Sziasztok 2.0.!

Sziasztok! (még egyszer)

Hm... sajnos a friss elmarad. És egy ideig nem is lesz. Tényleg sajnálom, ma tényleg nekiültem megírni, de nem ment. Viszont már van ötletem, ami jó... Gondolom...

Úgyhogy... a frissek elmaradnak.

Nagyon sajnálom!

Sziasztok!

Sziasztok!

Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy kb egy hónapja nem jelentkezem, szinte eltűntem. Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, aki frissre várt, aki szeretett volna olvasni tőlem. Az oka személyes, amit nem szívesen részletezek. Szerettem volna írni, tényleg szerettem volna, sokszor leültem a gép elé, de egyszerűen nem ment. Úgy éreztem nem vagyok képes rá, nem fog semmi jó kisülni belőle. Volt rá példa, hogy megírtam három-négy oldalt, majd egy egyszerű mozdulattal kitöröltem. Meg akartam írni a fejezetek, azt akartam, hogy mindenki örüljön, hogy végre visszatértem, és hozok is valami nézhetőt. Csak sajnos ez nem volt ilyen egyszerű. Ezen a hétvégén gondolkodtam.

Nem akarom befejezni az írást, nem akarom bezárni a blogokat. Az elmúlt hónap... elmúlt. Úgyhogy visszatérek, és hozni fogom a frisseket. Tőletek csak annyit kérek, hogy ne gyűlöljetek, ne hagyjatok el, és olvassatok továbbra is. Valamint egy kis időt kérek még, hogy minden gondolatomat összeszedjem. Tudom, hogy nem nekem kellene kérnem tőletek, és sajnálom.

Sajnálom, hogy elhanyagoltalak benneteket, hogy így felszívódtam se szó, se beszéd. Nem fordul elő többet!

Köszönöm a megértéseteket, és a támogatásotokat!

U.i.: Most még nem állok készen a frissre, de a hétvégén, ami majd most fog következni, ígérem hozni fogok új fejezeteket!

Milli

13.fejezet

 

