam. Nézte, hogyan nevetek rajta, majd arcán megjelent a szokásos, kedvenc mosolyom. Átöleltem a derekát, és jó szorosan hozzábújtam.

- Tiszta hülye vagy! Még mindig te vagy az az ember, akinek bármit elmondanék. – nevettem tovább.

- Jó, csak ezt akartam tudni.

Mosolyogva léptünk fel a házam verandájára. Még mindig rettentő furcsa volt őt a küszöböm előtt látni, de már kezdtem hozzászokni. Látta, hogy nézem, és rám mosolygott. Szívből mosolyogtam vissza rá, és nyitottam ki az ajtót.

Az első ami megcsapott, az a nevetés volt. Egy öblös férfi nevetés rázta meg a házat, majd egy csilingelő női kacaj. Megtorpantam egy pillanatra, így Rob nekem csapódott. Már láttam, hogy nyitja a száját, de felemeltem a kezem, így elhallgatott. Figyeltem még egy pillanatig. Valahogy annyira ismerős volt ez a nevetés, mégis annyira ismeretlen. A nevetés újra felharsant, és én azonnal felismertem. Átfutott rajtam a düh, amit hamar elnyomtam. Nem értettem miért érzek így. Ledobtam a kabátom és berobbantam a nappaliba.

- Michelle! – kiáltottam fel. A nekem háttal ülő nő, most megfordult.

A szép, kreol arc, és azok az ismerős zöld szemek mosolyogtak. A haja, mint mindig most is lágy hullámokban omlott le a vállán, és én megint irigykedve figyeltem mennyire gyönyörű. Mindig ő volt a család szépsége, a lehető összes szépségversenyt ő nyerte. Volt benne valami mű, ami nekem egyáltalán nem tetszett, de minden férfi tekintetét magára vonzotta. Rám mosolygott, és nekem megint átfutott az agyamon, hogy a mosolya olyan, mint a rókáé. Alattomos és veszélyes.

- Kissy! – visította. Utáltam, mikor így hívott, de számára ez volt a nevem. A nyakamba borult, majdnem megfojtott, de azért visszaöleltem. Nem tudom mennyi idő után engedett el, de kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok. – Annyira hiányoztál! Remélem nem zavarok, de itt lesz meghallgatásom, és csak rád számíthatok!

- Ugyan, semmi baj. – legyintettem.

Egy pillanatig figyeltem a róka tekintetet, majd elléptem előle, pont Rob mellé. Ránéztem. Valami szíven szúrt, olyan érzés volt, mintha átdöfték volna egy tőrrel. Rob szemei az unokatestvéremen csüngtek, már csak a nyál hiányzott a szájából. Szinte azonnal elkaptam róla a tekintetem, de nem tudtam kiverni a fejemből a pillantását. Michelle is őt nézte, kezei a csípőjén, arcán kaján mosoly.

Hülye kurva!

Kellanra néztem, aki engem nézett, de nem voltam hajlandó a szemébe nézni.

- Michelle, ők a barátaim Robert, és Kellan. – rájuk mutattam, de ő csak Robot nézte. Azt hiszem túl hangosan fújtam ki a levegőt, mert Rob ekkor rám kapta a szemeit. – Azt hiszem jobb lesz, ha felkísérlek. Biztosan fáradt vagy.

Egy szó nélkül ragadtam karon unokatestvérem és vonszoltam felfelé. Hatalmas magassarkújában tipegett mellettem, és el tudtam képzelni a különbséget. Magam elé engedtem a lépcsőn, hogy eltakarjam Rob elől, de még így is láttam, hogy utánunk néz. Kitártam előtte a vendégszoba ajtaját, de ő szembefordult velem.

- Nem is mondtad, hogy ennyire helyes barátaid vannak. Jobb lesz, ha vigyázol rájuk. – kacsintott rám unokatestvérem, majd belibbent a szobájába.

Az ajtó csapódott.

A torkomat morgásszerű hang hagyta el.

