1.fejezet - részlet

 1.fejezet

/részlet/

Éreztem, hogy megfeszül a karjaimban. Talán hibát követtem el, futott át az agyamon. De tudtam, hogy nincs így. Hiszen annyira közel olt hozzám, annyira kínzott minden egyes pillantása és lélegzetvétele. Érezni akartam őt, nem úgy, mint eddig. Azt akartam, hogy az enyém legyen, hogy csak én birtokoljam pici testét. Megmozdítottam a fejem, hogy beleszippantsak bőrébe. Újból megremegett, de most egészen máshogyan. Elmosolyodtam magam, mikor bőre egy fokkal melegebb lett.

Magam felé fordítottam, de ahelyett, hogy felnézett volna rám, átölelte a derekam és szorosan hozzám bújt. A szívem odabent még gyorsabban kezdett el verni, ahogyan engem ölelt. Hihetetlen volt érezni meleg testét, ahogyan hozzám préselődik. Minden értelmes gondolatom kint hagytam az ajtón, már nem érdekelt semmi sem. Főleg nem a következmények.

- Úgy hiányoztál! – suttogta mellkasomba, de így is hallottam, hogy hangja megremeg.

És végre, mikor már azt hittem ennél semmi sem lehet tökéletesebb, felpillantott. A szemeink egybeolvadtak, azok a zöld szemek teljesen maga alá terítettek. Eddig is háborgó lelkem most még nagyobb örvényként kavargott bennem. Felpillantott ajkaimra, mire mosoly jelent meg arcomon. A szemeiben zavartságot láttam, arcán megjelent a két kis rózsa, amit úgy szerettem.

- Te is nekem, Stew! - egyik ujjammal álla alá nyúltam, és felemeltem azt.

Magamat nyugtatva hajoltam hozzá közelebb. Csókoltam meg már nőt, de ő más volt. Nem akartam elsietni, nem akartam elrontani. Mindent tökéletesen szerettem volna csinálni, úgy, hogy mindketten emlékezzünk rá. De persze nincs olyan, hogy tökéletes.

Elfordította fejét, már amennyire ez lehetséges volt. Még nagyobb zavarban sütötte le szemeit, miközben én egyik kezem lecsúsztattam derekára. Magamban ujjongtam, mikor összerezzent az érintésre.

- Rob, ne… - halkan, nagyon halkan hagyták el a szavak a száját. Tudtam, hogy elgyengült.

- Csak egyetlen egy csók. – magam sem tudom mit is mondtam pontosan, az agyamra vastag köd ereszkedett.

Még közelebb húztam magamhoz, szíve már így is erősen vert mellkasában, és ezt pontosan érzékeltem. Nagyot nyeltem, a szám kiszáradt, és belül, legbelül a lelkem idegesen és görcsösen összeszorult. Lehunyta szemeit, elzárva előlem azokat a gyönyörű szemeket. Levegőt sem mertem venni, mikor még közelebb hajoltam hozzá. Nem voltam biztos magamban, nem akartam semmit sem elrontani, így óvatosan, nagyon óvatosan ráhajoltam ajkaira, de éppen csak annyira, hogy azokat megérintsem. Éreztem, hogy levegőért kap karjaim között.

És aztán megcsókoltam. Kristen egy pillanat alatt olvadt el karjaimban, erősen szorítottam derekát, mikor megéreztem teste remegését. Karjait lassan csúsztatta fel mellkasomon. Minden egyes érintésére reagált a testem, megremegtem, ami nem volt jellemző rám. Nyakam köré fonta karjait, magához vonva, szabad utat engedve nekem. És mikor már azt hittem semmi sem lehet jobb, ajkai elnyíltak. 

Wow... ilyet sem csináltam még. De mivel nem tudom hozni a teljes fejezetet, mert kiderült, hogy még egy hetet kell dolgoznom, így hoztam nektek ezt! :) Remélem egy kis ideig ez is megteszi és nem fogtok végérvényesen kinyírni engem...

Ja igen igen, van még egy hírem... :)

Megnyitottam az egyik blogom a háromból (Szerelmes és más drogok), azt amelyiknek a történetét Orsy találta ki. Mivel eddig arra szavaztatok a legtöbben, úgy döntöttem megnyitom, hogy addig se unatkozzatok. Kérlek írjatok komit ide is, és oda is, mert nagyon fontos lenne!

Köszönöm, hogy olvastatok  és kérlek kérlek írjatok nekem komit... Múltkor olyan szomorú voltam, hogy csak hárman írtatok. Jó oké, lehet, hogy rövid lett, de...

 Szerelem és más drogok elérhető: ITT

 És persze oldalt, a Többi blogom feliratocska alatt :)

Milli

Új történetek+a frissről

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanában kicsit lustábbnak tűnök, de higgyétek el nem így van.:) Van nektek két jó és egy rossz hírem... Kezdem a rosszal...:

Sajnos minden nap dolgozom, reggeltől estig, és szó szerint estig, és eléggé elfáradok. Minden nap leülök a gép elé, de nem elég az az egy-két óra, hogy összerakjak egy új fejit. Próbálkozom, tényleg, de így nem megy. :( Ezért szerintem nem tudok újat hozni nektek, bármennyire is szeretném én is, és legfőképpen ti. Nem akarok nektek csalódást okozni, és nem akarom, hogy azt higgyétek játszom a bizalmatokkal. Köszönöm, hogy ennyire türelmesek vagytok felém, és szeretnék nem hálátlanak tűnni. De sajnos nem fog menni a friss...

Viszont, mint mondtam van két JÓ hírem. Az egyik pedig az, hogy már csak egy hétig dolgom, és utána... ha jól számolok lesz három szabad hetem. Abban a három hétben szeretnék sok-sok friss hozni nektek, hogy kellően feltöltődjetek az új tanév előtt :) Szóval, már csak egy hetet, sőt annyi se, öt napot kell kibírnotok! :D (Yuppi)

Jó hír number 2. Az agyam, annak ellenére, hogy teljesen meg van gyötörve és kissé furán is működik, állandóan pörög. Talán ezért is alakult úgy a helyzet, hogy három, azaz HÁROM új történet jutott az eszembe :) Na jó, az egyik nem az én ötletem, szóval csak kettő. Említettem még régebben ezt a blog történet izét, hogy küldjetek nekem ötleteket. Nos... ORSY története nyert, ami reményeim szerint ha végzem a munkával hamarosan startolhat, de... Itt nem állt meg az agyam, hanem még két történet jutott az eszembe. Az egyik, bármennyire is nem akartam egy Edward-Bella történet lenne, úgy, ahogyan még senki nem mutatta be nektek. Vagyis remélem senki, de... na mindegy. Nem tudom, ti mennyire vagytok oda ezért a felállásért, én annyira nem, de aztán egyszer csak beugrott. És szerintem jónak tűnik. :) A másik megy egy... hát nem is tudom, hogy elmondjam e... na jó :D Egy angyalos-bukott angyalos történet lenne. Nekem az is nagyon tetszik, talán jobban mint az EB páros.

Hát... leírnám a történetek ismertetőjét röviden, aztán meg szavazzatok, hogy melyik tetszik jobban, és persze írhattok is komit, aminek nagyon örülnék, hogy mit képzelnétek el, szívesen olvasnátok e, stb. :)

Nagyon számítok rátok! :)

Edward-Bella történet:

A történet az Eclipse alatt kapcsolódik be, szóval a nagy csata (tudjátok Victoria meg a vámpír sereg) az még nem történt meg. Amikor Jacob elviszi Bellát közvetlen a csata előtt, hogy elrejtsék az illatát, mielőtt felérnének Edward-hoz a hegy tetejére, megtámadják őket. Victoria úgy döntött, hogy a csatán kívül támadja meg őket, így biztos lehet a sikerben. Jacob egyedül van Victoria és Riley-val szemben, így nem tudja egyszerre védeni a lányt, és megküzdeni velük, Edward pedig túl messze van, hogy hallja Jacob gondolatait. Szóval harcolnak, stb, Bella pedig elmenekül Jake kérésére, és az erdőbe veti magát. Menekül Riley elől, aki üldözi őt. Egy szirt szélére ér, alatta a hatalmas folyó terül el, hallja, hogy Riley a nyomában van, megcsúszik ijedtében és belesik a folyóba. Próbál fent maradni, de a folyó sodrása túl erős és elragadja a lányt.

Bella testét csak napokkal később sodorja ki a víz, de akkor is már csak egy kevéske élet van benne. Balszerencséjére egy vámpír találja meg, aki átváltoztatja őt, hogy megmentse ezzel a lányt. Bella átváltozik, és amikor felébred, csak halványan emlékszik emberi életére. Próbál emlékezni, lát arcokat, tudja, hogy mik történtek vele, de nem tudja semmihez sem kötni. Minden nevet és pillanatot elfelejt, csak halványan emlékszik, és talán akkor is rosszul. Így nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Bella elmenekül megmentőjétől, magányra vágyik, hogy rájöjjön mi történik vele.

Dél Amerikában köt ki, ahol a Breaking Dawn-ból ismert Zafrina-Senna páros fogadja be. Így Bellából amazon válik, ő is egy lesz közülük. Segítik fejleszteni a lány képességeit, felnevelik őt, megtanítják mindenre, amit ők tudnak.