13.fejezet - Végső búcsú

/vasárnap este/

Némán álltam, meredve előre, lassan szedve a levegőt. Próbáltam erős maradni. Erős akartam lenni! Minden erőmmel azon voltam, hogy a tervem, miszerint nem gondolkodok, nem hagyom, hogy a fájdalmam és a gondolataim felülkerekedjenek rajtam, működjön. Persze amint elhatároztam, csődöt mondtam.
Képtelen voltam másra gondolni, mint a pillanatra, mikor az ajtóhoz kell lépnem. Magam előtt láttam a bőröndöket, amik még a szobámban pihentek. Szinte a fülemben hallottam a zár kattanását. A kísértet, ami már húsz perce üldözött, most erősebben lökött rajtam. A gombóc feljebb kúszott a torkomban, akaratom ellenére. Nyeltem egyet, ezzel visszagyűrve a gombócot torkom közepére. Nem akartam, hogy elérje a szám, hogy a számban legyen, és még annál is kijjebb csússzon. Azt akartam, hogy ez az egész csak egy álom legyen. Őrültként próbáltam ezt a mesét beadni magamnak. Csak álom az egész. Szerettem volna komolyan hinni ebben. Elhinni, hogy lehet még jobb, hogy mégsem annyira nehéz. De a szellem, ami továbbra is a hátam mögött süvített, újabb lökéseket intézett felém.
Így csak bámulni tudtam magam elé, nézve a hideg húsdarabokat a fa deszkán. Szánalmasan éreztem magam, ahogyan meredten bámultam a rózsaszín húsra, kezemben a késsel. Pontosan úgy éreztem magam, mint a hús. Hidegnek és eldobottnak. Tudtam, hogy csak pillanatok kérdése, és az életem olyan hamar fog véget érni. Szinte magam előtt láttam kicsi szívem, ahogyan darabjaira hull.
Felnevettem. Keserűen, szánalmasan. Csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy ezen nevetek. Idegesen túrtam szabad kezemmel a hajamba, majd csaptam a pultra. Hihetetlen, hogy ez az egész velem történik meg! Bárcsak valami más állna itt, valaki más létezne helyettem, valaki más érezne úgy, ahogyan én!
A gombóc tíz centivel feljebb csúszott, a szemem szinte azonnal reagált. Kezdetben csak a kellemetlen csípést éreztem, majd az égető érzést. Végül az orrom is csípni kezdett. Szorosan behunytam a szemem, de semmivel sem éreztem magam jobban. Emlékszem, anya mindig azt mondta nekem, mikor pici voltam, hogy csukjam be a szemem, és minden jobb lesz. Ez akkor működött, és valósággal könyörögtem az agyamnak, hogy most is így legyen. A felnőtt lét átka. Már nem hihettem ezeknek a szavaknak, nem parancsolhattam az érzelmeimnek, vagy a könnyeimnek.
Éreznem kellett a fájdalmat, ami egyre erősebben uralta a testem. Remegtek a végtagjaim, a kés pengéje fel-le bucskázott a kezemben. Erőt kellett vennem magamon. Felnyitottam a szemeim nagy küzdések árán, és a szendvicsekre néztem. Eléggé siralmasan festett, amit azokkal műveltem. A puffancsok a négy égtáj szerint szétszórva hevertek a pulton, a zöldségek összeaszalódva pihentek jobb kezem mellett, arra várva, hogy valaki végre felzabálja őket. És a húsok… továbbra is hidegek voltak.
Letöröltem egy kósza könnycseppet, mérgesen, hevesen, hogy képes voltam elgyengülni. Gyorsan kentem meg a puffancsok felét, nem is figyeltem a vaj mennyiségére. Rob nem szerette ha nagyon megvajazom a szendvicsét, de ebben a pillanatban nem tudott érdekelni. Határozott mozdulatokkal dobtam a húsokat a kenyérre, majd tettem rájuk a zöldséget. Ennél a pontnál a tudományom kifújt.
- Legalább titeket felzabál valaki. – morogtam a szendvicsek felé. Művészi pontossággal dobtam a kést a mosogatóba.
És akkor meghallottam. Összetéveszthetetlen volt a hang, amit hallottam. Tudtam, hogy nem a képzeletem játszik velem, szinte éreztem, hogyan jelenik meg a fejem felett a visszaszámláló.
Levegőért kaptam. Újra és újra, az ujjaim elfehéredtek ahogyan a pultba kapaszkodtam. Csak azt éreztem, hogyan szorul össze a tüdőm, hogyan reked bent a levegő. A fájdalom elzsibbasztott, nem éreztem a végtagjaim, az fejem tompán lüktetett. És a gombóc, elérte a torkom.
A bőrönd kerekei a parkettához értek. Hallottam a görkőket, megtéveszthetetlen hangjuk volt, egyenesen rémisztő. Dermedtem hallgattam hogyan gurulnak el a lépcsőig. Magam előtt láttam a fiúkat, ahogyan emelik a bőröndöket. Egy lépést hallottam, majd a lépcső nyikorgását.
Újból levegőért kaptam, a szoba mintha összezsugorodott volna körülöttem. A melegség kiütött, olyan érzésem volt, mintha felgyulladna a szoba, és én benne égnék. A falak közelebb kerültek hozzám, összezárva engem a hangokkal.
Még egy lépés, majd még egy.
Őrültként ráztam a fejem a falnak. Nem akartam, nem akartam meglátni őket az ajtóban. Nem akartam észrevenni a bőröndöket, legszívesebben kihajítottam volna őket az útra. Nem, ez nem történhet meg! Ezer féle terv futott át az agyamon, hogyan marasztalhatnám itt őket. Tíz másodperc alatt vesztettem el az eszem. Tébolyultan fordultam körbe a konyhában, az agyam pörgött. Fuldokolva kapkodtam levegő után, némán tátogva.
Az első bőrönd a földre ért, majd a második. Ledermedtem, megálltam a mozgásban, a levegő egyenletesen áramlott a tüdőmbe. A meleg, ami az előbb körbeölelt, most eltűnt, mintha minden megfagyott volna. Végtelen lassúsággal néztem a boltívre, várva mikor látom meg őket. A lépések hangja tőrként hatolt belém, majd fordult meg bennem. Még sosem éreztem ennyire kínzó fájdalmat. El sem tudtam képzelni, hogy lehet még ennél is rosszabb.
A léptek sűrűsödtek, a bőröndök kerekei felverték a néma ház csendjét. Pontosan kétszer szívtam be a levegőt és fújtam ki, mikor Kellant megláttam. Rám mosolygott, azzal az igazi bíztató mosollyal. Mégsem tudtam őt nézni, csak a piros bőröndöt, amit pár nappal ezelőtt ugyan így néztem. Legszívesebben megrugdostam volna.
Mégis el tudtam vonni a figyelmem róla. Újra a szendvicsek felé fordultam, a kelletténél talán erősebben tépkedtem a szalvétákat.
- A húsos és sonkás szendvics jó lesz? – kérdeztem, a hangom egy robotéhoz hasonlított. Gépiesen csomagoltam be az első szendvicset, megpróbálva nem figyelni, a háttérben guruló bőröndökre.
- Már érzem is az ízét a számban. – hallottam hangját, majd a szék nyikorgását.
Csak egy pillanatra hunytam be a szemem, de ez is elég volt, hogy elegendő erőt gyűjtsek az elkövetkező másfél órára.
Hallottam a léptek zaját. Rob jellegzetes járása betöltötte a fülem, átvette a bőrönd hangjának helyét. Örültem, hogy nem hallom többet a gyilkos tárgyat. A második szendvicset csomagoltam mikor két kéz a derekam köré fonódott.
Nem tudtam volna megmondani mit is éreztem ebben a pillanatban. Szívem szerint felsírtam volna, a nyakába borultam volna, és könyörögve kértem volna, hogy maradjon. Mégsem így tettem. Nagyot nyelve vettem erőt magamon.
- Jól néz ki. – a hangja egészen lágynak tűnt, sokkal dallamosabbnak, mint eddig valaha.
- Remélem azért ehető lesz. – dünnyögtem, mire Kellan kuncogását kaptam ajándékba. – Tudom, hogy nem jobb, mint egy szállodai tíz csillagos kaja, de azért…
- Tökéletes, kicsim. – közelebb hajolt hozzám, állát vállamra helyezte, lehelete csiklandozta a nyakam.
A késztetés, hogy sírjak, tomboljak, zokogjak, erősödött. Éreztem, hogy gyengülnek a lábaim, és a szívemen lévő gyenge varratok lazulnak.
Becsomagoltam az utolsót is, és zacskóba tettem őket, majd a két nagy termosszal együtt betettem egy nagy táskába. Lassan lépkedtem a bőröndök felé, és tettem a táskát azok mellé. A látvány siralmas volt. Tipikus látványa annak, hogy valakik elmennek.
Mindhárman a nappaliba mentünk. Kellan a fotelba ült, míg mi a kanapéra vackoltuk be magunkat. Némán ültünk, bambulva magunk elé. Kínos csend ült ránk, az a fajta csend, amit senki sem tör meg szívesen. Most először éreztem úgy, hogy nem akarok a közelükben lenni. A teraszajtón át figyeltem a kinti viharfelhőket, ahogyan a szél tépte a fákat, és hullottak a levelek.
- Khm… Kris. – Kellan hangja gyengén jutott el hozzám, mintha több méterről szólt volna hozzám. Rákaptam a tekintetem. Bátortalanul nézett rám, láttam, hogy valamit szorongat a kezében.
- Igen?
- Szerettem volna megköszönni, hogy vendégül láttál, és befogadtál erre az egy hétre. – csillogó szemekkel állt fel és lépett elém. Rob arcára mosoly ült ki, a ritka mosolyok egyike, amit csak azok láthattak, akik igazán ismerték. – Nem hittem volna, hogy találkozni fogok valaha egy ennyire klassz csajjal. Csodálatos lány vagy, nagyon örülök, hogy megismerhettelek.
- Jaj, Kellan… - szerettem volna tiltakozni, mikor egyik kezét felém nyújtotta és megláttam benne a fehér dobozt.
- Nem tudtam minek örülnél, úgyhogy Rob segített nekem választani. – remegő kézzel nyúltam a kis dobozért, és fogtam a kezembe.
Apró volt és rosszat sejtő. Tudtam, hogy csak egy valami lehet a dobozban, és az valószínűleg nem tíz dollár volt. Először a dobozra néztem, majd Kellanra. Izgatott arcot vágott, arcán mosollyal. Nem tudtam nem mosolyogni, bármennyire is fakadtam volna inkább sírva. Rob bíztatóan combomra tette a kezét, amitől cseppet sem lett jobb.
- De remélem nem költöttél rám túl sok pénzt. – morogtam, és leszedtem a vörös masnit a dobozról.
Kissé félve nyitottam fel a tetejét. Egy pillanatra döbbenten meredtem kezemben lévő tárgyra. Még levegőt is elfelejtettem venni, a látvány annyira ledöbbentett. A dobozban egy arany gyűrű volt, közepén egy hatalmas vörös kővel. Még soha nem láttam ennél gyönyörűbb gyűrűt, szinte elvakította szememet a kő csillogása. Megbabonázva meredtem a kis tárgyra, próbálva felfogni mit is tartok a kezemben.
A következő pillanatban az érzelmeim, amiket eddig elrejtettem, most feltörtek. Hagytam, hogy a melegség, ami ma már oly sokadjára ellepje a szemem, a csípő érzést újra érezzem. A fátyol gyorsan lepte el a szemem, a könnyek szabad utat nyerve törtek a felszínre. Kellan nyakába borultam, kezeimmel szorosan öleltem a nyakát. Ledöbbent, hallottam, hogy tüdejéből kiszakad a levegő. De azért visszaölelt, fejét eltemette a hajamban.
- Köszönöm! – leheltem hálásan, és megszorítottam.
- Igazán nincs mit, Stew! – éreztem, hogy végigsimít a hátamon, és ez a fajta közelség megnyugtatott.
Nem tudom meddig ültünk így, de végül elengedtem. Rob illedelmesen elfordult, mikor megérintettem visszafordult felém, és rám mosolygott. Láttam a boldogsággal vegyített keserűséget a szemében.
- Felhúzod? – kérdezte Kellan, mint egy buzgó kisgyerek.
Bólintottam, és felhúztam a gyűrűt az ujjamra. Mintha csak rám öntötték volna. Újból rámosolyogtam az előttem ülő férfira, akit most már az egyik legközelebbi barátomnak mondhattam.
- Kris, kijönnél velem egy percre? – Rob hangja kissé feszülten csengett, de azért felálltam.
- Ugyan srácok, maradjatok. Majd kimegyek én. – Kellan felállt, kezét Rob vállára helyezte. Hirtelen úgy éreztem nem kellenék ide, kívülállónak éreztem magam. Olyan fajta kapcsolat szemtanúja voltam, amit én soha nem adhattam volna meg Robnak. Egy férfi támogatása és bátorítása. Értettem az érintést, értettem a pillantást, amit váltottak. Tudtam, hogy a pillanat, amitől egészen eddig rettegtem, eljött. – Ideje hívnom a taxit.
Kellan lassan sétált ki, mintha minden lépése nehéz lett volna. És mi ketten maradtunk.
Nem tudom pontosan mitől rémültem meg. Attól, hogy a képzeletbeli visszaszámláló megállt, vagy a szembesüléstől? A félelem rémületté változott, mikor Rob a kezei közé fogta az enyémeket. Lepillantottam összefonódó ujjainkra, és a köd, amely csak fájdalommal volt teli, rám ereszkedett. Hagytam, hogy átjárjon, hogy maga alá temessen. Képtelen voltam tovább védekezni, bármennyire is küzdöttem. Nehezen vettem levegőt.
- Rob. – a hangom távoli volt, mintha nem is én szólaltam volna meg. Nyeltem egyet, csak, hogy bíztassam magam. – Mi lesz velünk?
Felnéztem rá, a látvány, ami fogadott cseppet sem segített. A szemeit mintha fátyol lepte volna, nem az a fajta, amit szívesebben láttam volna. Keserű félelem ült a szemében, a vállai megrogytak a súlytól, ami őt is nyomta. Rettegve kerestem a pillantását, amit végül megtaláltam. Egymásba fúrtuk a tekintetünk, és nem eresztettük. Szerettem volna mondani valamit, beszélni, megnyugtatni. De akkor hazudtam volna.
Felcsuklottam. Pedig nem akartam.
- Gyere velem. – egyszerű kérés volt, a hangja esdeklő volt, mintha az életemért kapott volna.
- Nem tehetem, te is tudod. – a szavak fájtak, égették a torkom.
- Nem tudlak itt hagyni, képtelen vagyok elmenni, és inteni neked. Kérlek szépen, gyere! – megszorította az ujjaim, bennem pedig valami összeomlott. Éreztem a gyomromban keletkező űrt, a fájdalmas űrt, ami húzott maga felé. Nem akartam ezt, el akartam futni, menekülni akartam. Nem akartam hallani a szavakat, nem akartam kiejteni őket.
- Nekem itt van az életem, nem hagyhatom csak úgy itt. Egyszerűen… nem lennék képes abban a világban élni, amiben te. – fakadtam ki. Kitéptem a kezeim az övéből, és a kezembe temettem az arcom. – Szétszednének minket, tudom.
- Nem tudhatod…- gyenge próbálkozás volt, és hitetlen. Még ő sem hihette el amit mondott.
- De igen, tudom. És mégis mi lenne, hm? – felnéztem rá, dühösen. Nem akartam végigjárni ezt az utat, el akartam kerülni ezt a beszélgetést. De tehetetlen voltam, és a fájdalom lassan dühé változott. – Te elmennél forgatni, és én egyedül maradnék. Most sincsenek barátaim, ott sem lennének. Az nem az én világom. Én nem illek bele.
- Igazad van. – a sóhaj kiszakadt a mellkasából.
- Bárcsak hamarabb jöttél volna. – a nyakába borultam, fejemet eltemettem a vállában. Gyorsan szedtem a levegőt, nem voltam képes lenyugodni. Olyan rézésem volt, mintha üldöznének. A kísértet üldözött, aki egész nap a nyomomban volt. Csak most már elért engem, és értem nyúlt.
- Bárcsak maradhatnék.
- De nem teheted. – elemelkedtem a válláról, az arcunk csak pár centire volt.
- Nem, nem tehetem. – halványan rám mosolygott, majd megcsókolt. Apró csók volt, éppen hogy hozzám ért. De nekem ennyi is elég volt. Talán nem fájt annyira. – Megoldjuk, igaz? Mint mindig.
Bólintottam.
Néztük egymást, néztünk egymás szemébe. És ennyi elég volt. Mindent láttam. Láttam a szerelmet, a fájdalmat és a félelmet. De mindnél erősebb volt a szerelem. Tudtam mit érez, éreztem azt amit ő. És ez a kapcsolat erősebb volt mindennél. Mégsem voltam képes harcolni. A forró láva kitört, felemésztette a szerveim, és lassan ölelte körbe a szívem. Mintha kitépték volna a helyéről, a fájdalom mindennél erősebb volt. Az arcom megrándult, a vállam ugrott egyet.
Nem akartam sírni, nem akartam előtte összeomlani. Tartani akartam magam, azt akartam, hogy lássa, boldog leszek. Harcolni akartam, küzdeni. Érte. Miértünk. De nem ment. Összeszorítottam a szemeim, el akartam zárni a könnyeim előle. Mégis áttörték a gátat, amit építettem. Az első könnycsepp gyorsan és ridegen gurult le az arcomon. A másik kíméletlenebb volt, mint az előbbi. Majd jött a harmadik és a negyedik, egyre keményebben és fájdalmasabban hullva az ölembe. Szándékosan emésztett fel engem ilyen lassan.
Rob ujjai az arcomhoz értek, és abban a pillanatban összeomlottam. Felzokogtam, kitört belőlem, maga alá terítve. Összegömbölyödve dőltem a mellkasának, biztonságban akartam érezni magam.
- Kérlek, ne sírj! – hallottam a hangot, akartam rá hallgatni, mindenemmel rá figyeltem, de nem ment.
Zokogva borultam a nyakába, kapaszkodtam belé, de a mélységes űr, ami húzott magával erősebb volt.
- Kris… - és akkor, abban a pillanatban megtört. Éreztem a súlyt, amivel rám nehezedett. Hallottam a csukló, elfúló hangot. Zokogott, talán erősebben, mint én. – Te jó ég…
Kapaszkodtam belé, nyúltam utána, hogy megmentsen az örvény elől. Nem tudom melyikünknek kellett volna megmentenie a másikat. Egymásba kapaszkodtunk, próbálva fenntartani a másikat a víz felett. De az örvény erősödött, jobban húzott minket. A gondolati vad hurrikánként cikáztak bennem, nem tudtam hol van az eleje, melyik ép, melyik normális. Csak a pokoli kínt éreztem, azt, amelyik felemésztett.
- Itt van a kocsi, mennünk kell! – Kellan kiabálása betöltötte a fülünket. Egyszerre engedtük el egymást, és néztünk felé. Megtorpant a küszöbön, szemeit ránk emelte. Az arca egy pillanat alatt változott át. – Rob…
Éreztem, hogy elgyengül alattam, és erőt vesz magán. Kicsúszott gyenge karjaim alól, amik rongyként estek az ölembe. Felállt, magával húzva engem is. Nem éreztem a végtagjaim, nem éreztem semmit a külvilágból. Csak a tompa fájdalmat, ami lassan mardosta minden porcikám. Képtelen voltam moccanni erről a helyről. Rob elindult az ajtó felé, de én nem tudtam követni.
Valahogy mégis elindultam. Lassan lépkedtem, próbáltam bíztatni magam. A bőröndök már nem voltak az előtérben, a bejárati ajtó hatalmasra tárva. Kellan felénk nézett. Rob megállt előttem, szólásra nyitotta a száját, de hang nem hagyta el a torkát.
- Kris… - kezdte. Az agyamban valami elszakadhatott.
- Nem! – suttogtam megsemmisülten, és a nyakába borultam. Újra kitört belőlem a zokogás, éreztem, hogy alattam Rob is megremeg.
- Muszáj mennem. – halk, gyenge suttogás volt.
- Nem mehetsz el, nem mehetsz! – zokogtam.
- Kris, így lesz a legjobb. – Kellan hangja bátortalanul, gyengén jutott el hozzám. Lépett felénk egyet, Rob pedig a kezeimért nyúlt.
Egy végtelenül hosszú másodpercig nézett rám, majd megcsókolt. Kétségbeesetten csókolt, szenvedélyesen, mint még soha. Szerettem volna elveszteni a fejem, de nem tehettem. Sós nedvességet éreztem a számban, a könnyeim eláztatták a csókunkat. Nem érdekelt, őt akartam érezni, utoljára.
Nem tudom meddig csókoltuk egymást, de Rob ujjai megtalálták a csuklómat. Egy határozott mozdulattal szedte le magáról azokat. Megcsókolt, újra, majd ajkaink elváltak.
- Szeretlek! – suttogta. Megcsókolta a homlokom, és ellépett tőlem.
Darabokban álltam előtte, a zokogásom csillapodott, csak a könnyeim hulltak a földre. Még egyszer utoljára néztem Kellan szemeibe, majd Robéba. Nem akartam elfelejteni a pillantását, a szemeit, az ajkait. Örökre az eszembe akartam vésni.
Megfordultak, és bármennyire is szerettem volna utánuk menni, nem tudtam megmozdulni. Rob rám mosolygott, azon a féloldalas mosolyon. A szemeiből hulltak a könnyek, az arca furcsa grimaszba torzult. Lassan lépkedett hátrafelé, Kellan előtte ment bizonytalan léptekkel. Nem vette le rólam a szemét, csak őt akartam nézni. Háttal ment a kocsi felé, ujjaiból szivet formált. Utána mentem, olyan lassan, ahogyan ő haladt.
Összefont karokkal néztem végig hogyan szállnak be az autóba. Intettem nekik, remegő kézzel, sírva. Az autó motorja felbőgött, majd szép lassan az útra gurult. Nem akartam még egyszer összetörni, míg látott. Tartottam magam, erős voltam. Összefont karjaim segítettek. Néztem, hogyan hajtanak el szép lassan.
A szívem kettészakadt. Nem tudom mi üthetett belém, de futásnak eredtem. Futottam a taxi után, feltartott kézzel. El akartam őt érni, meg akartam érinteni. Képtelen voltam tűrni a fájdalmat. De a kocsi gyorsított, és Rob arca eltűnt előlem.
Futottam amíg bírtam. Nem tudom hol lehettem, mikor megálltam és az útra estem. Zokogtam.
Nem mondtam neki, hogy szeretem…