Bocsánat a késésért, de mostanában elég zűrös időszakom van a suli és a magánéletem miatt. Jövő héten biztos lesz friss, utána még nem tudom. Remélem tetszett a fejezet, és megdobtok pár komival! Puszi, Milli :)

3.fejezet

3.fejezet – érzelmek és vallomások

/hétfő/

A nap hátralevő része, ami azért igen sok idő volt, nagyon lassan ment el. Mintha szándékosan engem akart volna bosszantani, a falon lévő óra kétszeresére nőtt, a másodpercmuató lassan kattogott, és iszonyat hangosan. Persze nem tudom melyik volt a rosszabb verzió. Ha lassan vonszolta magát az idő, vagy gyorsan. Mindkettő a halálom felé vitt, de tény, hogy a lassan telő idő bosszantott jobban. Szerettem volna már túl lenni rajta, átesni ezen az éjszakán. És Rob arca csak jobban bosszantott.

A fiúknak feltett szándékuk volt, hogy egész héten nem dugják ki az orrukat, mondván, ők most nyaralnak. Így a házban maradtunk, és ők még csak véletlenül sem léptek ki a házból. Még a boltba se, ami itt volt a sarkon. Kénytelen voltam kitalálni valami olyan programot, amit a házban lehet végezni, szórakoztat, és amivel gyorsan telik az idő.

- Megvan! – kiáltott fel Kellan hirtelen, mire én ijedtem ugrottam egyet a fotelban.

A szobámban voltunk mind a hárman, és már másfél órája próbáltunk rájönni mi lehet a legjobb időtöltés. Rob a földön feküdt, bámulva a plafont. Most feltámaszkodott a könyökére, és barátjára nézett. Kellan az ágyamon feküdt, feje lelógott, a lábai a falon voltak. Elég vicces látványt nyújtott.

- Kris, van társasod? – kérdezte, mint egy buzgó kisgyerek.

Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyogjak, vagy értetlenül bámuljak rá.

- Azt hiszem van Monopoly. – feleltem lassan.

- Szuper. – rámutattam egy nagy dobozra a sarokban, mire a mackótestű férfi felállt és előkotorta a játékot. Robbal a háta mögött néztünk össze. Az én arcomról szerintem még mindig a hitetlenség volt leolvasható, az övéről viszont a teljes kétségbeesés. Biztatóan rámosolyogtam.

Kellan leült a földre, és én is lecsúsztam a fotelból. A két fiú közé ültem be, hogy még véletlenül se tudják egymást megölni. Kellan arca felért egy ajándékkal. Mintha tíz évet fiatalodott volna, arcáról eltűntek a gondterhelt ráncok, teljesen kisimult volt, szemei gyerekesen csillogtak. Döbbenetes, hogy egy huszonhat éves férfi ült előttem. Rob felröhögött mellettem.

- Ne lepődj meg, nagyon sokszor ilyen. – magyarázta. Kezét a vállamra helyezte, közelebb húzott magához, és megölelt. Beszívtam az illatát, ami régi ismerősként üdvözölt engem.

Magamban elmosolyodtam. Tudtam, hogy most már minden rendben van közöttünk, mintha tegnap semmi nem történt volna. Újra Stew és Rpattz voltunk.

- Na srácok. – Kellan felnézett, arca fájdalmas fintorba torzult. Rob előtt ültem, a lábai között, egyik kezével átnyúlt az oldalam mellett. – Most ti így fogtok játszani?

- Miért, ezzel mi bajod van? – értetlenkedtem. Mérgesen ránéztem, de ő csak megcsóválta a fejét. – Inkább mondd meg melyik színnel leszel.

A fiúkkal sokkal rémesebb volt játszani, mint ahogy elképzeltem. Ha egy kívülálló benézett volna, egészen biztosan leesik az álla, vagy infarktust kap. Nem elég, hogy mind a hárman már rég elmúltunk húsz évesek, ráadásul ők világsztárok voltak, akik egy átlagos lány hálószobájában társasoztak. A röhejes már csak a viselkedésünk volt. A fél napunk elment erre a játékra, és olyanok voltunk, mint a gyerekek. Martuk egymást, vitatkoztunk és megsértődtünk egymásra. Jó volt nézni őket. Rob és Kellan elmélete a társasról egészen más volt, mint az enyém. Nekik ez háború volt. Kinek van több pénze, és több épülete.