Két évvel később Bella őket is elhagyja egy időre és utazgatni kezd. Az emlékei után kezd nyomozni, megpróbál rájönni ki is ő valójában, így kiköt Forksban, ugyanis arról még eszébe jut pár kép, hogy ő valaha oda tartozott. Egyik éjszaka vadászni megy, egy sátrazó családot szemel ki magának, de három vámpír az útját állja, és a családot védelmezik. Emmett-Jasper-Rosalie felismeri Bellát, de a lány nem ismeri fel őket.

Vajon mi történik, mikor Bella nekik ront, aki sokkal tapasztaltabb vadász, mint ők, és a pokol is elszabadul? 

Egy nomád vámpír lány története, aki megpróbálja megtalálni önmagát, és hét másiké, akiknek az élete fenekestül felfordul, mikor Forks városában valaki életét veszti.

Angyalos történet:

Te mit tennél, ha anyukád egész életedben furcsa történeteket mesélne neked angyalokról és démonokról? Habár a józan ész azt diktálja, hogy ezek csak mesék, és soha nem válhatnak igazzá, mégis valahol legbelül, a lelked legmélyén elhiszed őket. Ellie élete így alakult. Apa nélkül nőtt fel, soha nem tudott róla semmit, még a nevét sem, és csak egy szeszélyes anya jutott neki. Azon kívül, hogy anyja furcsa és néha talán ijesztő titkokat őriz, mégis szép és nyugodt élete volt. Olyan, amilyet minden lány álmodott magának. Egy nap felvételt nyer egy elit iskolába, egy egyetemre, bár nem adta be a jelentkezését. Angel városa hívogatónak tűnik, és anyja buzdítására, oda költöznek.

Ám Ellie élete gyökeres fordulatokat vesz, mikor egy autóbaleset következtében elveszíti hőn imádott anyját. Ellie egyedül marad egy idegen városban, és tudja senkiben nem bízhat meg. Valami furcsa erőt érez a városban, valami furcsa, megmagyarázhatatlan, ám annál kellemetlenebb érzést. Minden emberben van valami, amit nem tudna megmondani. Ráadásul az iskola, ahova bejutott, még annál is különlegesebb, mint hitte. De Ellie megelégszik annyival, hogy a gyász és a fájdalom játszadozik vele.

Éli napjait, vagy legalábbis próbálja míg meg nem ismerkedik a művészetet oktató tanárával, Derekkel. Valami mágnes vonzza a férfihoz, többet akar belőle, többet akar tudni róla. Ellie és Derek között kibontakozik egy szétszakíthatatlan barátság, és egy érzés, amit soha nem ismerhetnek be. Ellie előtt szépen lassan kibontakozik egy kép, az a kép, amit anyukája mesélt neki kiskorában elalvás előtt.

Angel városáról lehull a lepel, mikor a lány megtalál életveszélyes helyzetbe sodorja magát. Angyalok veszik körbe, történetek, amiket ember még sosem hallott.

Ám ez a pillanat sem maradhat örökké békés. Ellie életében felbukkan még valaki, Joshua, az éjsötét szemű, titokzatos férfi, aki még annál is több titkot hordoz magával, mint hitte.

Szerethet e egyszerre két valakit a lány? És mi történik akkor, ha kiderül az egyikükről, hogy mégsem az, akinek mondja magát? Egyáltalán szerethet e egy angyal, egy embert?

Orsy története (Robstenes):

Van e fiú-lány barátság? Kris és Rob válasza egyértelműen igen lenne. A legjobb barátok, mióta világ a világ, bár azt egyikük sem ismerné be, hogy egy kicsivel többet érez a másik fél iránt. Egy nap azonban közelebb kerülnek egymáshoz, és a barátságuk ezzel véget ér, ám valami sokkal erősebb, sokkal intenzívebb érzelem alakul ki közöttük. A szerelmük mindennél erősebbnek bizonyul, egészen addig, míg Kris apa be nem jelent egy számukra döbbenetes és fájdalmast hírt. Túlélhet e egy szerelem több ezer kilómétert? Ez a kérdés fogalmazódik meg bennük, mikor Kris családja repülőre kényszerül, hogy elhagyják Amerikát, egy új élet reményében.

Ám a búcsúzás cseppet sem úgy alakul, mint azt a két szerelmes gondolta volna. A szavak és gondolatok ereje veszi át az irányítást a búcsú napján. Olyan szavak hagyják el a szájukat, ami mindkettejük életét megváltoztatja majd. A pokol is elszabadul, mikor a búcsúzkodás üvöltésbe és zokogásba torkollik át.

És innentől kezdve a barátság, az örök szerelem darabjaira hull.

Mindketten felejteni szeretnének, kiverni a fejükből a másik gondolatát, a létezését, minden emléket a másikról. Kristen jól kereső állást kap az új városban, így is elvonva figyelmét Robról. Egy évvel később megismerkedik Kevinnel, aki iránt végre többet kezd érezni. Életük minden pillanata tökéletesnek ígérkezik, mikor a fiú megkéri a lány kezét.

Eközben Rob élete darabjaira hull. A felejtést nem egy új munkában látja, mint Kristen, hanem az alkoholban és egyéb bódító szerekben. Az élete még jobban szétcsúszik, mikor szülei életüket vesztik. Innentől kezdve semmi nem érdekli, a külvilág szépen lassan elhalványul körülötte, és a semmibe vész.

Ám a felejtés nem is olyan könnyű, mint azt hiszik...

Egy évvel később Kristen és Kevin visszatérnek Los Angelesbe, hogy még egyszer utoljára a lány láthassa hőn szeretett városát. Titkon abban reménykedik, hogy valahol megpillantja Robot, és ez így is alakul, bár nem úgy, ahogyan azt a lány elképzelte.

Mit tennél, ha egykori legjobb barátod és életed szerelmét egy koszos utcán találnád, kartonpapírokon feküdve, büdösen, koszosan és csontsoványan? Mi játszódna le benned akkor, mikor tudatosulna benned a látvány, hogy a férfi, aki egykor a világot jelentette számodra, mára már nem több, mint egy utolsó hajléktalan?

Nos... ennyi :)

Rob szemszög - Prológus

 Egy hét L.A.-ben - Rob

Prológus

/vasárnap/

Az agyam eldobom, komolyan, futott át az agyamon, miközben kezeimmel erősen kilöktem az ajtót és szinte menekültként robbantam ki a szabadba, magam mögött hagyva az egész zűrzavart.

Fellélegeztem, amint új levegőt szívtam be a tüdőmbe. Ezzel egyidejűleg vettem elő a zsebemből az öngyújtómat és egy szál cigit. Remegő kézzel gyújtottam meg a megváltást ígérő kis fehér szálat. Mélyet szívtam bele, és talán, de csak talán egy fokkal jobban éreztem magam.

Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből, és bármennyire is szálltam volna ki, tudtam, hogy nem tehetem. Így beletörődve szívtam bele a kezemben égő szálba. Testem remegése nem hagyott alább, a szívem, ami eddig odabent hangosan és gyorsan vert, mintha nyugodni látszott volna. A gondolataim akaratlanul akartam visszakanyarodni a benti beszélgetésre, és minden erőre szüksége volt, hogy ne hagyjam neki. Még csak egy pillanattal sem akartam többet gondolni a beszélgetésre, ami ennyire felbosszantott, mint szabadott volna.

Nevetséges, röhögtem fel magamban. Pedig már megszokhattam volna, hogy valaki más irányítja az életem, és ezzel együtt, egy szabad, nyugodt percem sem lehetett. Mégis felbosszantott, és egyenesen dühített a bent elhangzott mondatok súlya.

Nem tudom hogyan, vagy mikor, de a telefonom a kezemben volt. Felnyitottam a billentyűzetet, és egy hosszúra nyúló percig meredtem a háttérképemre. A változatosság kedvéért Kristen és én voltunk rajta, összeölelkezve, nevetve. Valamikor az őskorban készülhetett ez a kép, de az agyam mégis tisztán emlékezett minden percére.

Elmosolyodtam, bármennyire is éreztem magam szarul. Kris mosolya az én arcomra is mosolyt csalt. Beléptem az üzenetekbe és pötyögni kezdtem.

Bosszantanak ezek a szemetek. Te jót röhögnél rajtuk. R.

Magam mellé képzeltem zöld szemeit, az arcát, ahogyan pofán röhögi az egész bagázst. Ezzel a gondolattal együtt valami más is felfelé törekedett, és a mosoly, a pillanatnyi jókedve azonnal elszállt, helyébe valami egészen más került. Dühös voltam magamra, és ez az a fajta dühöm volt, amit mindig éreztem, hacsak rá gondoltam. Önzőnek éreztem magam, amiért egyáltalán döntés elé állítottam még négy éve.

A hiányérzete, az a szokásos hiányérzet felerősödött. Vágytam a pillantására, a mosolyára, amivel csak engem ajándékozott meg. Hallani akartam a nevetését, minden szavát, hallani akartam a hangját. Még soha, ilyen erővel nem csapott le rám az érzés, hogy nincs velem.

Levegő után kaptam, pont mikor egy kéz a vállamhoz ért. Összerezzentem, de éppen csak annyira, hogy valamennyire kitisztuljon a fejem.

- Mi van veled, haver? - Kellan dőlt neki a korlátnak, aminek én is támaszkodtam. Lenézett a kezemre, majd fel a szemembe. - Kinek írsz?

Én is lenéztem a kezemben nyugvó készülékre, és csak akkor döbbentem rá, hogy még mindig nem küldtem el az üzenetet. Egy pillanatig még néztem a képernyőt, majd gyorsan lenyomtam a gombot, és a zsebembe süllyesztettem.