Sziasztok!

Bocsi h ilyen későn hoztam, de a gépem folyamatosan kikapcsolt magától, én hülye meg nem mentettem. Úgyhogy újra és újra elölről kellett kezdenem. De most fent van, és remélem mindenkinek tetszett! :) Már csak két fejezet van vissza, majd megkezdem a Rob szemszöget is!

Köszönöm hogy ezen a héten is olvastatok, remélem senki nem csalódott.

Puszi: Milli :)

12.fejezet

 

12.fejezet – társ

/vasárnap/

Álmaimban egészen különös helyen jártam. Egy olyan világban, ahol nem volt szomorúság, vagy fájdalom. Mindenhonnan a boldogság kellemes, meleg érzése áramlott.

Szerettem ezt a helyet. Annyira valóságos volt. Nem tudtam volna megmondani mi kötött ennyire ehhez a helyhez. Csak azt tudtam, hogy ez az a világ, ahova egész eddigi életem során vágytam. Azt kívántam bárcsak örökké tartana.

A rét amin álltam virágokkal volt tele. Ragyogtak, mosolyogtak felém. Boldogan futottam rajta végig, kitárt karokkal, nevetve. A rét túloldalán egy alak jelent meg, fekete körvonala először nem jelentett semmit. A kíváncsiság vonzott, lábaim elindultak felé. Közelebb érve ismertem csak fel.

Ő volt az. Éreztem, hogy arcomon még szélesebb mosoly terül szét. Szinte repültem felé, azt akartam, hogy engem öleljen, velem legyen. Egyszerre értük el egymást, és borultunk egymás nyakába. Csillogott a szeme, az a mosoly ült arcán, amit úgy szerettem. Ő volt az, az, akit kiskorom óta ismertem. A társam. A rét eltűnt alólunk, és mi a felhők felett lebegtünk.

Már nem vágytam arra a helyre, mert ami kellett, itt volt mellettem. És nekem csak ő kellett.

*****

Az érzés, hogy néznek, erősödött, ahogyan távoztam az álomvilágból. Az agyam kitisztult, már hallottam az engem körbevevő hangokat. Odakint valahol egy madár csiripelt, az utcán gyerekek játszottak. Mégsem tértem eléggé magamhoz. Kábán nyitottam fel a szemem, de a beszűrődő fény a visszacsukásra késztetett.

Nyüszítettem, mire egy halk, mély, morgó nevetés nyomta el a kinti zajokat. Kezeimet a szememhez emelte nyitottam ki őket újból.

Az oldalamon feküdtem, Rob arca egészen közel volt az enyémhez. Éber tekintete mosolygott, szemei gyönyörű árnyalatban játszottak. Akaratlanul kúszott az én arcomra is mosoly.

Álmomból egy kép kúszott elém, pedig már nem is emlékeztem rá. Ő volt benne, és ez a tény melegséget keltett bennem. Visszacsuktam a szemeim, ujjaimmal a selyem lepedőt kerestem, de mielőtt elérhettem volna, már rajtam volt. Újabb mosoly kúszott az arcomra.

- Jó reggelt szerelmem! – a hang, az az édes hang, felébresztett.

Erre a kis szóra is heves dobogásba kezdett a szívem, az agyam vadul pörögni kezdett. Képek ezrei peregtek le a szemem előtt, a fejemet megtöltötték szeretkezésünk hangjai. Éreztem, hogy elpirulok, és bármennyire is küzdöttem ellene, a hideg átfutott rajtam, összerezzentem. A gerincem mentén kúszott fel rajtam az ismerős érzés, amit csak Rob tudott belőlem kihozni. Visszaemlékeztem a tegnap éjszakára. Tudtam, hogy sohasem fogom elfelejteni azt az érzést, a repülést, a szédítő szívdobogást.