Nem tudnám megmondani mikor éreztem magam ennyire jól. Talán még soha nem nevettem ennyit egy huzamban, szinte soha nem kókadt le a mosoly az arcomról. És ezt Rob is észrevette. Kellan a mosdóban volt, ketten maradtunk, továbbra is abban a pózban.

- Jó mosolyogni látni téged. – mondta halkan. – Régen nem mosolyogtál ennyit.

- Sosem szoktam ennyit mosolyogni, csak egyszerűen örülök, hogy itt vagy. – belenéztem a szemeibe. Egy egészen röpke pillanatra tekintete lesiklott ajkaimra, majd vissza a szemeimbe. Melegem lett, és zavarba jöttem. Lesütöttem a szemeimet, és messzebb húzódtam tőle. Lábaimat magam alá húztam, már mellette ültem, és zavartan babráltam az egyik játékfigurát.

- Kris… - kezdett bele, de Kellan belépett a szobába.

Mintha bűnösök lettünk volna, vagy vétkeztünk volna valamiben, elhallgattunk, és zavartan rámosolyogtunk az érkezőre. Egy pillanatid még nézett minket, majd megvonta a vállát és visszaült a helyére.

És ez így ment egész nap. Kellant nem lehetett leállítani, állandóan pörgött. Csak akkor tudtam véget vetni a játékmaratonnak, mikor közöltem vele, hogy van egy kondigép a másik szobában. Ha lehet, még jobban felpörgött. Hurrikánként rontott ki a szobából, én meg hasamat fogtam a röhögéstől.

Odakint besötétedett, mire összepakoltuk a szobát. Fáradtan dőltem végig az ágyon. Kellan egészen lehúzta az agyi kapacitásom. Még az sem érdekelt, hogy koszosan fekszem az ágyamban, annyira jól esett a puha matracra dőlni. Nem hittem volna, hogy egy társasozás ennyire fárasztó tud lenni, de erre csak akkor jöttem rá, mikor az örvény maga felé kezdett húzni, és én elaludtam.

Az álmaim hihetetlenül valóságosak voltak. Egy sötét szobában voltam, ahol csak a holdfény volt az egyetlen fényforrás. Egyedül voltam, csak hangokat hallottam. Halk suttogások voltak, túl gyorsan és túl halkan beszéltek ahhoz, hogy megértsem. Masszaként folytak össze a hangok. És közben éreztem, hogy valami puha és kellemes simogatja a kezem. Gyengéd érintés volt, és rettentő ismerős. Lenéztem oda, ahol éreztem, de semmit nem láttam. Próbáltam rájönni mi lehet az, de a kép változott. Egy mesebeli világban voltam.

Dörmögő hangot hallottam. Megmozdultam, a szemeim felnyíltak. A szobámban sötét volt, a függönyök még mindig széthúzva, így láttam a holdat. Egy egészen hosszú pillanatig néztem a fehéren világító holdba, majd megmozdultam. Nyújtózkodtam, de a kezeim belebotlottak valamibe. Odakaptam a fejem. Rob mellettem feküdt, engem nézve, arcán a kedvenc mosolyommal.

Ásítottam egyet, közben még egyet nyújtóztam.

- Elaludtam? – kérdeztem rekedtes hangon. Ez annyira hülye kérdés volt, hogy fel sem fogtam a lényegét.

- Eléggé. Próbáltunk felébreszteni, hogy legalább egyél valamit, de te állandóan ellöktél minket. – jókedvűen felnevetett. Figyeltem ahogyan nevet. Annyira természetes volt, annyira Robos. Végignéztem rajta, és megdöbbenve vettem észre, hogy nincs rajta felső.

Automatikusan néztem magamra. A nadrágom nem volt rajtam, egy szál tangában feküdtem, és a felsőmben. Szerencsémre a szobában sötét volt, így Rob nem láthatta, hogy fülig pirulok. Ettől függetlenül felnevetett, mikor nyakig betakaróztam.