- Kristennek. - nem láttam értelmét hazudni. Az utóbbi négy évben Kellan volt az egyetlen barátom, akinek ennyire nyíltan tudtam beszélni a gondolataimról.

És mint vártam, kifújta a levegőt, de nem mondott semmit.

Nem tudom meddig burkolóztunk ebbe a csendbe, de magamban elmormoltam egy köszönömöt, hogy nem zargatta a témát. Így is tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi járhat a fejemben.

- Mi tart vissza? - egyszerű kérdés volt, de tudtam mire érti.

- Ez. - böktem fejemmel a mögöttünk elterülő épületre.

- Csak látogasd meg. Nem veszíthetsz semmit. - bátorítóan rám mosolygott, szemeiben láttam, mennyire komolyan is gondolja, és ez segített.

Az agyam hirtelen életre kelt bennem, a korábbi gondolataim eltűntek, helyét átvette valami egészen abszurd ötlet. A létező összes módot lepörgettem a fejemben, nem tudom melyik énem kerekedhetett felül, de átvette felettem az irányítást.

Elnyomtam a cigit, amibe már egy ideje bele sem szívtam és ellöktem magam a korláttól. Kellan arcán valami furcsa mosoly jelent meg, szemei életre keltek. Már ismertem ezt a nézését, de nem szóltam semmit.

- Szerinted mennyi esély van rá, hogy nem vesztem el az állásom? - kérdeztem majdnem nevetve. Észre sem vettem, de a lábaim a kint várakozó taxik egyike felé vezetett, barátommal a nyomomban.

- Hát… - összeráncolta a homlokát, de azért a vigyor még mindig ott volt a képén. - Elég sok, tekintve, hogy van még egy rész.

- Akkor jó. - mondtam.

Nem gondolkodtam mikor beültem a hozzám legközelebb eső taxiba. Az agyamat valahol a korlátnál hagytam. Nem gondoltam a következményekre, arra, hogy egyáltalán mit csinálok. Ahogyan arra sem, egyáltalán mennyire jó ötlet ez.

Az ablakból még visszanéztem Kellanra.

- Majd felhívlak valamikor.

Bediktáltam a címet, még egyszer intettem barátomnak, akinek arcán olyan mosoly ült, amit még nemigen láttam rajta. Zsebre dugott kézzel állt, mikor elhajtottam mellőle. Útközben még megálltunk a szállodában, ahol összeszedtem a cuccaim. Csak futólag néztem meg, hogy mikor mit szorongatok a kezemben, de mire észbe kaptam, már két bőrönddel a kezemben álltam a szálloda előtt, és vártam, hogy a sofőr betegye őket a csomagtartóba.

A gyomrom görcsben állt, és csak a szívem egyre ütemesebb kalimpálásra tudtam koncentrálni. Odakint minden fa, minden ház egybe mosódott, semmire nem tudtam gondolni, csak arra, hogy már csak percek kérdése, és újra láthatom.

A gondolat, hogy hamarosan újra a karjaimban tartom, valami furcsa belső remegéshez vezetett. Nem tudtam volna pontosan megmondani mit éreztem akkor, mikor az autó befordult az utcájukba. Egyre többször lebegett be elém a gondolat, hogy talán mégsem volt ez annyira jó ötlet, de olyankor mindig elhessegettem. Talán életem legjobb döntését hoztam meg, mikor beültem ebbe az autóba. Fel nem tudtam fogni, hogy nem jutott ez eszembe korábban. Miért nem lázadtam fel hamarabb, miért ne pattantam hamarabb egy taxiba, hogy eljussak idáig? De ezek a kérések megválaszolatlanok maradtak, mikor megcsörrent a mobil a zsebemben.

- Mégis hol a fészkes fenében vagy, Robert Pattinson? - üvöltött a telefonban egy hang, amit egy ideig nem tudtam beazonosítani. - Van fogalmad arról, mennyit szenvedtem ebben a fél órában, és mennyi szemetet takarítottam utánad?

Valahogy nem tudott megríkatni üvöltő hangja. Egy csepp bűntudatot sem éreztem sem mikor ide beültem, sem most, hogy hallottam Bill keserves hangját. Kinéztem az ablakon, arcomra akaratlanul egy zavart mosoly ült ki, mikor megláttam a szomszédos házat. Az autó leparkolt, pont mikor válaszoltam.

- Sajnálom Bill, de valahogy el kell intézned ezt, mert nem leszek ott a premieren. Egy hét még nem a világ. - valójában fogalmam sem volt arról mit beszélek, a házat néztem, azt a házat, ami eddig csak a képzeletemben játszott.

A vörös téglás ház, a nagy fehér ablakok, az a hatalmas fehér ajtó, most mind én néztem őket. Nem az álmaimban jelentek meg, hanem néztem őket, a saját szemeimmel. Mintha húsz kiló ólom gördült volna le a szívemről, és ezzel együtt egy könnyed, végtelenül nyugodt sóhaj szakadt fel belőlem.

- Egy hét? Egy hét? - egy kissé el kellett tartanom a készüléket, hogy a dobhártyám ne szakadjon ki.

Újra az ablakokat néztem. A halvány fehér függönyöktől alig láttam be, de tudtam mit takarnak. A szívem, ami eddig is hevesen vert, még nagyobbat dobbant. Idegennek éreztem a testet, ami ennyire izgatottan reagált már csak a ház látványára is. Idegen volt az érzés, mikor kiszálltam az autóból, a felszabadultság és az öröm érzése.

Még soha, egyetlen pillanatra sem tudtam ennyire boldogan felnevetni, mint most, ebben a másodpercben.

- Bill, őszinte leszek hozzád. - nem gondoltam a következményekre, de Bill egyre csak dühödt légzései engem is felbosszantottak, de csak halványan. Nem hagytam, hogy még ekkor is a választott életem ennyire befolyásoljon, azt meg végképp nem hagyhattam, hogy Bill monológja egy percet is elvegyen tőlem, mikor láthatom őt. - Nagyon fontos dolgom an, és ezt egy percre sem halaszthatom el. Egy hét múlva ott leszek a premieren, de most mennem kell.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, kinyomtam. Megköszöntem a sofőrnek, talán kicsit több pénzt is adtam neki, de ebben a másodpercben semmi nem tudott érdekelni. Boldog mosollyal az arcomon indultam meg a ház felé.

Óvatosan nyitottam ki a kis fehér kaput, és léptem be a sövénnyel keretezett ház elé. Még szélesebb mosoly terült el arcomon, mikor meghallottam a bentről üvöltő zenét. Észre sem vettem mikor gyorsítottam be, de már az ajtó előtt álltam, és fellélegezve, de lenyomtam a csengőt.

Alig telt bele egy perce, odabent a zene elhalkult. Valami matatás félét hallottam, de nem lehettem benne biztos. A gondolataim üvöltöttek, a szívem irdatlan tempóban vert, az arcomról pedig képtelen voltam letörölni azt a mosolyt, amit Krisnek szántam.

Az ajtó kinyílt előttem, és én szinte azonnal megláttam Kris zölden csillogó szemeit, kócos haját, amiben egy marék piszkot fedeztem fel, ahogyan arcán is. Döbbenten meredt rám, mintha idegent látna. Egy hosszúra nyúló másodpercig nézett a szemeimbe, pillantása egészen a szívemig hatolt, ahol eddig hideg, és üres lelkem betöltötte az a perzselő meleg, amit a szemeivel ért el.

Alig fogtam fel mi történik, a látványa letaglózott, a gondolataim mind eltűntek a fejemből, de a nyakamba borult. Mélyen beszívtam illatát, azt az illatot, amit azt hittem sosem érezhetek újból.

Egy érzés vágott mellbe, és ölelte körbe a szívem. Kristen apró teste hozzám simult, ahogyan a gondolat is, hogy végre a kezemben tarthatom őt.

- Én is örülök neked, Stew! - a hangom alig volt több egy mély mormogásnál.

Sziasztok!

Na, meghoztam a prológust!! :) Remélem ebből a szemszögből is tetszeni fog, és nem fogjátok félúton megunni, hogy "ezt már olvastuk".. Próbálok majd valami újat hozni, ne értsetek félre, nem a történettől fogok eltérni, hiszen azt nem tehetem, hanem valami pluszt belevinni a fejezetekbe, hogy azt mondjátok: "na ez már valami... vagy csak egész jó" :) Hiszen ez mégis pasi szemszög, amihez annyira nem igazán értek... :D

Remélem tetszett a bevezető a frissel hamarabb akarok jönni, hogy ne várjatok annyit! :)

Köszönöm, hogy olvastatok!

Milli

15.fejezet - Befejezés

15. fejezet - befejezés

- dec. 24. -

/szombat/

Mielőtt meggondolhattam volna mit is teszek, beléptem a nappaliba.

- Meglepetés!

Egy hosszúra nyúló pillanatig, míg hagytam, hogy a hang, ami egy emberként hagyta el szájukat eljusson hozzám, döbbenten álltam. A szorításom a baseballütő körül nem gyengült, ha lehet még szorosabban fontam össze az ujjaim körülötte.

Éreztem az ereimben száguldó vért, a szívem vad, és hangos dobbanásait, ahogyan kapkodó lélegzetem is. Azt hiszem összeszorítottam a szemeim, bár ebben nem voltam biztos. Ahogy abban sem, pontosan mit is látok. Próbáltam arra koncentrálni, hogy a vércukrom ne essen le, és én ne ájuljak el, vagy arra, hogy a szívem végre egyenletesen verjen, de nem voltam rá képes. A látvány, ami elém tárult, egészen ledöbbentett.