Végül felnyitottam a szemem. Még mindig mosolygott, arca nyugodt volt, olyan béke ült rajta, amit nagyon ritkán láthattam.

- Szia! – leheltem. A hátamra fordultam, az ágy halkan recsegett alattam. Vajon ha ez ilyenkor így recseg, akkor…? – Mennyi az idő?

- Majdnem tizenegy. Sokáig aludtál. - oldalra fordítottam a fejem, kerestem a szemét.

Tulajdonképpen nem tudom mit vártam. Talán a megbánást, vagy a csalódottságot. Féltem, hogy én nem voltam olyan jó, mint az előző barátnői. Csak reménykedni tudtam, hogy legalább megközelítettem azokat a lányokat. Mégis a legjobban a megbánástól féltem. Hogy talán ő nem is szeret engem annyira, mint én őt, és számára ez nem jelentett többet, csak egy éjszakai kalandot.

De amit kerestem, nem találtam. Semmi egyéb nem ült a szemében, csak a temérdek szeretet. És tudtam, hogy mind nekem szól.

- Jól aludtál? – fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom.

- Melletted nem lehet rosszul aludni. Egyszerűen… - szemeit egy pillanatra behunyta, majd újra rám nézett. – Ami éjszaka történt az fantasztikus volt.

- Szóval nem bántad meg? – a kérdés kibukott a számon, vissza akartam szívni mielőtt kicsúszik, persze nem sikerült. Magamban egy hatalmas pofont küldtem az arcomra.

- Akkor ezért vagy ennyire furcsa. – sokkal inkább volt kijelentés, mint kérdés. Felült, hátát a falnak vetette, de engem nézett. Követtem őt, elé ültem, a térdeimre támaszkodtam. – Kristen…

- Nézd, ha neked nem jelentett semmit, én megértem. Hiszen ez az utolsó napod, nem akarhatod ezt velem. Ez az egész új nekünk. Idejössz egy év után, és én belerángatlak egy ilyen kapcsolatba. Ha neked ez nem kell, elfogadom. – olyan sebességgel és hanggal daráltam ezt el, hogy még magam sem értettem. Míg beszéltem a kezeimmel hadonásztam. Az utolsó szónál Rob elkapta a csuklómat és magához húzott. Kénytelen voltam az ölébe ülni, az arcunk alig pár centire volt egymástól.

- Ezt azonnal fejezd be! – összecsuktam a szám, hangja szigorú volt, de lágy. Megremegtem. – Ha nem jelentett volna semmit, már rég nem lennék itt. Szerinted akkor megvártam volna míg felébredsz?

Nem válaszoltam, leszegtem az állam, és fészkelődni kezdtem. Hallottam, hogy nyel egyet, így inkább felemeltem a fejem. Az arca ellágyult, szemeire vékony lepel hullt.

- Mielőtt elhiszed magadnak ezeket a hülyeségeket, felvilágosítalak. – vett egy mély levegőt. – Még soha, senki iránt nem éreztem így. Ha csak belerángattál volna, akkor valószínűleg nem érezném ezt a szeretet. Szeretlek Kristen Stewart, és ezen semmi és senki nem változtathat! Ez volt életem legszebb, legboldogabb hete. Kiálltunk ezer próbát, de együtt vagyunk. A tegnap éjszaka volt életem fénypontja. Bármit megadnék azért, hogy ezt el hidd.

Közelebb hajolt hozzám, már amennyire ez lehetséges volt. Homlokát az enyémnek döntötte. Behunytam a szemeimet, szaporábban szedtem a levegőt. A szívem dörömbölt, tombolt odabent. A vigyort, ami kínozta az arcom, még idejében sikerült elnyomnom.

- Szeretlek Stew! – hangja ellágyult. Megremegtem ettől a hangtól, ez pont ugyan olyan hang volt, mint amit tegnap suttogott a fülembe. Az emléktől egész testem felforrósodott, csukott szemeimen keresztül az ő szemét láttam.

Akaratlanul mozdultam meg. Apró mozdulat volt, de Rob hangja szinte azonnal reagált. A kis morgás, ami elhagyta torkát feltüzelt. Érezni akartam őt, azt akartam, hogy megcsókoljon, öleljen és engem érintsen. Az agyamban életre kelt kisördög énem, és még egyszer megmozdultam. A morgás elhalt, csak megfeszülő testét éreztem. Mintha kőkemény mellkast fogtam volna. Újra, és újra megmozdultam, kezdetben nem reagált, csak a csuklóm szorítása erősödött.

Felnyitottam a szemem, fejemet hátrébb húztam. Az arcát figyeltem, gonosz mosollyal az arcomon. A vékony lepel, ami pár perccel ezelőtt a szemén ült, vastag lett, csak a vágyat láttam bennük. Ugyan azt a vágyat, ami bennem tombolt.

Készültem az újabb mozdulatra.

- Ha még egyszer megmozdulsz… - hangja egészen mélyről jött, állatias mély volt.

- Akkor…? – elfúlva ejtettem ki ezt az egy szót is.

Megcsókolt. A tegnapi gyengédség sehol nem volt. Olyan szenvedélyt kaptam, amit senki mástól ezelőtt. Csak ettől a kis csóktól úgy éreztem szétfolyok a kezeiben, a testem többi része pedig felrobban. Ha lehet jobban kívántam, mint tegnap. Nem tudom mikor csókoltuk egymást ennyire vadul. Elengedte a csuklómat, kezével a fenekembe markolt. Belenyögtem a csókba, ujjaimmal végigszántottam fedetlen mellkasán. Izmai megfeszültek ujjaim alatt, minden apró kis simításra.

Egyre hangosabb nyögéseket csaltunk ki egymásból. Hol a nyakamat csókolta, hol a melleimet kényeztette. Vészesen közel kerültem a felgyulladáshoz. Nem bírtam tovább, és a tudat, hogy csak egy vékony lepedő van közöttünk, még jobban felpörgetett.

A melleimet kényeztette, mikor elvesztettem az agyam. Lecsúsztattam ujjaimat mellkasáról egészen a lepedőig. Egy határozott lendülettel téptem ki közülünk, és ugyan azzal a lendülettel vezettem magamba férfiasságát.

Nem tudom melyikünk nyögött fel hangosabban. Én az érzéstől, hogy lehet még csodálatosabb, mint tegnap, vagy ő a döbbenettől? Babakék szemeit rám szegte, hitetlenséggel kevert vágyat láttam benne. Rámosolyogtam.

Kezeimmel a vállába kapaszkodva kezdtem el rajta mozogni. Próbáltam nem az elején felröpíteni magunkat a csúcsra. Kínoztam lassúságommal, végig a szemeibe néztem, látni akartam, hogyan borul köd a szemére. Végül feladtam, arcomat nyakába temettem. Álmomban sem gondoltam, hogy ez lehet ennyire fantasztikus. Tegnapi együttlétünk szöges ellentéte volt a mostaninak. Képtelen voltam visszafogni hangos nyögéseim, bármennyire is elrejtettem a vállába őket.

Már rég nem én vezettem. Kezeivel a fenekembe markolt, úgy vezetett minket. A repülést, amit tegnap éreztem, most sokkal intenzívebb volt. Éreztem a vastag ködöt az agyamon, bőröm libabőrös volt. Azt kívántam, hogy soha ne legyen vége. Így akartam maradni, csak ő meg én.

A lökések egyre erősödtek, érzékszerveim felerősödtek. Remegtem a karjaiban, körmeimet a vállába mélyesztettem, ahogyan közeledtem a gyönyör felé. Egyszerre értük el a csúcspontot. A csoda, ami körbelengett a szeretkezés közben most felerősödött. Éreztem, hogy egy pillanatra teljesen kitölt engem, majd a nyakába borultam.

Hangosan pihegtem, vad zihálása betöltötte a fejem. Képtelen voltam megmoccanni, a remegés kezdett alább hagyni. Nagyon lassan emeltem fel a fejem nyakából és kerestem a tekintetét. Csukott szemmel ült, fejét a falnak vetve, és erősen zihált. Megérezhette, hogy nézem, szemeit felnyitotta.

Egyszerre mosolyogtunk egymásra. Reggeli félelmem mintha soha nem lett volna, tűnt el a szívemről. Semmi egyebet nem éreztem, mint azt a szerelmet, és a belőle áradó szeretet. Ha kényszerítenek, akkor sem tudtam volna máshogyan érezni. Visszavonhatatlanul szerettem bele Robba! És ez így volt rendjén.

Kis időbe telt, míg felöltöztünk. A fejébe vette, hogy meztelenül vagyok a leggyönyörűbb és így kell lennem egész nap. Ezen az állásponton még akkor sem változtatott, mikor kiálltam a folyosóra keresztbe tett kezekkel. Még az a tény sem riasztotta el, hogy Kellan megláthat engem így. Végül belement, hogy felvegyek valamit. Fél órára rá.

Kéz a kézben sétáltunk a nappali felé. Már a lépcső aljában hallottam a tv kiszűrődő zaját. Egyszerre léptünk be az ajtón, mire Kellan szemei felragyogtak. Még azelőtt kitaláltam a gondolatait, hogy a száját kinyitotta volna.

- A szexkirály és a szexkirálynő előbújt barlangjából? – legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben ettől a pillantástól. Kellan valószínűleg mindent hallott, amit lehetett. – Ne zavartassátok magatok, én elvoltam.