-  Bocsi, Kellan ötlete volt. – megvonta a vállát, de nem lehettem biztos benne. Elképzeltem, ahogy a nagy mackó lehúzza rólam a nadrágom, és közben megbámul. Nyeltem egyet. – Nyugi, én öltöztettelek át. Nem engedtem volna meg neki, hogy lássa a formás feneked.

Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom vigyorgó arcát. Nem tudom miért zavart annyira, hogy ilyen nyílt. Hiszen mindketten láttuk egymást már meztelenül is. Kiskorunk óta együtt jártunk strandra, és szinte mindent együtt csináltunk. Most mégis zavarban voltam, és újból fülig pirultam.

Megmozdult, túl gyorsan ahhoz, hogy felfogjam. Felült az ágyban, egy párnát tett a háta mögé és az ölébe húzott. Már nem a kényelmes párnámon feküdtem, hanem az ő hasán, félig a combján. Átöleltem a derekát.

- Nyugi Kris, csak vicceltem. – felnevetett, halkan, de az ágy így is rázkódott alattunk. Mély levegőt vettem, végül én is elnevettem magam. Biztosan még kómás vagyok. – Igazán elengedhetnéd magad, legalább előttem. A legjobb barátod vagyok!

Egy pillanatra lefagytam, majd mosolyogva mellé ültem. A holdfény pont ránk esett, így láttam az arcát. Szemeiben valami furcsán csillogott, arcán bánatos mosoly. Nem értettem arckifejezését, teljesen összezavarodtam.

- Mi a baj? – kérdeztem halkan.

- Mióta itt vagyok, alig beszéltünk valamit. Egy éve nem hallottam rólad semmit. – belenézett a szemembe, olyan nyíltan, mint régen.

- De hát tudtuk, hogy ez lesz. – fakadtam ki túl gyorsan. Nem tehettem ellene, az érzelmeim előtörtek. Minden kétség, minden fájdalom, főleg az ő hiánya miatt, csak úgy kitört belőlem. Szomorúan leszegte a fejét. – Téged milliók imádnak, neked mindenhol ott kell lenned. Te választottad ezt az életet.

- Igen, de azt hittem többször láthatlak. – vallotta be halkan. - Azt hittem láthatlak egy hónapban legalább egyszer.

Ölembe húztam a párnát, hogy valamit szorongathassak. Mindketten elhallgattunk, a légzésünk eggyé vált. Nem zavart ez a csend, legalább összeszedhettem a gondolataimat. Szemem sarkából láttam, hogy megmozdul. Meleg kezét az enyémben éreztem, ujjainkat összekulcsolta. Visszaemlékeztem hány alkalommal csináltuk ezt, de most egészen megbabonázva néztem holdfényben megcsillanó ujjainkat.

- Mit vársz tőlem, Rob? – kérdeztem megtörve a beálló csendet. – Hogy veled menjek, ott legyek veled?

- Nem tudom, csak…

Nem folytatta, én pedig nem erőltettem. Fáradtan kifújtam a levegőt. Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. És nem akartam arra gondolni, hogy már csak pár nap, és megint mindennek vége.

- Néha azt kívánom, bárcsak te lennél velem minden nap ott a forgatásokon. Bárcsak téged kellene ölelnem a vörös szőnyegen, és veled kellene beszélgetnem annyi kamera előtt. Teljesen más lenne. Nem lennék feszélyezve annyira, és minden napunkat együtt tölthetnénk.

Zavartan összehúztam a szemöldököm, persze ő ezt nem láthatta. Túl nyílt volt, túlságosan sok gondolatát osztotta meg velem. Valamiért zavart ez a vallomása.

- Rob… - tétován elhallgattam. Kinéztem az ablakon, de odakint semmit nem láttam, így visszanéztem összekulcsolódó ujjainkra.

Lecsúszott ülő helyzetéből, és oldalára dőlt. Egy pillanatig néztem fekvő alakját, majd mellé feküdtem. Szembefordultam vele, arcunk egy magasságban volt. Továbbra is összekulcsolt ujjainkat most közénk rakta.