Öt idegen alak, vagyis egy pillanatig idegen alak állt a nappalim kellős közepén, egy hatalmas, számomra ismeretlen karácsonyfát közrefogva. A fejem leghátsó zugában értelmet kaptak a piros és sárga fények, mégsem tudtam valahogy a hihetetlenül nagy és gyönyörű fára koncentrálni.

Egyetlen egy szempárba meredtem, abba a szempárba, ami már hetek, hónapok óta az életem részévé vált. A szívem, ami eddig egyeletlenül dobogott odabent, most félreütött, és egészen a torkom közepére csúszott. Éreztem a hihetetlen érzést, ami mindig elfogott, mikor a közelében voltam, éreztem, hogy az eddigi súly, ami a mellkasom nyomta, szépen lassan felszívódik. Éreztem a melegséget, ami végigszáguldott az ereimben, a kitörni készülő könnyeim. Érzelmek százai szakadtak fel bennem, elöntve az egész testem, végigjárva minden porcikám, minden millimétert a bőröm egész területén.

Valahol a boldogság, és a szabadság érzése között tudtam csak elengedni az ütőt, amit eddig szorongattam. Távolról hallottam, hogy koppan a földön, és gurulva továbbhalad, míg meg nem állította az egyik bútorom.

- Rob… - a hangom alig volt több suttogásnál, szinte csak magam elé leheltem.

Tökéletesen érzékeltem mindent, ami engem körbevett, mégis az egyetlen pont, amit nézni tudtam, ő volt. Ott állt, a karácsonyfa előtt, zsebre dugott kézzel, és engem nézett. Arcán ugyan az a mosoly ült, mint mindig, ha együtt voltunk. Szemei szinte felfaltak, mikor végigpillantott rajtam, mire arcom lángba borult, de éppen csak egy másodpercre. Valahogy annyira elütött ettől a környezettől, a hangulatos világítástól, az arany és piros fától, a bútoroktól, mégis tökéletesen beleillett az én unalmas, hétköznapi házamba.

Önkéntelenül léptem egyet előre, a kezeim előre lendültek, és mire észbe kaptam, már átszeltem a köztünk lévő távolságot. Felém lépett, egy gyors, de határozott mozdulattal magához húzott.

Az álmom, amit minden éjjel újraéltem, hogy valamikor újra a kezeiben lehetek, életre kelt.

Szorosan ölelt magához, de nekem ez kevés volt. Érezni akartam magam körül, hogy még ennél is jobban összepréselődünk. Kemény mellkasának feszültem, fejemet a szívén nyugtattam. Hallottam egyeletlenül dobogó szívét, ami szépen lassan, de egyszerre dobogott az enyémmel. Illata bekúszott a fejembe, az a tökéletes, Robos illat újra körbelengett. Beitta magát a képzeletembe, az orromba, a bőrömbe. Próbáltam még szorosabban ölelni, még jobban hozzápréselődni.

Az eddig elfojtott érzelmeim egy pillanat alatt felszínre törtek. A magány, ami a hétköznapjaim része lett, eltűnt, mintha soha nem lett volna. A felszabadultság, az a hihetetlen boldogság került a helyére, és nekem akaratlanul, de mosoly jelent meg az arcomon. Felnevettem, hetek óta először, de úgy igazán nevettem.

Hallottam, hogy Rob is így tesz. Így álltunk, összeölelkezve, nevetve, egymást szorongatva, egészen addig, míg egy mély, de annál kedvesebb hang meg nem szólított minket.

- Hé csajszi, rólunk ne feledkezz meg! - elhúzódtam Robtól, éppen csak annyira, hogy mellé álltam. Eddig nyakát ölelő kezeim a derekára simultak, és most először, a többieket is meg tudtam nézni.

Kellan mellett számomra három, valóban ismeretlen ember állt. Tudtam, hogy ők Rob munkatársai lehetnek, de mivel nem voltam olyan fanatikus őrült rajongó, a neveiket nem igazán tudtam. Hatalmas barátom mellett, aki eddig kényelmesen a falnak dőlt, most egyet előre lépett. Bármennyire is tiltakozott a szívem ellene, elléptem Rob mellől és Kellan nyakába ugrottam. Megpörgetett a levegőben, hallottam visszhangozni hangos nevetésem, ami az egész nappalit betöltötte, ahogyan a többiek nevetése eggyé válik az enyémmel.

Két lábra állított, magával szemben. Csillogó szemmel néztem először az ő szemébe, majd fordultam vissza szerelmem felé.

- Ez, ez annyira… - kerestem a megfelelő szavakat, le akartam írni, a tudtára akartam adni. Ki akartam kiabálni, azt akartam, hogy érezze azt, amit én. Szét akartam kürtölni boldogságom minden pillanatát, azt a pillanatot, mikor megláttam, de bármennyire is kerestem a szavakat, nem jött. Nem találtam megfelelő szót, ami jellemezhetné, vagy körül írhatta volna az érzelmeim.

A szemeim könnyel teltek meg, az arcomon lévő mosoly még szélesebb lett. Nem akartam sírni, de boldogságom könnyei akaratlanul, de utat törtek maguknak.

- Jaj, kicsim. - Rob hangja még csodálatosabb volt, mint ahogyan a képzeletemben hallottam. Karjával felém nyúlt, ujjainkat összekulcsolta, és szorosan magához vont. Fejét a hajamba fúrta, éreztem a csókot, amit fejem búbjára nyomott. Küzdöttem, nehogy ténylegesen felzokogjak, így nagyokat nyelve, de visszaszorítottam őket.

Könnyes szemmel pillantottam fel arcába, ami egészen közel volt az enyémhez. Ugyan azt a felhőtlen boldogságot láttam megcsillanni a szemében, ami az én lelkemben pihent. Rám mosolygott, azon az édes, mindent felülmúló mosolyán. Láttam, hogy arca közelít felém, elfelejtettem, hogy mások is vannak rajtunk kívül. Már nem hallottam a hangokat, nem hallottam semmit, csak egyenletes légzésem, és Rob kalapáló szívét. Ajkai lehelet finoman értek hozzám. Elmosolyodtam, mikor megéreztem, hogy karjait még szorosabbra fogja körülöttem.

Egy ismeretlen köhintésre váltunk el egymástól, és rebbentünk szét. Szemlesütve álltam Rob mellett, ujjait erősen szorítottam, és úgy pillantottam fel rá.

- Kris, had mutassam be neked a barátaimat. - a többiekre pillantottam, akik még mindig mosolyogva figyeltek bennünket.

Valahonnan ismerősnek tűntek, mintha már láttam volna őket, de a felismerés, csak egy másodperccel később jött. Legszívesebben felnevettem volna a gondolattól, hogy a mindenki által hőn imádott Twilight csapat, a nappalimban áll. Ha ezt valaki, bárki is megtudná, valószínűleg gyűlölködő üzenetek ezreit kapnám.

Kellan jobbján egy alacsony, és szélesen mosolygó lány állt, kezeit összefonta a mellette álló szintén barna hajú lánnyal. Mindketten mosolyogva intettek nekem szabad kezükkel. Félszegen visszamosolyogtam, és visszaintegettem.

- Ők Nikki és Ashley. – suhogta Rob a fülembe, mire bólintottam. Láttam, hogy felém lépnek egyet, így én is elléptem Rob mellől.

Egyszerre emelték fel karjaikat, így elengedve egymást és felém léptek. Bátortalanul öleltem meg őket, bár magam sem tudtam volna megmondani miért. Kissé frusztráló volt ennyi híres emberrel egy légtérben lennem. Tudtam, hogy ugyan olyan hétköznapi emberek, mint én, ráadásul ha Rob barátai, akkor biztos, hogy nagyon aranyosak is. Mégis kissé zavart a helyzet, amiben éppen voltam.

Annyira szépek voltak, sugárzott belőlük az önbizalom. Mindketten valami csodaszép ruhában voltak, és a mosoly az arcukon, az a természetes, mégis gyönyörű mosoly, nem segített abban, hogy ne érezzem magam kívülállónak. Egy pillanatra, de csak egy egészen kis pillanatra elfogott a féltékenység.

- Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. – mondta azt hiszem Nikki, és kibújt az ölelésből.

- Igen, Rob már kezdett az agyunkra menni. – forgatta meg a szemeit Ashley, és mögém pillantott. Követtem pillantását, és én is az említettre néztem, de Rob csak ártatlanul mosolygott.

- Nem tudom miről beszélnek. – vonta meg vállát szerelmem, mire rámosolyogtam. Olyan édes volt, ahogy ott állt, fél könyökkel a kandallóra támaszkodva.

- Persze. – egy ismeretlen hang felnevetett, de nem tudtam beazonosítani. Valahonnan a lányok mögül jött a hang. Ashley hátrafordult, így láthattam kitől is származik a nevető hang. Egy szőkésbarna hajú férfi állt, nem messze Kellantől, és engem nézett. – Nekünk elhiheted, állandóan nyavalygott, és soha, egyetlen napra sem volt jó kedve.

Két kéz ölelt át hátulról, az illata azonnal megcsapott. Jólesően dőltem bele a szorosan tartó kezekbe. Fejét vállamra tette, így hangja egészen közelről jött. Megborzongtam hűvös leheletétől, mély, morgó hangjától.