- Nem szép dolog hallgatózni. – Rob megrovó hangja cseppet sem azt tükrözte, amit én éreztem. Figyeltem hogyan ül le mellé, és hogyan mosolyognak össze. Rám néztek, Kellan szemében ugyan az a pajzánság ült, mint az arcán.

- Te vagy a legjobb vendéglátó, Stew! – vigyorgott. – Ingyen pornó a vendégnek!

Az arcom rákvörösre gyulladt, mentőövként ültem Rob másik oldalára, és szorítottam meg az ujjait. Biztatóan mosolygott rám, de a tudat, hogy Kellan mindennek a fültanúja volt, zavart. Csak egy hete ismertük egymást, de máris hallotta a szexuális életem. Hamarabb tudta meg, mint a saját anyám.

- Kicsim éhes vagy? – Rob hangja távolról ért hozzám, és csak futólag bólintottam. Csak akkor fogtam fel, hogy ketten maradtunk Kellannal, mikor ujjai kicsúsztak az enyémek közül. Ijedten kaptam utánuk, de csak a szelet szeltem át.

Csalódottan ejtettem vissza magam mellé a kezem, de annál ijedtebben fordultam barátom felé. Ahogyan sejtettem, azzal a mindentudó pajzán mosolyával illetett meg.

Kiöltöttem rá a nyelvem.

- Szóval lefeküdtetek. – a kínos csendet a még kínosabb bejelentés törte meg.

- Nagyon úgy tűnik. – zavartan haraptam be a szám.

- Oké. Csak mert eddig nem voltam benne biztos, de így már tudom. Kösz Stew! – vigyorgó fejjel meredt rám.

Először azt sem tudtam hova kapjak döbbenetemben. Hitetlenkedve meredtem rá, levegőt is elfelejtettem venni. Éreztem, hogy vörösödik a fejem, a döbbenetem erősödött. Nem fogtam fel amit mondott, de vigyorgó feje alátámasztotta mondandóját.

- Mi? – sipítottam, de közben valahol belül mosolyogtam.

- Csak fél órával ezelőtt értem haza, semmit nem hallottam. – feltérdeltem a kanapéra, ujjaimmal a párnát kerestem. Láttam, hogy követi kezem mozgását, kicsit felemelkedett. Szemében halványan felcsillant a félelem. – Kris, komolyan mondom, nem hallottam semmit!

- Tök mindegy, akkor is megverlek!

- Kris… - párnát tartó kezem nézte. – Kérlek! Ne!

Felkaptam a párnát, és egy jól irányzott ütéssel fejbe vágtam. Csak egy kis puffanást hallottam, Kellan feje felfogta az ütést. Döbbenten pislogott rám, egyik kezével a fejét fogta. Először csak néztem, ahogyan nem tér magához, majd szép lassan kúszott arcomra széles mosoly. Végül feladtam a küzdelmet magammal, a feltörni készülő nevetésen kitört. Kétrét görnyedve nevettem Kellan továbbra is döbbent arcán. Hápogott, száját ki-be csukogatta. Kezdeti haragom jókedvvé változott át.

A következő pillanatban valami puffant a fejemen. Csillagokat láttam, olyan érzésem volt, mintha az agyam mozogna a fejemben. Mire felfogtam mi is történt Kellan hangos nevetése betöltötte a nappalit. Dühösen nyitottam fel a szemeim.

- Hogy mered? – kérdeztem a nevetés és a dühroham határán.

Nem válaszolt, nevetve vágta nekem újra a párnát. A vállamat találta el, nem fájt, de arra elég volt, hogy visszazuhanjak a kanapéra. Dühösen csaptam neki az enyémet. Elnevettem magam az arcán. Újra ütött, és én újra visszaütöttem. Így csapkodtuk egymást egészen addig, míg nem csordult ki a könnyem.

A földön feküdtem, kétrét görnyedve, sírva a nevetéstől. Persze nem hagyta abba a csapkodásom, rém mulatságosnak találta szenvedésem.

- Ke… Kellan… Nem haragszom! – visítottam. Eldobta a párnát, helyette elém térdelt, és mindent bevetve kezdett el csiklandozni. Úgy éreztem magam, mint kiskoromban. Azóta nem csikiztek engem így, és én azóta nem sírtam el magam nevetés közben. – Áh! Ne! Rob! Rob!

Próbáltam elütni támadó ujjait, sikertelenül. Hallottam a lépteket, majd a hangok alakot öltöttek. Rob lábai megjelentek a fejemnél, de őt nem láthattam.

- Kérlek, segíts! – nem tudtam, hogy visítsak vagy nevessek.

- Nekem jobb ötletem van! – hallottam meg mosolygó hangját.

A következő pillanatban a csikálás abbamaradt, és a föld is eltűnt alólam. Elfelejtettem nevetni, vagy sikítani, a hang a torkomban akadt. Döbbenten pislogtam. Rob a karjaiba kapott, úgy tartott, mint kislány koromban. Szólni akartam, mikor a vállára dobott, és a hasam alatt éreztem kemény vállait.

- Arra gondolsz amire én? – Kellan hangja vészjósló volt, nem akartam megtudni mire gondolnak.

- Szerintem igen.

- Hozom a gépet. – még láttam, hogy eltűnik a nappali ajtajában, mikor Rob elindult velem fölfelé.

- Remélem valami kellemes helyre viszel. – a hangom fenyegető volt, kevés félelemmel vegyítve.

- Hm… mondhatjuk így is. – felnevetett, és a lépcső felé indult velem.

Egy kép villant be, mikor Rob a haverjaival a tengerbe dobtak. Ugyan az az érzés járt ár, és az agyamban megszülető gondolat egyre biztosabbá vált. Vad csapkodásba kezdtem, ott püföltem szerelmem ahol csak értem. Közben Kellan is feltűnt mögöttünk, vigyorgó arca egyre biztosabbá tette előttem a tényt, hogy most nagyon megszívom. Kezeiben a fényképezőm csillogott.

- Azonnal tegyél le, Rob! – visítottam.

Befordultunk a fürdő felé, hallottam, hogy belöki az ajtót.

- Kérésed számomra parancs, szerelmem! – vigyorgó arca nem segített.

Éreztem a lökést, majd seggel a zuhanyba ültem. Felfogni sem volt időm mi történik, a gépem bekacsolt, a piros fény a videót jelezte. Láttam Rob kezét mozdulni, de nem értem el. Víz zúdult a nyakamba, olyan hirtelen, olyan erővel, hogy a sikoly amit eddig tartogattam kiszakadt.

Hallottam a nevetésük, láttam, hogyan ütik össze tenyerüket és hogyan röhögnek ki. Csak ültem, és hagytam, hogy a víz teljesen eláztasson. Mosolyogtam. Örültem, hogy ennyire felvidítottam őket, de a kisördög a fejemben életre kelt. Csigalassúsággal vettem a kezembe a zuhanyrózsát, ami eddig rám folyatta a vizet.

- Vissza a feladónak. – a fogaim összekoccantak ugyan, de elég vészjóslóan mondtam ki ahhoz, hogy abbahagyják a nevetést. Még jó, hogy a gépem vízálló.

Rájuk emeltem a zuhanyrózsát, amiből a víz rájuk fröcskölt. Kiabálva ugrottak el a zúduló víz elől, sikertelenül.

Így álltunk hárman a fürdőben csurom vizesen, nevetve, boldogan. Ez volt a hét fénypontja. Csak ekkor még nem tudtam, hogy az elkövetkezendő három óra lesz életem legszörnyűbb órája.

Hát itt is volna az idei év utolsó fejezete! :) 

Előre szólok, hogy A túsz című új történetem prológusa holnap kerül fel, úgyhogy kérlek nézzetek be, és írjatok véleményt. Nagyon megköszönném, mert érdekel, hogy ki mit gondol róla. Nem baj ha negatív, de tényleg. :) ITT találjátok majd!

Köszönöm szépen a tegnapi komikat, mindnek nagyon örültem! Jó látni, hogy ennyi embernek elnyerte a tetszését egy olyan történet, ami az én fejemben született meg. Nagyon hálás vagyok nektek, hogy olvastok, és mindig ekkora  izgalommal várjátok a frisst! :)

Köszönöm, hogy olvastatok ebben az évben! Mindenkinek előre is

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK! 

Azt kívánom, hogy mindenkinek legyen sikeres új éve, és teljesüljenek a vágyai, álmai!

Még egyszer köszönöm, hogy ebben az évben támogattatok!

Puszi: Milli :)

11.fejezet

11.fejezet – visszafordíthatatlan

/szombat/

- Ugyan már, Kris, ez még nem a világ vége! – hallottam a hangját, lassan jutott el hozzám, de hallottam. És nem akartam felfogni.

Idegesen fordultam szembe vele, éreztem, hogy a szemeim szikrákat szórnak. Akaratlanul szorult ökölbe a kezem, a lábaim hirtelen kezdtek remegésbe. Egy pillanatra behunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd újra felnyitottam a szemeim.

Nem Rob volt a hibás. Hihetetlenül tökéletes arca szomorúan nézett rám, szemei, amiket annyira imádtam, most kétségbeesve keresték az enyémeket. Szavaival ellentétben, ez az arc és pillantás mindent elárult. Éreztem, hogy szemeim kerekre tágulnak, önkéntelenül léptem hozzá közelebb. Kitárta felém kezeit és én mentőövként kapaszkodtam beléjük, átkulcsolva a derekam. Rob feje a hasamon pihent, szemeimet csukva tartottam.