- Minden nap arra gondoltam, hogy vajon most mit csinálhat Kris? Elképzeltelek ezer féleképpen, de ez most semmihez sem fogható. – elengedte az ujjaimat és megsimogatta az arcom. Aztán elengedte a kezét, és kettőnk közé rakta. – Itt vagyok és látlak, és nem csak elképzelem mit csinálsz.

- Ha nem mentél volna el arra a válogatásra, most is minden nap együtt lehetnénk. – nyíltan kimondtam mit gondolok. Előtte úgysem fogok titkolózni. – De tudod mit? Most aludjunk, és holnap minden megbeszélünk. Kellant itthon hagyjuk és elmegyünk valahova. Kettesben. Na?

- Oké. – sóhajtotta.

Kikászálódtam az ágyból, és behúztam a függönyt. A szobára azonnal sötétség borult, sehol egy fénycsík, vagy bármi amitől láthattam volna. Szerencsére már eléggé kiismertem magam a szobámban így visszataláltam az ágyhoz. Visszabújtam a takaró alá, de egy kemény testbe ütköztem.

Nem tudtam elmenekülni az átölelő kezek elől. Vaskapocsként ölelte át a derekam, és húzott magához egészen közel. Kezemet a mellkasához érintettem, hogy legalább ennyi legyen közöttünk. Éreztem a leheletét, simogatta az arcom, de látni nem láthattam őt. A néma szobában a szívdobogásom volt az egyetlen zaj. Vagy csak én hallottam ennyire erőteljesen, de mintha ki akart volna ugrani a testemből.

- Így nem fogunk tudni aludni. – zavartan felnevettem, de szinte azonnal elhallgattam. Most mit parázok a legjobb barátomtól?

- Ki mondta, hogy aludni akarunk? – hangja csábos volt, és huncut. Velem még sosem beszélt ilyen hangon, de tetszett amit hallok.

- Jó, akkor mit akarsz csinálni? – ideges hangomon csak kuncogott.

Azonnal megértettem, hogy mit akar csinálni. Derekamat fogságban tartó keze most még közelebb húzott magához, testünk tökéletesen összepréselődött. Meglepődtem mennyire odaillek, mennyire könnyen simulok hozzá. Felnyögtem mikor megéreztem kemény férfiasságát. Pedig még hozzá sem nyúltam. Mellkasán támaszkodó kezemmel most megpróbáltam eltolni magam tőle, de csak gyenge próbálkozás volt, az ő kezeihez képest.

Felemeltem a fejem, de semmit nem láttam továbbra sem. Meleg leheletét most egészen közelről éreztem. Szaggatott légzésem nem segített az épeszű gondolkodásban.

- Rob… Ilyet nem csinálnak a legjobb barátok! – tiltakoztam halkan.

- És mi van, ha már nem akarok a legjobb barátod lenni? Ha nem csak az akarok lenni? – huncut hangja megrészegített.

- Szóval ezért jöttél? – meglepődtem mennyire dühösen cseng a hangom. – Hogy megdönthesd a legjobb barátodat?

- Nem, egyáltalán nem ezért.

- Akkor miért jöttél?

Nem válaszolt egyből. Mintha enyhült volna a szorítás a derekamon. Már el tudtam húzódni tőle, így ágyékunk nem ért össze, és a szívem sem ugrott már ki a helyéről. Megpróbáltam elnyomni kitörni készülő dühömet, míg vártam a válaszára.

- Nem azért jöttem, hogy lefeküdjünk. – ennyit mondott végül, és ez az a válasz volt, amit nem tudtam elfogadni.

- Akkor miért csókoltál meg, és miért van most… ez? – kérdeztem értetlenül. Kétségbeestem a lehetőségtől, hogyha reggel felkelünk már nem leszünk a régiek. A régi barátok.

- Milyen ez? – kérdezett vissza. Az egész beszélgetés annyira frusztráló volt, hogy legszívesebben elsírtam volna magam.

- Amikor megcsókoltál nem reagáltam normálisan. Nem szabadott volna visszacsókolnom, sem… hagynom magam. És főleg nem szabadna most így lennünk. Mindketten éreztük, hogy mit tett veled a kis összebújásunk, és hogy velem mit tett. – úgy hadartam, mintha az életemért küzdöttem volna.