- Ez mostantól máshogy lesz, Jackson.

- Ajánljuk. – Kellan öblös nevetése rázta meg a nappalit, mire elmosolyodtam.

A két fiú valamiről beszélni kezdett, de hangjuk egybeolvadt számomra, mikor Rob ujjai a derekamat kezdték cirógatni. Láttam, hogy a lányok leülnek a kanapéra, és elmélyült beszélgetésbe kezdenek. Szembefordultam Robbal, kezeimet a nyaka köré fontam.

Szemeit mélyen az enyémbe fúrta, pillantása perzselte arcomat. Hihetetlennek tűnt, az egész annyira abszurd volt, nem ideillő. Ő volt az a személy, aki megbolygatta életem azzal az egy éttel, és most itt van, a semmiből tűnt fel, és újra belépett az én kis szürke hétköznapjaimba. A szívem minden egyes pillanattal egyre nyugodtabban vert, minden gondolatom, ami az elmúlt hetekben megkörnyékezett, eloszlott, és nem is jött elő többet, aminek magamban hálát adtam.

Rob szemei felfaltak, lézersugárként térképezett fel minden egyes négyzetmillimétert az arcomon. Lesütöttem a szemem, amint megéreztem, hogy arcom lángba borul.

- Nem tudod, hogy mennyire boldog vagyok. – mosolyogtam rá, és újra a szemeibe néztem.

- De igen, van egy sejtésem. – halkan felnevetett, pont, ahogyan szerettem. – Muszáj volt látnom téged. Mardosott a bűntudat, hogy nem tudtam hamarabb jönni, és féltem, hogy nem érek ide.

- De most itt vagy, és ez számít. – nem akartam hallani bűnbánó hangját, a negatív érzelmekből már éppen eleget kaptam az utóbbi időben.

- Soha többet nem hagylak egyedül, nem megyek el, amíg te nem kéred. – nézett hirtelen a szemembe olyan komolyan, ahogyan talán eddig még doha. Tudtam, hogy egy része ennek a mondatnak hazugság, bármennyire is szerettük volna, hogy igaz legyen. Rob élete nem az volt, amiben csak úgy velem lehetett. Most mégis hittem neki, valamiért elhittem szavait.

Szerettem volna mondani valamit, valamit, bármit, hogy megnyugtassam, de mire kinyitottam a szám, Ashley éles kiáltása betöltötte a nappali eddigi csendjét.

- Ajándékbontás!

Ijedtemben összerezzentem, de Rob kezei szorosan tartottak. Rám mosolygott, azon a minden tudó, édes mosolyán. Kellett egy kis idő, míg felfogtam a szavak jelentését. Egy hirtelen és gyors mozdulattal fordultam meg. Mind előttem álltak, ha lehet még szélesebb mosollyal, mint ahogyan eddig láttam őket. Ashley állt legelöl, kezében egy fehér borítékot szorongtatott.

 - Én… én nem készültem semmivel. – dadogtam zavaromban.

- Ugyan, nem kell semmi. – legyintett Nikki, és a szemembe nézett. – Bőven elég, hogy Rob mellett vagy.

Zavartan beletúrtam a hajamba, és hátralestem Robra. Biztatóan rám mosolygott, és kissé meglökött, így előre léptem.

- Ezt tőlünk kapod, így négyünktől. – mutatott körbe Ashley, arcán valami egészen gyermeki mosoly ült. Eddig egy ember szemében sem láttam ennyi csillogást, egyenesen remegett, mikor átvettem a borítékot.

- Köszönöm, de nem kellett volna. – igazából furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet a borítékban. Elképzelni nem tudtam, hogy mi lehet az, amiért ennyire izgatott. Talán csak képzeltem, de mikor ujjaimmal feltéptem a ragasztót, mindenki közelebb hajolt. Ha lehet még nagyobb zavarban nevettem fel, ami kissé érdekesre sikerült.

Óvatosan húztam ki a benne lévő valamit, de amikor megláttam, döbbenten és értetlenül meredtem rá. Először azt hittem, hogy rosszul látok. Két repülőjegyet tartottam a kezemben, és mindkettő New Yorkba szólt. Köpni nyelni nem tudtam, csak meredtem a két lapra, és próbáltam rájönni mi döbbentett meg a legjobban. Az egyik az én nevemre szólt, a másik Robéra, és bárhogyan próbáltam rájönni, nem jutott eszembe semmilyen épeszű gondolta, hogy ez mégis mit jelent.

Felnéztem, továbbra is értetlenül, keresve valamelyikük szemében a magyarázatot.

- Ez… öhm… nem egészen értem. – motyogtam, közben beharaptam a szám.

Rob kezei lesiklottak derekamról és elém lépett, kezében egy kis dobozt tartva. Gondolatok százai csapták meg a fejem, mire kissé megszédültem. Már nem tartottam annyira érdekesnek a repülőjegyeket, a dobozt néztem Rob kezében, amit annyira erősen szorított. Felpillantottam, végre fel tudtam szakítani a pillantásom arról a fekete, bársony dobozról, és Kellan szemébe néztem.

Ahogyan vártam, vigyorgott, mint a tejbe tök, és rám kacsintott.

Mielőtt még a legrosszabbra gondolhattam volna, Rob felpattintotta a doboz fedelét, de amit láttam, nem egészen az volt, amire számítottam. Eddigi döbbenetemet is felülmúló érzés tört fel bennem. Ha lehet még bambább képet vágtam, mint eddig, és ezt a többiek is észrevették. Hallottam, hogy valaki felnevet, de nem tudtam azzal vesződni, ki lehetett az.

Figyeltem Rob ujjait ahogyan kiveszi az ezüst kulcsot a dobozból, emeli fel egyik kezem, és ejti bele. A kulcsra néztem, majd újra fel, abba a gyönyörű szürkéskék szempárba.

- Nem vagy kíváncsi, hogy mit nyit? – hallottam meg Kellan hangját messzebbről, mint gondoltam. A gondolataim még mindig üvöltöttek, a szívem hangos zakatolásától alig hallottam valamit, minden egy maszlaggá olvadt össze.

Bólintottam, de nem vettem le a szemem Rob arcáról. Mosolygott, de volt benne valami más. Mintha zavarban lenne, kissé esetlenül, és félszegen nézett rám.

- Szerintem mi kimegyünk a konyhába valami kaja után nézni. – Nikki hangja mosolygott, nem kellett ránéznem, hogy tudjam.

- De… - Kellan méltatlankodó hangja egy pillanatra kiszakított gondolataim ködéből.

- Azt mondtam, hogy megyünk. – vágta rá rögtön Nikki. Oldalra néztem, és láttam, hogy mindkét lány kell hozzá, hogy kivonszolják őt a nappaliból.

Robot néztem továbbra is, és a felismerés, hogy ketten maradtunk, visszarángatott a valóságba. Mindketten leültünk a kanapéra, lábaimat magam alá húztam, de a tenyerem még mindig nem zártam össze.

- Amikor az előbb azt mondtam, hogy soha nem akarlak egyedül hagyni, komolyan gondoltam. – kezdeti bizonytalansága eltűnt, végtelen komolysággal és szeretettel nézett rám. – Nem tudtam, hogyan kellene feltennem a kérdést, és talán még túl korai, de te vagy a legjobb barátom, és az a nő, akiért bármit megtennék. Kiskorom óta ismerlek, minden egyes pillanatod a múltadban, ismerem, ahogyan téged is. Ezért…

Egy ideig figyeltem míg beszél, és szavai közben arcomra mosoly ült ki. Tökéletesen tudtam, hogy mit akar kérdezni. Félbeszakíthattam volna félúton, de annyira édesen kereste a szavakat, hogy képtelen lettem volna leállítani. Magam mellé tettem a repülőjegyeket, a kulcsra szorosan rázártam a tenyerem.

Mielőtt befejezhette volna mutatóujjammal elhallgattattam.

- Rob! – összezárta száját és rám nézett. A nyakába borultam, kezeimmel szorosan átfontam a nyakát. Mélyen beszívtam bódító illatát, éreztem, hogy az ő kezei is lassan megtalálnak engem. A füléhez hajoltam, és halkan, suttogva beszéltem hozzá. – Szívesen hozzád költözöm.

Hallottam, hogy kifújja az eddig bent tartott levegőt. A szívem vad iramban kezdett odabent dobogni, a lelkem mintha felszabadult volna. Soha ekkora öröm nem járta át a testem, mint abban a pillanatban. Szemeimet összeszorítva küzdöttem a könnyeim ellen, ma már sokadjára.

- Istenem, annyira szeretlek. – elhúzódott tőlem mikor ezt mondta, szemei lesiklottak ajkamra, mire elmosolyodtam.

Nagyon lassan hajoltam hozzá közelebb, nem akartam semmit sem elkapkodni. Arra gondoltam, ami körbevett minket, és ami az elmúlt egy órában történt velem. Az életem, az a mély gödör, amiben eddig feküdtem, eltűnt, a felszínen voltam, a fellegekben, és tudtam, ezt csak neki köszönhetem.