Nem akartam látni a lemenő napot, vagy az egyre sötétedő felhőket. Így álltunk, ki tudja mennyi ideig. Rob az ágyamon ülve, engem ölelve, míg én előtte álltam, harcolva a sírás ellen. Elképzeltem a bőröndöket, ami a szobám sarkába voltak dobálva, a látványt, ami egész nap kísértett. Még soha egyetlen tárgytól sem féltem ennyire. Egyenesen rettegtem tőlük.

- Most mi lesz? – a hangom gyenge volt, alig suhant el a fülem mellett. Összerezzentem idegen hangomtól.

Csak a rántást éreztem a derekamnál, majd a huppanást. Az egész egy pillanat műve volt, csukott szemeimen keresztül nem láthattam hogyan mosódik el a szobám. Kinyitottam szemeim, az ölében ültem, kezeim a nyaka köré fonódva. Bánatos arca egy kicsivel lejjebb volt, mint az enyém, álla felszegve, szemei elszántan keresték az enyémeket.

- Tudod mit? – miközben beszélt bólogatott, egészen vicces látványt nyújtott, de nem akartam magam elröhögni. – Felejtsük el, hogy már csak pár óránk van együtt, élvezzük ki a maradék időt. Mosolyogjunk, nevessünk, szívassuk Kellant. Csak legyünk…

- …Boldogok. – fejeztem be helyette a mondatot.

Az egész rettentő bénának tűnt, nyálasnak, olyannak, amiket mindig eltekerek a filmekben. Most valahogy mégsem éreztem magam rosszul, ahogyan egymásra mosolyogtunk kis fogadalmunk után.

A nap többi része ebben a mámorban telt. Egyikünk sem beszélt a közelgő napról, a holnapról, vagy a múltról. Mindhárman a jelennek éltünk, kiélvezve a fennmaradó idő örömeit.

Kellan és Rob rettentő mulatságosnak találta megnézni a régi videókat, amik persze rólam készültek. A legrosszabb persze az volt, mikor anyám betoppant panaszkodni, hogy a telek másik végéről hall minket. Mikor meglátta a Tv-n kiskori önmagam elfelejtette miért is jött át, és leült a fiúk közé, cikizve engem.

- Oh, erre tisztán emlékszem. – kiáltott föl és a képernyőre mutatott. – Ezen a napon akartam Kristent óvodába vinni. Egész éjjel és reggel visított, hogy ne vigyem gyerekek közé. Claire-ék akkor költöztek ide, és mikor beállított a kis Robbal, hogy vigyázzak rájuk, nem tudtam őt elvinni. És Kris sem akart, ugye kislányom?

Hátrafordult, arcán széles vigyorral. Ráfintorogtam, pont, mikor Rob rám nézett. Rám mosolygott, azzal a káprázatos mosolyával, és elfelejtettem anyára haragudni.

Végignéztük az összes videót, amin cikis helyzetbe kerültem. A háromnegyedén Rob is rajta volt, ami számomra is viccessé tette a délutánt. A szívem egész délután ki akart törni a helyéről, mindig, mikor megláttam a képernyőn, vagy mikor rám mosolygott. Próbáltam felfogni, hogy ő tényleg az enyém, engem választott, és velem van. Jól esett a közelsége, ölelő karjai, a lopott csókok, mikor senki nem figyelt. Még anya beszólásait is el tudtam viselni. A közelsége megváltoztatott.

Úgy éreztem magam, mint négy évvel ezelőtt. Mintha egy átlagos nap lett volna. Az utolsó napunk.

Néha persze Robbal kettesben is lehettünk. Ebéd után Kellan feltűnő vigyorral húzta ki anyát a nappaliba, tanácsot kért tőle takarítás terén. Az egészet annyira viccesen adta elő, hogy míg távolodtak tőlünk, nem tudtam abbahagyni a nevetést. Még hallottam folyosóról elhaló hangját, majd Robra néztem.

- Ez mi volt? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Csak tartozott egy szívességgel, és most behajtom rajta. – vonta meg a vállait, kezeivel közben a pult felé terelt.

- Megtudhatom mi az? – felültem a pultra, lábaimat lóbáltam, kezeimet a combom alá rejtettem. Megállt előttem, lazán az asztalnak dőlt, kezeit összefonta mellkasán, de arcáról nem tűnt el a mosoly.

- Fel kellett hívnom Sharni-t a barátnőjét, hogy megmondjam neki, nem egy lánnyal szökött el valahová messzire, hanem velünk van.

Elmosolyodtam ravaszságán. Észrevette furcsa arckifejezésem és beletúrt hajába.

- Ugye tudod, hogy nem ezt kérdeztem?

- Oké, beismerem. – megadásra emelte kezeit, és elém lépett. Arcán kisfiús mosoly ült, amitől még aranyosabb lett. Elámultam természetesen szépségétől, hogy egy férfi tud egyszerre ennyire vonzó és édes lenni. – Szerettem volna kettesben lenni veled.

- Tudod, hogy ehhez nem kell kiküldened a többieket, elég ha csak szólsz nekem. – a hangomban enyhe szomorúság ült, a megmagyarázhatatlan érzés pedig félelemmé változott. Komolyan félek Rob közelségétől?

 A válasz valószínűleg igen volt, és ez beigazolódott, mikor közelebb lépett hozzám. A szívem kétszeres ütemére váltott, a hideg egy pillanat alatt futott át egész testemen, és hatalmasat nyeltem. Annyira vonzottak tökéletes metszésű ajkai, hogy lélegezni is elfelejtettem. A tokromban gombóc gyűlt, ahogyan arra gondoltam, ez az utolsó éjszakánk együtt, és vagy megtörténik, vagy nem.

Végszóra Rob kezei a derekamra siklottak, ujjai gyengéden cirógatták azt. Egy pillanatra behunytam a szemem, hagytam, hogy a kellemes érzés átjárjon. Egy halk sóhaj is kiszaladt a számon.

- Annyira szép vagy ilyenkor! – hangja alig volt több suttogásnál. Felnyitottam szemeim, arca alig pár centire az enyémtől.

- Mikor ilyenkor? – éreztem, hogy a hangom remeg, kezeimet, amik még mindig a combjaim alatt pihentek jéghidegnek éreztem.

- Amikor zavarba jössz. – huncutul mosolygott, arca még jobban közeledett. Próbáltam hátrébb húzni a fejem, sikertelenül. Halkan koppant a polcnak, mire Robból halk, morgó nevetés szakadt fel.

- Nem jöttem… zavarba. – dadogtam.

- Aha. Persze. – egyik keze megszorította a derekam, míg másik felsiklott a hátamon, a nyakamig, erősen tartva engem.

Nem tudtam levenni szemeim ajkairól, megbabonázva figyeltem őket, próbáltam összeszedni gondolataim. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra a szenvedélyre, amit akkor kapok, mikor megcsókol. Sóvárogva nyaltam meg a szám, mire Rob szemei elhomályosultak. Valami zavart nevetés hagyta el a szám. A torkom kiszáradt, remegtem.

Nem bírtam tovább tartani magam. Kiéhezve tapadtam Rob ajkaira, kezeimmel szorosan öleltem át nyakát. Úgy csókoltuk egymást, mintha az életünk múlna rajta. Vadul szedtük a levegőt, egész testünkben egymáshoz tapadtunk. Kezdtem önkívületi állapotba esni, érintéseire remegni kezdtem, ha nem tartott volna, valószínűleg lecsúszom a pultról. Kezeivel még közelebb vont magához, ami kissé kényelmetlenné tette a dolgot, de hamar reagáltam. Szemérmetlenül nyitottam szét lábaim, és kulcsoltam át derekát. Olyan érzésem volt, mintha felgyulladnék, az egész testem tüzelt, forrónak éreztem magam, ahogyan Rob mellkasát is. Még többet akartam belőle érezni, azt akartam, hogy az egész lénye és teste enyém legyen. Nem tudom mi üthetett belém, de kezeim lesiklottak nyakáról, egészen a hasáig, ahol ujjaim bekúsztak felsője alá.

Felmorgott, mikor hozzá értem, beleharapott alsó ajkamba. Nem tudom hol veszthettem el a józan eszem, csókja, és amit velem művelt teljesen kikapcsolta az agyam. Nem éreztem már félelmet, akartam, hogy az övé lehessek. Ujjaimmal feltérképeztem mellkasának minden apró milliméterét, pont mint az első nap. Ismét elámultam tőle, egy pillanatra elfelejtettem csókolni őt. De ő helyettem is gondolkodott, vadul húzta vissza a fejem magához. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem tudtam volna befejezni, ha kényszerítenek akkor sem. Felnyögtem, mikor ujjai megtalálták fedetlen derekam. Szédültem a vágytól, amit éreztem. Ha lehet még közelebb húztam magamhoz, így tökéletesen éreztem férfiasságát. Újra és újra belenyögtem a csókba.

Mint mindennek, ennek is hamar vége szakadt. Egyszerre hallottuk meg a közeledő lépteket, és szinte abban a másodpercben szétugrottunk.

Vadul szedtük a levegőt, fuldoklóként küzdöttem, hogy több oxigén jusson a tüdőmbe. Egymásra néztünk, azzal az elhomályosult tekintettel, vágytól izzó szemmel. Leugrottam a pultról és megigazítottam felsőmet, de szemeimet nem tudtam levenni róla. Néztem, hogyan ügyetlenkedik felsőjével, hogy magára rángassa. Rám mosolygott, hihetetlenül szexi módon, csak ahogyan ő tudott.

Bambán mosolyogtam vissza.