Pedig csak egy barátságot próbáltam életben tartani.

- Miért, mit tett veled? – megint olyan közel volt az arca. Nem tudtam felelni a kérdésre, féltem ha megszólalok, a hangom remegni fog. Így csak megütöttem a mellkasát. Felnevetett, lágyan, halkan. Mindkettőnk teste rázkódott miatta. Elhallgatott, szerintem megpróbált a szemembe nézni. – Hogy miért csókoltalak meg, hm…

Ajkait most az arcomon éreztem. Összerezzentem. Ajkai tovább siklottak, megcsókolta az állam, majd a szám sarkát. Nem akartam ezt érezni, de kívántam a csókját. Sóvárgásomnak végül ő vetett véget.

- Azon még nem gondolkodtál, hogy okkal csókoltalak meg? Talán akartam azt a csókot. Kristen! – olyan lágyan ejtette ki a nevem, mint eddig még senki. – Az elmúlt egy évben csak te jártál a fejemben. Nem tudom mi ütött belém, de minden egyes gondolatom te voltál. Mikor múltkor elköszöntünk, akkor is majdnem megcsókoltalak, emlékezz vissza. Azóta csak te jársz a fejemben.

Megdermedtem a karjaiban. A szavak lassan jutottak el az agyamig, ahol aztán vad tiltakozásba kezdtem ellenük. Nem, ez nem lehet. Összezavarodva próbáltam meg kiutat keresni, vagy csak más felé terelni a gondolataimat, de egyre csak ugyan oda lyukadtam ki. És kénytelen voltam szembenézni vele.

Akkor és ott, abban a pillanatban kellett eldöntenem, hogy mit akarok. Egy legjobb barátot, aki mindig mellettem állna, és bármi történjék is mellettem maradna, vagy egy kapcsolatot, aminek semmi jövője nem lenne. Talán egy távkapcsolat, de hosszú távon nem működne.

- Ne tedd ezt velem, Robert! – éreztem a lüktető fájdalmat, és a könnycseppet, ami végiggurult az arcomon. – Ne kényszeríts választás elé!

- Én nem akarom, hogy válassz. Csak azt akarom, hogy gondold át. Én… - elvettem a kezem a mellkasáról, és befogtam a száját vele.

- Ne mondd ki! – suttogtam dühösen, majd elvettem a kezem és leejtettem a matracra. – Nem fogok választani, mert egyértelmű lenne mit választanék.

- Ugyan már Stew! – most rajta volt a kifakadás sora. Olyan hévvel kezdett el beszélni, amit már rég hallottam tőle. – Jobban ismerjük a másikat, mint saját magunkat, megvan közöttünk a kémia is, minden működne.

- Ez nem kémia kérdése. – feleltem szaggatottan.

- Túlbonyolítod.

- Nem, egyáltalán nem!

- De igen, ez csak egy egyszerű feltételezés volt.

- Oké, feltételezzük, hogy belemegyek. – mondtam idegesen. – Elleszünk egy hétig, minden tök happy lesz, aztán elmész. Én itt maradok, egy ideig működne, aztán az egyikünk megcsalná a másikat, és valószínűleg te lennél az. Szupersztár vagy, azt kapsz meg akit akarsz, és neked pont a legjobb barátod kell, akit egy éve nem láttál?

- Igen. – megvonta a vállát.

- Én nem mennék veled. Itt van az egész családom, az egész múltam. És nem kockáztatnék egy olyan kapcsolatért, ami nem biztos. – feleltem végül.

Mindketten gyorsan szedtük a levegőt kis szócsatánk után. Én a lehető legharagosabban néztem, persze tudtam, hogy nem látja. És valóban így éreztem. Nagyon mérges voltam rá, hogy akár csak a gondolatával is eljátszott, hogy mi ketten. És tudtam, hogy ő is haragszik rám, amiért ennyire makacs vagyok. Percekig nem szólaltunk meg, így feküdtünk, ölelve egymást, haragudva a másikra.

- Most kaptalak vissza. Nekem egy legjobb barátra van szükségem. És mindig is arra lesz szükségem. – szólaltam meg végül halkan. – Sajnálom.