Még utoljára összekapcsolódott a tekintetünk, majd behunytam a szemem, és vártam, hogy elérjen. Ajkai nekem végtelenül hosszúnak tűnő idő alatt ért el engem. Mézédes ajkai először gyengédes súrolták az enyémet. Mire meggondolhattam volna magam érte kaptam, és szorosan magamhoz húztam. Végigsimítottam először felső, majd alsó ajkán, csak utána tört magának utat a nyelvem. Megremegtem mikor ujjai kissé megmozdultak rajtam. Ajkaink ütemesen mozogtak egyszerre, mintha soha nem ment volna el, mintha egy pillanatot sem töltöttünk volna külön.

Percegik becézgettük egymást, a vérem egészen felforrt, minden pillanattal egyre jobban pezsgett bennem. Hallottam, hogy a kulcs koppan a földön, ahogyan a papír suhogását is hallottam. Az ölébe tornásztam magam, de egy pillanatra sem voltam hajlandó elengedni őt. Még szorosabban tartott, mint eddig bármikor. Csak néha szakadtunk el, hogy egymásra nézhessünk.

Életemben nem szerettem még ennyire soha senkit. A legjobb barátomnak hitt ember lett a szerelmem, a személy, aki a levegőt jelentette számomra ebben a világban.

- Happy end! – kiáltotta egy ismerős hang.

Rob ajkai eltávolodtak az enyémektől, de arcunk továbbra is közel maradt a másikéhoz. Megfordult a kanapén, fordítva engem is, így láthattuk őket, ahogyan az ajtóban állnak, egymásba kapaszkodva, mosollyal az arcukon, minket figyelve.

Egy pillanatra összenéztem Robbal, majd felnevettem.

A boldogság furcsa dolog. Egy olyan világban, mint amilyenben mi élünk, kincsnek számít, ha csak egy kicsit is meglelünk belőle. Ott várhat ránk az utca végén, talán mérföldeket kell majd utaznunk, de valahol kint vár ránk a személy, akiért bármit képesek lennénk megtenni, aki megtanít minket szeretni, akiért képesek leszünk szeretni.

Talán egy barátban leljük meg, talán egy idegenben, de a gondolat, hogy ott van valahol kint a világban és ránk vár…

… ezért érdemes élni!

Sziasztok!

Mint látjátok, véget ért a történet, DE mielőtt mindenki elszomorodna, szeretném megemlíteni, hogy a történet Rob szemszögéből is meg fog íródni. Jó, tudom, nem nagy dolog, de legalább még egy kis ideig olvashatjuk, nem igaz? Bár a kis agyszüleményemnek így is befejeződik.

Köszönöm szépen mindenki támogatását, a 46 rendszeres olvasót, és azt a sok hozzászólást, amit írtatok. Nélkületek nem tudott volna továbbfejlődni a képzeletemben megszületett dolog. Köszönöm, hogy kitartóak voltatok, hogy mindig elolvastátok, amit éppen írtam. Hát... több minden nem jut eszembe, de azt hiszem elég annyi, hogy NAGYON hálás vagyok nektek. :)

A Rob szemszögéből megírt történet ugyan itt lesz olvasható, szóval majd nem is kell messzire mennetek.

Mindenkinek hatalmas puszi!!!!

Milli :)

14.fejezet

14.fejezet – nélküle

/három héttel később/

- dec.7. -

Vannak dolgok, amiket legszívesebben elfelejtenénk, pillanatok, amiket kitörölnénk. A gondolat, hogy bezárhatnánk őket egy dobozba, és a semmibe hajíthatnánk azokat, hívogató. Mint egy kisgyerek az el nem tűnő rémálmot.

Van, amikor képesek vagyunk rá. Képesek vagyunk túljutni, továbblépni. És olyankor az agyunk egyszerűen csak… kitörli. Mintha soha nem lett volna.

Én képtelen voltam erre. Az agyam vastag és erős falakat vont fel, elzárva a külvilágtól, bezárva a világba, amit én teremtettem. A keserűség világába. Minden pillanattal újraéltem, végigjártam az utat, ami idevezetett. Szenvedtem, és bármennyire is fájt beismerni, valahol jól esett. Jól esett a szenvedés, az érzés, ami lassan szedett darabokra, szétcincálva minden porcikám, minden érzelmem. Valahol jól esett. Mert így legalább láttam Őt. Ha csak a gondolataimban is, de láttam őt.

Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Éreztem a fájdalmat, a kegyetlen, igaz fájdalmat, de ott volt bennem a boldogság, hogy legalább ennyit kaptam az élettől. De ott volt bennem az érzés, az üresség érzése. Bármennyire is küzdöttem, hogy egyiket se érezzem, az üresség tátongott bennem a legjobban. Uralta minden érzelmem, minden gondolatom, minden mozdulatom. Ezt akartam a legkevésbé érezni, mégis ez uralkodott fölöttem. És ez volt a legrosszabb mind közül.

Szerettem volna felejteni, érezni valamit, de nem ment. A hatalmas, tátongó lyuk, ami bennem volt, minden nap nőtt, elhatalmasodva felettem. Kínzóbb volt mindennél. Mert nem hagyott felejteni, nem hagyott élni. Mintha szándékosan nőtt volna bennem a seb, a hatalmas kráter. Emlékeztetve minden pillanatra.

Szánalmasan éreztem magam. Mindenki más túllépett volna, elment volna a barátaival és túljutott volna. Én mégsem voltam rá képes. Mert valahol mélyen, legbelül vágytam erre a fájdalomra. És ezzel a gondolattal szánalmasnak éreztem magam. Egy lány a nagyvilágból, aki egy olyan emberről álmodik, aki soha nem lehet az övé. Hülye libának éreztem magam. Mert elhittem magamnak, hogy ez több volt.

A második naptól már nem éreztem magam szánalmasnak. Dühös voltam magamra. Mert hittem valami olyanban, ami valószínűleg nem létezett. Egy olyan férfiba szerettem bele, aki sosem lehet igazán az enyém. Mert mindig lesz egy éne, ami felülkerekedik rajta. Az igazi oldalát csak én ismeretem. És senki nem hinne nekem, ha elmesélném. Egy fantazmagória volt. Az elmúlt egy hét. A képzeletemben élt.

Ezzel a gondolattal ébredtem és aludtam el, éltem a napjaimat. Nem tudom mikor, talán az ötödik, vagy hatodik napon vágtam magam fejbe. Amiért képes voltam hinni a keserű, végtelenül boldogtalan oldalamnak. Tudtam, hogy az elmúlt napokban hazudtam magamnak. Hiszen megváltoztatta az életem. Jobb emberré tett, egy olyan emberré, aki képes volt szeretni. Ő volt a mindenem, az élet, amire mindig is vágytam. A férfi, akinek bármit megtettem volna. És talán ez borított ki a legjobban. Hogy képes voltam elengedni, hagyni, hogy kilépjen a világba, ahol én nem lehetek ott. És hagytam, hogy mást szeressen. Hiába hallottam minden nap a hangját, hiába beszéltünk minden nap két órákat, kevés volt. Látnom kellett őt, tudnom kellett, hogy minden rendben van vele. Szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem láthattam őt. Minden beszélgetés alatt magam elé képzeltem az arcát, a testét, a pillantását. De minden nappal egyre halványabban emlékeztem. Legalábbis nekem úgy tűnt.

Gyűlöltem magam. Az érzéseimet, a gondolataimat. Mindent, ami tőlem vagy belőlem származott.

De az üresség soha nem tűnt el. Mindig ott volt, árnyékként ölelte körbe a napjaim.

- Oké, megígérem. – mondtam mosolyogva, szorosan tartva a kis készüléket a kezemben.

- De komolyan ígérd meg, ne csak úgy, ahogyan szoktad! – a komoly, mégis mosolygó hang a vonal túlsó felén most még édesebben hangzott, mint amúgy minden pillanatban.

- Rob, komolyan megígérem, elhiszed végre? – a szokásos feszültség kezdett belém visszatérni, de még tartottam magam.

- Jól van. – sóhajtott, mintha ő is idegesebb lett volna. – Már csak pár nap, és minden rendben lesz.

- De karácsonyra hazajössz, ugye? – már tudtam a választ, de még egyszer hallanom kellett.

- Remélem. – nos ez a válasz nem úgy hangzott, mint az előző napokban.

Levegő után kaptam, alig hallhatóan. Nem akartam kiborítani, vagy inkább magamat kiborítani. A pulzusom már így is az egekben volt, de most a szívem még gyorsabban kezdett el verni. Nekidőltem a konyhapultnak, szabad kezemet a számhoz emeltem és harapdálni kezdtem az ujjaim.

- Ezt most nem egészen értem. – halkan beszéltem, közben minden erőmmel azon voltam, nehogy hisztériába kezdjek, és a három hét ebben a pár percben törjön fel belőlem.

- Két nap múlva indulunk Japánba, utána pedig egy európai útra megyünk, hogy a filmet promózzuk.

Vártam. Semmi nem hallatszott a vonal túlsó feléről, talán egy nagyon halk zörrenés. Még a légzését is alig hallottam, és ez nyugtalanító volt. Nagyot haraptam az ujjamba, szemeimet szorosan összezártam, és próbáltam nem túl hangosan kapkodni levegő után.

- Kris, ott vagy? – aggódó hang.

- Igen, csak… meglepődtem. – lecsaptam kezem a konyhapultra, ami nem segített.

- Tudom, de kicsim… Ígérem, sietek, én leszek az első, aki kiszáll a gépből, és sietek hozzád. Mindenképpen veled töltöm a karácsonyt, ebben biztos lehetsz.

- Jó. – ennyit mondtam, mert ennyire voltam képes.