A hangok testet öltöttek, Kellan jelent meg oldalán anyámmal. Bocsánatkérő mosollyal nézett először Rob szemébe, majd az enyémbe.

- Hogy elrepült az idő, te jó ég! – anya hangja visszarántott a jelenbe. Követtem pillantását a fali órára, és a vér, ami eddig oly hevesen pezsgett ereimben, most meghűlt. – Azt hiszem ideje mennem. Nektek még biztosan össze kell pakolnotok. Kristen!

Összerezzentem a hangra, rákaptam a fejem.

- Ne felejts el nekik útravalót készíteni, még a végén rossz vendéglátónak tartanak minket. – a jókedv és kedvesség, ami egész nap a hangjában volt, most megrovóvá változott. Pont olyanná, ahogyan velem szokott beszélni.

Megforgattam a szemem, Rob mellém lépett, ujjainkat összekulcsolta.

- Persze anya. A világért sem felejteném el. – morogtam. Rosszkedvem elpárolgott, mikor anya Rob felé fordult. Tudtam mi következik, és a hatalmas piros felkiáltójel, ami egész nap a fejem fölött lebegett, most villogni kezdett. Gyengének éreztem magam, sebezhetőnek. Nem akartam hallani azokat a szavakat.

- Holnap még bejövök elköszönni. – hagytam, hogy anya elhúzza tőlem Robot. A mai nap folyamán először engedtük el egymás kezét.

- Jó volt újra látni, Jules. – Rob hangja halk volt, elérzékenyült. Kellan rám mosolygott.

- Remélem még jössz hozzánk. – elengedték egymást, Rob visszalépett mellém, kezeit a derekam köré fonta. – Tudod, hogy itt bármikor látunk.

- Viszlát Jules! – Kellan anya elé lépett, hatalmas teste eltakarta előlünk. Éreztem, hogy a mellkasomban valami remegni kezd, a szememet ellepi a homály. De tudtam, hogy erősnek kell maradnom.

- Öröm volt megismerni, Kellan. – most először éreztem úgy, hogy anya nem miattam kedves vele. Az ajtóhoz lépett, még utoljára a srácok szemébe nézett, és mosolygott. Kezével intett nekünk, majd kilépett.

Lenyeltem kikívánkozó csuklásom, erősen összeszorítottam a szemem. Elképzeltem, hogy holnap este nekem ugyan ezeket a szavakat kell majd elmondanom. Hagynom kell, hogy kilépjenek az ajtón, néznem kell, hogy elmennek. Nem akartam átélni, nem akartam tudni milyen érzés lesz. Akaratlanul siklottak szemeim a mellettem álló Robra. Kellannal beszélgettek, hangjuk elhalt nem értettem a szavakat, amiket mondtak, csak őt láttam. Tudtam, hogy el kell majd engednem, bármennyire is tiltakoztam ellen, holnap ilyenkor, már a küszöb túl oldalán lesz.

Mint egy őrült fordultam az ablak felé, és néztem a kinti sötétséget. Fuldoklóként kaptam levegő után. Odakint a sötétség némán ereszkedett ránk. Próbáltam erős maradni, harcoltam az érzések ellen, amik egyre jobban hatalmasodtak el felettem. Arra koncentráltam amit Rob mondott, ahogyan ma viselkedtem. Élvezni akartam a hátralevő időt, de képtelen voltam levenni a szemem a holdról, vagy a csillagokról.

Csak azt láttam, hogy Rob elém lép, eltakarva előlem az ablakot. Mintha lepel hullt volna le szemeimről, már láttam őt. Lassan emeltem fel a fejem, keresve a szemeit.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, kezeivel megszorította vállaim.

- Igen, persze. – ha a hangom nem remegett volna meg, talán el is hittem volna. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Menjünk fel.

Kellant már nem láttam sehol, nyilván akkor mehetett el, mikor az agyam kikapcsolt.

A ház néma volt, valami egészen különös némaság ült rajta. Feszélyezve éreztem magam, a görcs a tokromból nem tűnt el. A saját házam is ellenem fordult. Olyan érzésem volt, mintha hallanám a másodpercmutató kattogását. Egyre hangosabban kattogott az agyamban, hallgattam a pillanatok múlását. Még akkor sem tértem magamhoz, mikor a szobámban álltam. Tompán érzékeltem mi vesz körbe.

- Segítesz, Kris? – Rob hangja felébresztett, a hangok a fejemben eltűntek. Ott térdelt a bőröndjei előtt, egy nagy halom ruha vette körbe. Szemei engem kerestek, arcán kedvenc mosolyom ült.

Visszamosolyogtam.

- Szóval, mi szerint akarsz pakolni? – ránéztem, de csak értetlenséget láttam rajta.

- Én úgy gondoltam, csak bedobálok mindent. – annyira hihetetlenül édesen nézett rám, azokkal az ártatlan szemekkel, hogy minden félelmem és keserűségem egy pillanat alatt eltűnt. Próbáltam tartani magam, de ez a tekintet nem hagyta. Prüszkölve nevettem fel. – Mi van?

- Semmi csak… - kezemmel befogtam a szám, de még így is áttört rajta a nevetésem. – Ez annyira te vagy.

- Miért valami rend szerint kellett volna? – továbbra is babaarccal nézett rám, bár mosolya már felragyogott.

- Nem. – legyintettem. – Végül is bele is dobálhatunk mindent.

Megragadtam egy hatalmas kupacot és belevágtam a bőröndbe. Hallottam a mély kuncogást mellettem, majd egy újabb nagy adag repült a hatalmas szörnybe. Alig tíz perc után az első bőrönd megtelt, pedig a cuccok fele hiányzott. Egy darabig figyeltem bénázását a cipzárral, majd sóhajtva toltam el kezeit.

- Hagyd csak, majd én. – egy határozott mozdulattal ültem rá a bőrönd tetejére, összenyomva a benne lévő tartalmat. Rob összehúzta a cipzárt, és hálásan rám mosolygott.

Elővette a második táskát is, de ebben már nem segítettem. Továbbra is a bőröndön ülve figyeltem hogyan dobálja a cuccokat egymás után. Az ujjait néztem, azokat az ujjait, amik nemrég még engem érintettek. Akaratlanul futottak fel szemeim a karján, majd állapodtak meg arcán. Elgondolkodó arcot vágott, erősen koncentrált, ajkai vékony vonallá préselődtek.

Egy másodperc alatt forrósodtam fel, lángra lobbantam, enyhén remegni kezdtem. Cseppet sem éreztem normális reakciónak, hogy a tenyerem is izzani kezdett. Hatalmasat nyeltem, megpróbáltam elnyomni a vágyat, hogy odalépjek és megcsókoljam. Ezt nem nekem kellett volna éreznem, vagy nem ilyen erősen. De bármennyire is próbáltam levenni róla a szemem, nem ment. Hihetetlenül furcsa látványt nyújtott a szobámban, pedig már egy hete lakott itt.

Nem fogtam fel, mikor felállt és aggódva elém térdelt. Csak ajkait néztem, azokat az ajkakat amik annyi mindent kicsaltak belőlem.

- Minden rendben? – megérintette kezeim, mire hirtelen összerezzentem. – Te jó ég, te forró vagy!

- Mi? – mintha álomból ébredtem volna, kerestem szemeit.

- Lázas vagy! Hozzak valamit? – beletelt kis időbe míg felfogtam miről is beszél éppen. Zavartan sütöttem le szemeim, nem akartam, hogy megtudja mi váltott ki belőlem ilyen forróságot. Felpattantam, mintha megszúrtak volna.

- Nem, hm… semmi nem kell, csak hm… egy hideg zuhany. Azt hiszem… - dadogtam, kezeimmel beletúrtam a hajamba. Még mindig aggódva nézte hogyan keresem elő a törölközőm. – Lefürdök.

Mintha puskából lőttek volna ki, kisiettem a szobából, be a fürdőbe. Útközben még hallottam, hogy Kellan beszél valakivel, nyilván telefonon. Magamra zártam az ajtót, és egész testemmel nekidőltem. Mélyeket sóhajtottam, szemeimet szorosan becsukva hagytam. Nem akartam látni a fürdőt, vagy magamat a tükörben. Idiótának éreztem magam, hogy így reagáltam Robra. Hiszen… alig egy napja vagyunk együtt, nem vágyhatom rá ilyen erősen. Lehet, hogy nem is szeret, csak tetszem neki, vagy bejövök neki. Holnap elmegy, ez az egész a múlt lesz. Nem vágyhatom rá!

Ennek ellenére beálltam a zuhanya, és magammal vittem a borotvám. Egyenletesen vettem a levegőt, egy ideig forgattam a kezemben a kis tárgyat, majd a szappantartóra raktam. Nem biztos, hogy használnom kellene, hiszen akkor egyértelműen felkészülnék… valamire.

Még egy mély levegő, majd még egy. Határozottan markoltam meg a csapot. Egy utolsó mély levegő. Megrántottam a hideg vizet, ami egy másodperc töredéke alatt zúdult a nyakamba. Felsikoltottam, nem érdekelt hogy ki hallja.

Mégis jól esett. Élveztem a hideget, a hűsítő hideget. Éreztem, hogy a forróság eltűnik belőlem, már nem égtem annyira. Mosolyogtam. Tiszta barom vagyok, futott át az agyamon. Automatikusan kentem magamra az epres tusfürdőt, robotként tusoltam le. Készültem kiszállni, mikor agyamban újra felvillant a borotva képe. Mielőtt meggondolhattam volna magam a kezembe vettem.