Éreztem, hogy bólint. Keze elengedett, így elfordulhattam tőle a fal felé. Ő is megmozdult, az ágy nyikorgott alattunk. Mindketten fészkelődtünk még egy ideig, de végül elaludtunk.

Most először életemben aludtam el ennyire feszélyezetten Rob közelségétől.

/kedd/

Az első amit érzékeltem, az egy hatalmas test volt, irdatlan súllyal egyenesen magamon. Levegő után kapva nyitottam ki a szemeimet. Egy vigyorgó arcba botlottam.

- Kellan, esküszöm kinyírlak! – kiabáltam, miközben megpróbáltam lerúgni magamról a testét. Nagy küszködések közepette, és pár körmöm elvesztése után, ledobtam magamról. Elégedetten dőltem vissza a párnák közé

- Hogy az a… - kiáltott fel ekkor egy másik hang.

Mérgesen emelkedtem fel, keresve a hang forrását. A következő pillanatban mintha Kellant egy kötéllel rántották volna fel repült le Rob testéről. A srác a földön kötött ki, arcán még mindig ott virított az a levakarhatatlan vigyor.

- Mi a fene ütött beléd? – rivallt rá Rob, miközben dühösen meredt barátjára. Felültem, beletúrtam a hajamba, és elnyomtam egy ásítást. Kómásan néztem, hogyan veti rá Rob magát barátjára.

Egy darabig elnéztem még a verekedő párost, aztán meguntam. Kimásztam az ágyból, megálltam a földön fekvő két alak előtt, aztán lecsaptam. Ezt még anya tanította, mikor egyik nyáron egy óvodában segítettem. Elkaptam őket a fülüknél fogva, és felemeltem őket a földről. Szemükbe könny szökött, arcukon fájdalmas fintor.

- Abbahagytátok? – kérdeztem unottan.

Egyszerre bólintottak. Elengedtem őket, és visszamásztam az ágyamba. Kellemes kis mosollyal az arcomon húztam magamra a takarót. Hallottam a nyüszítésüket, de nem érdekelt. Én aludni akartam.

- De azt mondta nyolc után felébreszthetem. – nyafogott Kellan. Kinyúltam a takaró alól és bemutattam neki.

- Későn feküdtünk le. – magyarázta Rob.

Csak elképzelni tudtam Kellan képét, és azt hiszem jobban is jártam, ha csak elképzeltem. Egy tompa puffanást hallottam, majd egy kisebb dulakodást, végül az ajtó csapódását. Elégedetten sóhajtottam. Az ágy megnyikordult. Elfordítottam a fejem és kilestem a takaró alól. Rob mellettem feküdt, fáradtan rám mosolygott, majd kitárta karjait.

- Aludjunk még egy kicsit. – javasolta. Elfelejtettem az éjszakai mérgelődésem, mert odabújtam hozzá. Fejemet a vállára fektettem, miközben Rob ránk húzta a takarót.

Azonnal eltűnt az álom a szememről, mikor megéreztem Rob egyenletes légzését. Képtelen voltam akár csak egy pillanatra becsukni a szemem. Még feküdtem egy ideig, nem akartam felébreszteni. Óvatosan csúsztam ki a karjai alól, majd gyengéden betakartam.

Annyira édesen szuszogott, hogy a mérgem és dühöm elszállt. Nem tudtam rá haragudni. Figyeltem kócos haját, nyugodt arcát, és enyhén szétnyílt ajkait. Legszívesebben ráhajoltam volna, és megcsókoltam volna, de az ellenkezett volna éjszakai döntésemtől.

Kelletlenül másztam ki az ágyból.

Remélem mindenkinek tetszett, és mindent jónak találtatok, vagy elnyerte a tetszésetek. Ha nem lenne túl nagy kérés, kérhetnék pár komit? És egyúttal szeretném megköszönni, hogy annyian írtatok eddig, nagyon jó látni, hogy van akit érdekel, és ír nekem. Így tudom, hogy jó úton haladok, és semmi rosszat nem írtam le. De ha esetleg valami nem tetszen, írjátok le nyugodtan, és kijavítom! Milli :)