Ha jobban visszagondolok erre a beszélgetésre, lehet, hogy jobb lett volna, ha megértőbb vagyok. De nem telt tőlem több. Már így is a padlón voltam, nem éreztem magam önmagamnak, legszívesebben felrobbantam volna attól a feszültégtől, ami bennem volt. Minden nap egyre közelebb kerültem a végső kiboruláshoz, szinte éreztem, hogy a fejem felett egy hatalmas piros felkiáltójel villog, ami jelzi mennyi időm van még.

Most mégis sikerült mély levegőt vennem, és magamban magamra parancsoltam. Hiszen nem lehet olyan vészes az a maradék idő, nem? De titkon tudtam, hogy az a pár hét karácsonyig vészesen hosszúra fog nyúlni, és bármennyire is küzdöttem a kis gonosz hanggal a fejemben, nem tudtam legyőzni azt. Egyre hangosabban és biztatóbban kiabált nekem. Rob nem fog ideérni, és egyedül maradok!

Nem! Nem hagyhattam, hogy legyőzzön énemnek rosszabbik fele. Bíznom kellett Robban. Ha eddig kibírtam, kibírom addig is. És tudtam, menni fog.

A háttérben hangokat hallottam, az egyiket mintha fel is ismertem volna. Tudtam, hogy idő van.

- Mennem kell. – Rob hangja szomorú volt, mint ilyenkor mindig. Magam elé képzeltem bánatos arcát, és a késztetést, hogy odarepüljek, bárhol is legye az az oda, legyűrtem.

- Rendben. – nem tudtam mit kellene mondanom. Telefonbeszélgetéseink alatt már igazán megtanulhattam volna elköszönni, de mint mindig, most sem sikerült.

- Felhívlak holnap, hátha megtudok valamit. Addig is foglald el magad valamivel, és kérlek szépen, ne szomorkodj. Tudod, hogy nem szeretem a bús oldalad.

Megforgattam a szemem, de azért válaszoltam.

- Azt hittem úgy szeretsz, amilyen vagyok. – most először mosolyogtam, de most jól esett.

- Buta. – hallottam, hogy Rob is felenged valamennyivel, így boldogabban tudtam letenni a telefont.

Amint hallottam a jellegzetes pittyegő hangot, a komorság újra körbeölelt, mintha csak arra várt volna, hogy letegyem a telefont. A magány érzése újra rám tört. Egyedül éreztem magam ebben a házban, bármennyire is ismertem minden zegét-zugát. Valahogy mindig eszembe jutott valami, ami rá emlékeztetett, és ez nem segített könnyebbé tenni a hétköznapjaim.

Körbenéztem az üres konyhában. Csak egy pillanatra engedtem meg magamnak, hogy odaképzeljem a fiúkat, amint nevetve, püfölve egymást esnek neki a vacsorának. Magamban elmosolyodtam. Körbeöleltem magam a kezeimmel, és egy végtelenül hosszú másodpercre behunytam a szemem, de éppen csak annyira, hogy erőt gyűjtsek. Elrugaszkodtam a pulttól és a nappaliba sétáltam. Leültem a kanapéba, pont úgy, ahogyan minden nap szoktam. Kezembe vettem a távirányítót, és bekapcsoltam a TV-t. Az eddig színtelen képernyő életre kelt, emberek futkostak ide-oda.

Pár percig néztem, próbáltam rájönni mi is történik, majd meguntam, és tovább kapcsoltam. Muszáj volt lekötnöm magam valamivel, nem tudtam volna megbirkózni üvöltő, és vegyes gondolataimmal. Egyre jobban utáltam a kis hangot a fejemben, egyre jobban utáltam az erejét, amivel hatott rám. Azzal a hihetetlenül erős érzéssel rontott rám, amikor csak tudott. És már kezdett nagyon elegem lenni belőle. Nem akartam hallani. Szerettem volna egyedül lenni, üres lenni, hogy a gondolataim ne mondjanak semmit.

Mint egy elmebajos, komolyan, gondoltam. Megáll az ész!

Kifújtam a levegőt, eddig felhúzott lábaimat a földre ejtettem. Nem kapcsoltam ki a készüléket, a hangja megnyugtatott. Kisétáltam a nappaliból, úgy mint negyed órája a konyhából és egy újabb szobát kerestem, ahol nyugtom lehet. Lassan sétáltam fel az emeltre, ujjaimmal lassan simítottam végig a korláton, a cseresznyefa minden milliméterét érezni akartam. Azt akartam, hogy valami ideragasszon. Bármilyen lassan is mentem, felértem.

Magányosan álltam meg a folyosón. Egy pillanatig gondolkodtam hova is mehetnék, majd automatikusan odaugrottam az egyik ajtó elé, és lenyomtam a kilincset. A vendégszoba olyan állapotban volt, mint minden átlagos napon. Személytelen volt az egész, sehol egy személyes holmi. Ezen felnevettem.

Mégis kinek lehetnének is a cuccai?

Dühösen fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és magamban leszidtam magam, amiért a gondolataim újra erre kanyarodtak. Unaloműzésnek végigsétáltam a szobában, megkerültem az ágyat, a kanapé előtt egy pillanatra megálltam, de onnan is tovább mentem. Egy ideig elidőztem az ablak előtt, ami az utcára nézett ki, de innen is tovább álltam. Hangtalanul léptem vissza a folyosóra, és csuktam be magam mögött az ajtót. Ujjaimat tördelve haladtam a nyitott dolgozószoba felé. Inkább mondtam volna egy pihenő szobának, mint dolgozónak. Egy kondi gép állt a sarokban, két fotel ami az ablak felé nézett, egy könyvespolc, és pár virág.

Egy röpke másodpercre elmosolyodtam, mikor bekúszott elém Kellan gyermeki mosolya a gép hallatán. De meg kellett ráznom a fejem.

Hihetetlen voltam! Két percet sem bírtam ki a gondolataik nélkül.

Hát ennyire az életem része lett volna? Ennyire beitták volna magukat a hétköznapjaimba? Hogyan változtathatja meg az ember életét egy hét? Hogyan történhet, hogy az eddigi nyugalmas, kissé unalmas hétköznapjaimat felváltsa valami más, valami egészen új? És miért vagyok képtelen az óta az egy hét óta úgy élni, mint korábban?

Kérdések ezrei lepték el egy pillanat alatt eddig üres agyam. Fejembe belenyilallt a fájdalom a hirtelen jött gondolatok miatt. Ujjaimat a halántékomhoz szorítottam, ahogyan a szemeimet is behunytam.

- Gratulálok, Kristen! – morogtam magam elé. – Sikeresen elbasztad a mai napodat is!

Nem hagyhattam, hogy leterítsen egy idióta, és valószínűleg fölösleges gondolatmenet, így 180 fokos fordulatot vettem és visszasétáltam a lépcső felé. De a helyett, hogy lementem volna, ahol valószínűleg nyugodtabb lehettem volna, a szobámba nyitottam be. Ügyet sem vetve a bútorokra, lerogytam az ágyamra, és végignyúltam rajta. A plafont kezdtem bámulni.

És magamban újra felnevettem.

Szokásos szerdai program. Vagyis szokásos hétköznapi program.

Morogva hunytam be a szemem.

***

A zajra riadtam fel, ami lentről szűrődött fel. Ziháltam, és éreztem a nedvességet, ami a homlokom két oldalán csordogált a nyakam felé. Nagyokat pislogva ültem fel. A szobámban sötét volt, csak a hold fénye világított be, de az is elég gyéren. Ruhában voltam, és pont ugyan abban a pózban, mint mielőtt elaludtam volna. Az órára néztem. Majdnem négy órán át aludtam.

Titkon büszke voltam magamra, mert így megúsztam egy újabb napot. Ez mosolyt csalt az arcomra, bár nem derített fel. Felálltam, közben próbáltam rájönni mi lehet az a hang, mit hallok. Azonban mielőtt lementem volna, a fürdő felé vettem az irányt. Hideg vizet engedtem, egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy a tükörbe nézzek, majd a vízsugár fölé hajoltam.

A hideg jól esett, lehűtött, és valamennyire éberebb lettem. Az agyam életre kelt. Az érzés, a jól megszokott érzés lassan sújtott le rám, ahogyan a gondolat is, hogy ma ismét egyedül megyek el aludni. Két kézzel kellett kapaszkodnom a csapba, hogy ne dőljek el. Szédültem, az agyam tombolt odabent, tiltakozott a rám törő érzelmektől.

Nem tudom hogyan, vagy miért engedtem meg magamnak, de éreztem, elgyengülök. A tükörképemet bámultam, mikor a szemeim elhomályosultak. Idegenként néztem farkasszemet önmagammal, a lánnyal, akinek a szeme könnybe lábat. Éreztem, hogy megmozdul a szám, ahogyan remegni kezd. Összeszorítottam a szeme és szám, mielőtt a nyögés, ami egyre csak nyomult felfelé a torkomon, feltörhetett volna.

Hatalmasat nyeltem, de valami hangot így is kiadtam.

Nem tehetem ezt, nem tehetem ezt magammal! Magamra parancsoltam, a hangot, ami a fejemben most tombolt elnyomtam, és egy sötét, kis zugba zártam. A kezeim remegése egy pillanat alatt alább hagyott, ahogyan a szemeim is száradni kezdtek.

Újra kinyitottam a szemem, és bólintottam a tükörképemnek.

- Képes vagy rá! – suttogtam magamnak.