Valamivel nyugodtabban szálltam ki a zuhanykabinból. A tükörből egy idegen lány nézett vissza rám, arca kipirult volt, szemei csillogtak. Egészen biztosan nem én voltam. Kibotorkáltam a fürdőből, még a hideggel sem törődtem, ami a folyosón fogadott. A szűk folyosó sötétségbe borult, a kintről bejövő fény nem volt elég erős. A hold még nem volt elég magasan.

Vacogva nyitottam be a szobámba. Rob a fotelben ült, rám várva. Amint meglátott felpattant és elém lépett, szemeiben valami idegen csillogást láttam. Pont, mint az enyémben az előbb. Méregettem egy ideig, volt rajta valami furcsa, valami különös, de nem tudtam rájönni mi is volt az. Magamban megvontam a vállam. A szemem csak egy pillanatra siklott le róla, de akkor rájöttem.

A szobám új külsőt öltött. A fény, ami gyenge volt ugyan, most feltűnt. Az egész szobámat gyertyák borították, még az éjjeli szekrény is el volt borítva velük. Egy idegen lepedő volt az ágyamra terítve, vörös színe melegséget keltett. De ami a legmeglepőbb volt, az a rend. A bőröndök nem voltak a szobában, Rob cuccait mintha a föld nyelte volna el.

- Ez… - kerestem a megfelelő szavakat. – Rob ez… csodás.

- Erre már nem lesz szükséged. – mosolygott rám, majd megragadta a törölköző sarkát és megrántotta azt.

Körbepördültem a hirtelen jött lendülettől, és egyenesen a karjaiba zuhantam. Hátravetett fejjel nevettem fel, hallottam mély hangját. Egymásra néztünk, a mosoly eltűnt arcomról. Egészen új pillantás volt, amit még soha nem kaphattam meg tőle.

Zavartan sütöttem le a szemeim. Próbáltam kezeimmel takarni magam, de a kezeiben ez elég nehéz volt. Szorosan tartott, nem tudtam moccanni. Még akkor sem, mikor szemeit levette rólam, és végigfutatta rajtam. Ha lehet még jobban zavarba jöttem, a kis fénynek hála nem láthatta, hogy rákvörös lettem.

- Hihetetlenül gyönyörű vagy. – suttogó hangjától, ami egészen közelről jött, átfutott rajtam a hideg.

Mélyen néztünk egymás szemébe, próbáltam olvasni bennük. Nagyon lassan hajolt felém, mintha várt volna valamire. Talán, hogy elfutok. Néztem egyre közeledő szemeit, nem tudtam róluk levenni a szemem. Halvány mosoly csillant fel arcán. Éreztem, hogy ajkaim szétnyílnak a döbbenettől. Mielőtt elért volna, megváltoztatta útját, az ajkaim helyett a nyakam felé hajolt. Kis borzongás futott végig rajtam, mikor megéreztem meleg leheletét.

Aztán belecsókolt a nyakamba. Behunytam a szemem, hogy teljesen átadjam magam a pillanatnak. Nem érdekelt, hogy remegek a karjaiban, hogy valószínűleg szánalmasan reagálok. Lassan hajolt el, kerestük egymás pillantását. Még soha nem éltem át ennyire romantikus pillanatot. Mosolyogtam, valahogy úgy, mint eddig soha. Mielőtt megcsókolt volna, a lábaimra állított, de a törölköző továbbra is a földön maradt. Már nem érdekelt.

Végtelen lassúsággal hajoltunk egymás felé. Összekulcsoltuk ujjainkat, szabad kezével a derekamnál fogva húzott magához. Szaggatva szedtem a levegőt, nem mertem hangot kiadni. Annyira hihetetlenül tökéletes pillanat volt. Az utolsó másodpercig néztünk egymás szemébe, majd behunytam őket. Finoman csókolt meg, lágyan és édesen, és most először éreztem benne a szeretetet. Éreztem, hogy megremegnek a lábaim.

Először a derekamat kezdte cirógatni, pont úgy, ahogyan a konyhában. Nem tudom meddig csókoltuk így egymást, ennyire gyengéden, mikor a csókunk új fokozatba váltott. Ujjaimmal óvatosan értem a hasához, hogy aztán felcsúsztassam a mellkasán. Hallottam apró morgását, és az agyamban kattant valami. A csókunk heves lett és szenvedélyes, a talaj kis híján kicsúszott a lábaim alól. Nem bírtam tovább. Körmeimmel beleszántottam a hajába, a morgása most erősödött. Éreztem, hogy ujjai derekamról a fenekem felé siklanak. Minden kis suhintásra a hideg kirázott, remegtem. Még közelebb vontam magamhoz, egész testünkben egymáshoz tapadtunk. Egy vékony tű sem fért volna el közöttünk. Elengedte összekulcsolt ujjainkat, mindkét kezével a fenekembe markolt, a tokromból felszakadt valami idegen hang. Nem tudom honnan jöhetett a bátorság, de árkulcsoltam a nyakát, és hagytam, hogy felemeljen a talajról. Átkulcsoltam a derekát, férfiassága hozzám nyomódott. Elszakadt tőlem, először a nyakamba csókolt, majd melleimet halmozta el csókokkal. Próbáltam nem túl hangosan felnyögni, mikor szívogatni kezdte mellem. Úgy éreztem felrobbanok a karjaiban, nem hittem volna, hogy így fogok érezni. Mégis remegtem a vágytól, a testem felforrósodott, még a zuhany sem segített volna. Visszarántottam magamhoz fejét, hogy újra megcsókoljon.

Éreztem az apró változást, a döntést. A puha – selyem? – körbeölelte a testünket, Rob gyengéden gördült fölém. Most először nyitottam fel a szemeim. Engem nézett, kiéhezett tekintettel, csillogó szemekkel. Hatalmasat nyeltem, mikor újra felém hajolt. Felsőteste nekem feszült, és akkor rájöttem mi zavart eddig. Egy határozott mozdulattal löktem a hátára, és ültem fölé. Elmosolyodtam ijedt tekintetét, ujjaimmal felsője szélét kerestem. Lerángattam róla a ruhadarabot, közben apró csókokkal haladtam fel hozzá. Hallottam nyögéseit, éreztem, hogy néha megremegett alattam. Még csak a hasánál jártam, mikor visszarántott magához. Sikkantás szaladt ki a torkomon, de egy csókkal elhallgattatott.

Nem tudom meddig voltam felette, meddig simogattuk egymást, felhevítve egymás vágyait. Azt sem tudtam mikor került le róla a nadrág. Már csak egy felesleges ruhadarab volt rajta. Újra végigcsókolta a testem, a következő pillanatban lefejtettem róla alsóját. Egyre mohóbb érintésekkel fedeztük fel egymás testét, már nem sokáig bírtam. Fölém gördült, ujjaival egy kósza tincset húzott el szememből. Most először láttam benne a bizonytalanságot, mióta beléptem a szobába.

- Kris…? – hangja mély volt, rekedtes, ahogyan még soha nem hallottam. Mutatóujjamat ajkaira szorítottam.

- Szeretlek.

Megcsókolt, miközben óvatosan merült el bennem. Egy pillanatra mindketten megremegtünk, a számat nyögés hagyta el. Felnyitottam szemeim, kerestem az övét. Rám mosolygott, biztatóan visszamosolyogtam.

Még soha nem éltem át ennyire lélegzetelállító dolgot. A pillanat varázsa körbeölelt minket, minden annyira tökéletes volt. A lökései kezdetben lassúak voltak, tökéletesen érzékeltem mindent. Hol a hátát karcoltam, hol egymást csókoltuk. Néha gyorsított a tempón, olyankor nem tudtam visszafogni hangos nyögéseimet. Hallottam mély morgásait, amik néha a nyakam mellől jöttek. Még többet akartam belőle, amit művelt, azt nem tudtam szavakban leírni. Hihetetlenül intenzíven érzékeltem mindent. Rob valóságos csodát művelt.

Érzéki csókokban forrtunk össze minden egyes lökésnél. Lihegésünk egyre hangosabb volt, bár nem tudtam volna megmondani melyikünk hangosabb. Az egész szobát a mi hangjaink töltötték be. Olyan érzésem volt, mintha repültem volna. Lökései egyre határozottabbak voltak, egyre intenzívebbek. Éreztem, hogy a gyönyör hamarosan elér engem. Beleharaptam vállába mikor az érzés erősödött. Hallottam, hogy felmorog, a következő pillanatban hangos sikoly hagyta el a számat. Rob megfeszült bennem, teljesen kitöltött, éreztem az utolsó lökést, majd követett engem a gyönyör világába.

Hangosan ziháltunk, próbáltuk túlszárnyalni egymást. Kerestem a megfelelő szavakat, amiket ekkor kell mondani, de valahogy semmi nem jutott eszembe. Rob leszállt rólam, mellém gördült, de nem vette le rólam a szemét. Óvatosan húzta ránk a takarót.

- Ez… - ennyi telt tőlem.

- Ez… - hallottam saját szavaimat.

Egymásra néztünk, szemében a saját érzelmeimet pillantottam meg. Mosolygott, amitől én sem tudtam szabadulni. Még soha ennyire szabadan nem mosolyogtam, mint abban a pillanatban.

- Szeretlek. – hallottam meg halk, de biztos hangját.

Az álmom ebben a pillanatban vált valóra.

:) Azt hiszem nem tudok mit mondani. 10 oldal kemény küzdelem után végre közzé tehetem a kis irományom. Remélem mindenkinek elnyerte a tetszését, ha nem, persze nem baj. Holnap jön a következő fejezet!

Puszi mindenkinek!

Milli :)