Egyenesen kivágódtam a fürdőszoba ajtón, úgy menekültem saját magam elől. Sietve mentem le a lépcsőn, közben ügyetlenül felfogtam a hajam egy lófarokba. A hangok, amik eddig ismeretlenek és érthetetlenek voltak, értelmet kaptak. A Tv üvöltött, pont úgy, hogyan hagytam. Felismertem az egyik kedvenc sorozatom főcímdalát, és ennek örültem. Dúdolni kezdtem.

Beléptem a nappaliba, és a lábam a földbe gyökerezett. Anya ideges tekintettel meredt rám, kezeit csípőre vágva meredt rám. Elkaptam róla a szemem, de azon nyomban megakadt a nappali látványán. Mintha hurrikán söpört volna végig, az újságjaim a földön, a kanapé párnái szintúgy.

Kérdőn pillantottam fel, enyhe dühvel.

- Az ablak nyitva volt, mikor jöttem, nyilván a szél volt. – magyarázta, mintha gondolatolvasó lett volna. Lehajolt az egyikért, de az én kezemben addigra már egy kisebb kupac gyűlt össze.

- És a párnák? – kérdeztem, miközben kivettem a kezeiből azt a pár újságot ,amit szorongatott és ledobtam az egyik sarokba. Szemem sarkából láttam csak, hogy felveszi az egyik párnát, és a helyére teszi, majd kényelmesen leül a szemben lévő fotelba.

Persze, minek is kérdezd meg, hogy szabad e, morogtam magamban.

- Ja az én voltam. – vonta meg a vállát, mire hitetlenkedve pillantottam fel rá. Kiegyenesedtem és rámeredtem. – Nem találtam a távirányítót.

- Itt van az orrod előtt, anya. – majdnem kiáltottam, de tudtam, annyit nem ér meg. Így csak sóhajtva meglóbáltam előtte, és kinyomtam a Tv-t. – Kérsz valamit?

- Nem, csak beugrottam, hogy megnézzem jól vagy e.

A szemébe néztem. Az utóbbi három hétben elég sokszor nézett csak úgy be hozzám, amit sehova sem tudtam tenni. És azt hiszem ebben az egy hétben jobban megismertük egymást, mint eddig bármikor.

- És mi a valódi ok? - kérdeztem, enyhén felvont szemöldökkel. Leültem vele szemben, közben megpróbáltam rájönni, mi olyan furcsa ebben az egész helyzetben.

- Hát ne tudom, hogy mennyire fogsz tőle kiborulni, de apáddal azt tervezzük, hogy karácsonykor elutazunk Párizsba. - vallotta be halkan, közben egyik kezét a térdemre csúsztatta.

Nem tudom melyik ténytől vert ki jobban a víz. Attól, hogy anya és apa valahova tényleg együtt mennek, vagy attól, hogy a karácsonyt egyedül kell majd töltenem.

Ahogyan azt sem tudtam volna megmondani, meddig ültünk ebben a döbbent és hideg csendben.

A gondolataim, amik eddig szunnyadtak, most szépen, lassan életre keltek, és a magány érzése lassan rám tört. Mélyet lélegeztem miközben hátradőltem, így anya keze lehullott a lábamról. A szemeit néztem, amik bűnbánóvá váltak.

Aztán észhez tértem. Anya azért félt, hogy én mit szólok. Hogy mit szólok ahhoz, hogy egyedül kell lennem. Ennél is magányosabban. Az önzőség bűne a nyakamba borult, a három hét, amit eddig valahogy magam mögött tudtam, értelmet nyert. Semmi másból nem állt ez a három hetem, mint a magányból, amit néha anya vagy apa megtörtek, néha még a bátyám is. Végtelenül önzőnek éreztem magam, egy dögnek, ha úgy jobban tetszett. Képes lette volna az egész családot magammal rántani.

Rendben van, semmi baj. - rámosolyogtam.

Láttam a szemeiben felcsillanni a megkönnyebbülés. Visszamosolygott rám, majd az órájára pillantott.

- Biztos, hogy nem baj, hogy mi…? - kérdezte, de mielőtt befejezhette volna közbevágtam.

- Tényleg, komolyan, nem lesz baj. - megszorítottam kezét, miközben mindketten felálltunk.

Az ajtóhoz sétáltunk, ahol még egyszer utoljára megölelt. Becsuktam utána az ajtót. Hallottam, hogy kattan a zár, ezzel egyidejűleg valami mély kiszakadt a tüdőmből. Levegőért kaptam, nehogy a magány érzése, amit eddig valahogy visszaszorítottam maga alá terítsen.

Összegyűjtöttem minden erőm, mikor felsétáltam az emeltre. Lassan kapcsolgattam le magam mögött a villanyokat, a sötét éjszakát a nyakamba borítva. Odafent halkan csuktam be magam mögött a fürdőszoba ajtót, és ugyan olyan csendesen vettem le a ruháimat. Hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen, bedugtam a fejem a vízsugár alá. A hajam a szemembe lógott.

Összegömbölyödtem a zuhanykabinban, szorosan összefontam a kezeimet a lábaimon.

Egy magányos karácsony, futott át az agyamon.

- dec. 23. -

Valahonnan hangokat hallottam. Suttogások voltak. Gyorsak, de halkak. Egészen biztos voltam benne, hogy hallom őket.

Felnyitottam a szemem, a szoba képe lassan bekúszott a szemeim elé. Semmilyen fényforrás nem volt, csak a piros számok, amik egyenesen az arcomba világítottak.

23:54

Leolvastam az időt, és hangosan felsóhajtottam. Egy újabb álom, ami nem hagy nyugodni. De mikor megpróbáltam visszagondolni semmi nem jutott az eszembe. Hogy mi volt, ki volt benne, vagy esetleg valóban álmodtam e?

Kinyújtottam a kezem, és tapogatózva megtaláltam a villanykapcsolót. A fény, ami hirtelen világított a szemembe kellemetlen volt. Párszor felnyögtem, mikor megpróbáltam a takarót a szemem elé kapni.

Mekkora egy hülye vagyok!

A hátamra fordultam, egyik kezem a homlokomra simítottam. Mielőtt újra gondolkodni kezdtem volna, a hangok amiket hallottam ismét felerősödtek.

Ijedten ültem fel az ágyamban. Akkor nem álmodtam?

Ezer meg ezer kép pergett le a szemeim előtt. Elképzeltem minden lehetséges menekülő útvonalat, de az egyetlen lehetséges, és amiben nem törhetem ki a nyakam, az a lépcső volt. A hangok egyre sűrűbbek lettek, néha hangosabban. Egészen biztosan emberi volt, és egészen biztosan az én nappalim felől jött. Az ajtóm résnyire nyitva volt, és így pont kiláthattam a lépcső felé.

Odalentről fény szűrődött fel. Egészen kevés, és egészen gyér, de biztos voltam benne, hogy látom.

Összegyűjtöttem minden erőm, és minden tudásom az ilyen esetekről. balszerencsémre még a mobilom is lent volt, így a rendőrség hívását is kiiktattam a tervemből. Nesztelenül csúsztattam ki a lábaim az ágyból. Nem bújtam bele a papucsomba, még csak véletlenül sem akartam zajt csapni. Az ágy megnyikordult alattam.

Összeszorítottam a szemem és a szám, de a lenti hangok nem haltak el. Csak remélni tudtam, hogy nem hallottak meg.

Felálltam, és az ajtóhoz léptem. Kinéztem rajta, de mielőtt kitártam volna azt, a kezembe fogtam egy baseball ütőt, ami a komódom mellett pihent. A gondolat, hogy Rob leszólta, most valamennyire felvillanyozott. Szorosan fontam össze körülötte az ujjaim.

Magamban elszámoltam háromig, és kitártam az ajtót. Magamhoz képest hangtalanul lépkedtem lefelé a lépcsőn. Mikor leértem semmit nem láttam, csak a kiszűrődő piros és halvány sárga fényeket. Nem törődtem a gondolattal, hogy nekem ilyen lámpáim nincsenek, valahogy nem e körül járt az agyam. Csak arra tudtam gondolni, hogy kijussak innen és elérjem a telefonom.

A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy a fát szorító ujjaim izzadnak, ahogyan a lábaim remegését is. A félelem egészen gyorsan vette át az irányítást a testem felett.

Mielőtt meggondolhattam volna mit is teszek, beléptem a nappaliba. 

Sziasztok!

Nos ki tudja már mennyi kihagyás, de újra életre kelt a blog.

A fejezetről annyit, hogy tudom, hogy kicsit unalmas lett, vagy nem igazán történt semmi, de úgy éreztem ennek ilyennek kell lennie. Azt akartam hangsúlyozni, hogy Kristen mennyire egyedül van, hogy milyen magányos. Azzal, hogy konkrétan semmi nem történt, hogy nem beszélt senkivel, szerintem a legjobban tudta átadni mennyire üres is az élete. Ne tudom nektek mennyire tetszett, de szerintem ennek így kellett történnie.

Remélem azért elnyerte a tetszésetek. :)

A kis "versennyel" kapcsolatban annyit, hogy tényleg számítok rátok. Persze én is gondolkodom, hogy milyen új történetet hozhatnék, de jelenleg semmi nem jut eszembe, és tudom, hogy a ti fejetekben sokkal több ilyen gondolat kering. Azt írjátok le, amit szívesen olvasnátok, amilyen történet még nem volt.

Köszönöm a figyelmet, és hogy olvastatok!

Puszi: Milli